NE KOPOGJANAK

Adorno-sorozatunk a Minima Moraliából végre újra folytatódik! Megrázó a döbbenetesség…

 
 
A technicizálódás egyelőre pontossá és nyerssé teszi a gesztusokat, s velük együtt az embereket. A mimikából elűz minden vonakodást, megfontoltságot, finomságot. Aláveti őket a dolgok megbékíthetetlen, mintegy történelem nélküli követeléseinek. Így merül feledésbe például, hogyan is kell halkan, óvatosan, de mégis határozottan becsukni egy ajtót. Az autókét és a hűtőszekrényekét be kell vágni, mások inkább maguktól záródnak, így szoktatva rá a belépőket arra a modortalanságra, hogy ne pillantsanak hátra, ne vigyázzák azt a házbelsőt, amely befogadja őket. Nem felel meg az új embertípusnak, akiben így nem is tudatosul, hogy a környezetében lévő dolgok felől mi éri őt folyamatosan, egészen a legbelsőbb beidegződésekig. Mit jelent a szubjektum számára, hogy nincsenek már ablakszárnyak, amelyeket ki lehet nyitni, csupán durván félrehúzható ablaktáblák, nincsenek már finom kilincsek, csak forgatható gombok, az utakat nem szegélyezi már gyep, nincs már korlát, a kerteket már nem körítik falak? És melyik sofőrt ne vitte volna már kísértésbe motorjának ereje, hogy az utak férgeit, a gyalogosokat, gyerekeket, kerékpárosokat el ne gázolja? A mozdulatokban, amelyeket a gépek a kezelőiktől megkövetelnek, benne rejlik már a fasiszta gyötrés erőszakossága, megsemmisítésre irányuló készsége, időnkénti feltartóztathatatlansága. A tapasztalat elhalásában nem utolsósorban az is bűnös szerepet játszik, hogy a dolgok tisztán a célszerűség törvényeinek alávetve olyan formát öltenek, amely a velük való foglalkozást puszta kezeléssé korlátozza, minden többlet nélkül, legyen az akár a viselkedés szabadsága, akár a dolog önállósága, ami – a tapasztalat magvaként – megmarad, mivel nem pusztítja el az akció pillanata.

(MESÉS Péter fordítása)

Az alcím második része Müller Péter Sziámi dalszövegéből származik.