Adorno-sorozatunk folytatódik a Minima Moraliából!
Ha a társadalom, amint azt az egyik kortárs elmélet tanítja, valóban egyfajta bűnbanda, akkor annak leghívebb modellje éppen a kollektívum ellentettje, vagyis az individuum mint monász. A hibás társadalomban a kollektívum lényegi természetét a minden egyes egyén abszolút partikuláris érdekeinek követésén keresztül lehet a legpontosabban tanulmányozni, és kevés hiányzik, hogy a széttartó ösztönök szervezetét a valósághű Én primátusában a kezdetektől fogva egy benső rablóbandaként fogjuk fel, vezérrel, bűntársakkal, etikettel, hűségesküvel, szószegéssel, érdekkonfliktusokkal, intrikákkal és annak összes többi tartozékával. Csupán egyszer kell megfigyelnünk az olyan indulatokat – amilyenekkel az individuum energikusan igyekszik érvényre jutni a környezetével szemben –, mint például a düh. A dühöngő mindig a saját bandavezéreként jelenik meg, aki tudatalattijának kiadja a parancsot, hogy könyörtelenül csapjon oda, miközben szemei ragyognak az elégtételtől, hogy azon sokak nevében beszél, aki ő maga. Minél inkább magának tudja valaki az agressziójának tárgyát, annál tökéletesebben testesíti meg a társadalom elnyomó princípiumát. Ebben az értelemben talán minden másnál érvényesebb a tétel, miszerint a legindividuálisabb a legáltalánosabb.
(MESÉS Péter fordítása)
Facebook Comments