THEODOR W. ADORNO ÉS A MINIMA MORALIA – A válogatás elé

THEODOR W. ADORNO ÉS A MINIMA MORALIA – A válogatás elé

- in Auswitz és a hétköznapok, Kiemelt, Komoly
1401
Thury Lili kollázsaThury Lili kollázsa

 

Az Auschwitz és a hétköznapok alrovatban egész éven át Adorno-szemelvényeket közlünk. A rovat nyitányaként most fölvezetőt közlünk a válogatáshoz.

 
„Az a szomorú tudomány, amelyet kivonatosan barátom elé tárok, olyan területre vonatkozik, amely időtlen időkig a filozófia tulajdonképpeni területének számított, ám a filozófia módszerré válása óta áldozatul esett az értelmiségi ignoranciának, a szentenciózus önkényességnek és végül a feledésnek: a helyes élet tanáról van szó.” Adorno ekképp nyitja a Minima Moralia Max Horkheimernek szóló ajánlását, amely bevezeti azt a három részből álló aforizmagyűjteményt, amely körülbelül egy időben született a Horkheimerrel az amerikai emigrációban közösen írt, Magyarországon bizonyára legismertebb Adorno-művel: az első rész 1944-ből, a második 1945-ből, a harmadik 1946–1947-ből származik. Nem véletlen tehát, hogy az aforizmahalmaz számos feljegyzése mintegy ismétli A felvilágosodás dialektikájának egyes passzusait (ne feledjük: mindkettő esetében töredékekről van szó), és egyúttal kijelöli a Minima Moralia uralkodó témáinak némelyikét is, például a fogyasztói társadalom és a kultúripar pusztító mindenütt jelenvalóságát, a szexualitás áruvá válását, az egyént és a közösséget érintő elidegenítő folyamatokat és természetesen a hitleri Németország totalitárius berendezkedésének gyökereit,

Auschwitz cezúrajellegét.

Ugyanakkor a Minima Moralia tematikusan ennél jóval gazdagabb: feszegeti az értelmiség és az elnyomott társadalmi rétegek viszonyának kérdését, kitér a házasság és a válás intézményének történeti változásaira, tömör minielemzéseket ad előszeretettel idézett íróiról (többek közt Kafkáról, Proustról, Goethéről) és különféle mesemotívumokról, valamint pontos látleletekkel szolgál az emigráns lét területenkívüliségéről is. A helyes élet redukált filozófiájaként az aforizmák megelőlegezik a közel húsz évvel későbbi, főműveként emlegetett Negative Dialektik (Negatív dialektika) rendszerezettebben kifejtett alaptételét, amely szerint „[m]iután a filozófia megszegte azt az ígéretét, hogy azonos legyen a valósággal, vagy közvetlenül megelőzze a valóság előállítását, immár kénytelen önmagát is kíméletlenül kritizálni”. Ekképp az aforizmákra legalább annyira – ha nem még inkább – érvényes Weiss János megállapítása, amelyet A felvilágosodás dialektikája kapcsán fogalmazott meg: ez ugyanis „két lépésben számol le a tudományos világképpel: először a tudományokat összekötő konstrukciót nyilvánítja értelmetlennek, majd a tudományokba vetett bizalmat számolja fel. (…) A tudományok így maguk is – a lukácsi elgondolásokhoz hasonlóan – szorosan egybefonódnak az eldologiasodással, sőt az eldologiasodás hajtóerejévé válnak.” A mindenre kiterjedő eldologiasodás gondolata valóban vezérfonalként, sőt alapelvként húzódik végig az életművön, ám ez kiegészítésre szorul: Adorno mesterien gyakorolja mégoly tézisszerű kijelentéseinek ellentételező kétségbe vonását, és éppenséggel arra a – bizonyára ma is aktuális – kérdésre igyekszik választ adni, hogy miként található meg az eldologiasodás zsákutcájában az a parányi vészkijárat, amely

mégiscsak reményt adhat

a folytatásra. A Minima Moralia 98-as számú, Örökség című feljegyzése (amelynek címét akár Végrendeletnek is fordíthatnánk) így mintegy ars poeticaként olvasható: „A dialektikus gondolkodás az arra irányuló kísérlet, hogy a logika kényszerítő jellegét a logika saját eszközeivel ingassa meg.”

Pontosan ennek szellemében érdemes olvasni azt a szállóigeként idézett és – ilyen a szállóigék sorsa… – meglehetősen szűkösen értelmezett kijelentést, amely szerint Auschwitz után barbárság verset írni. A szövegkörnyezetből és a tagmondat folytatásából kiderül, miről is van szó: „A kultúrakritika a kultúra és a barbárság dialektikájának végső fokával szembesül: Auschwitz után verset írni barbárság, ami pedig kikezdi azt a felismerést is, amely kimondja, miért vált ma lehetetlenné a versírás. Egészen addig nem nő fel a kritikai szellem az abszolút eldologiasodáshoz – amely a szellem haladását az eldologiasodás egyik elemeként feltételezte, és amely mintha e szellemet ma teljes mértékben magába szippantaná –, ameddig a kritikai szellem önelégült kontemplációban horgonyoz le saját magánál.” Ha tehát megelégszünk azzal az összképpel, amelyet A felvilágosodás dialektikája kétségtelenül sugall – vagy inkább belénk sulykol? –, nevezetesen hogy a nemzetiszocializmussal az embertelenség, az eldologiasodás, a barbárság elérte legfelső fokát, s innen nincs visszaút, már az egyidejű Minima Moralia olvastán is felül kell vizsgálnunk ezt a végkövetkeztetést: az értelmiség – vagy itt: a kritikai szellem – kontemplatív önelégültsége felszámolandó és felszámolható, amennyiben felismeri, hogy önnön folytonos kétségbe vonása és ennek szóhoz juttatása olyan felelősség, amelyet éppen Auschwitz megtörténte ró rá, a kritikára. Vagy ahogy a válogatásba is felvett egyik aforizmarészletben olvashatjuk: „Ekképp az értelmiségi felismeri saját titkos motivációjának [a halhatatlanság igényének] esendőségét, és nem tehet mást ellene, mint hogy ezt a meglátást is megfogalmazza.” Talán sovány (vagy utópikus) vigasz, de nem lebecsülendő, hiszen – ahogy az eredeti és a válogatott gyűjteményt is záró, Walter Benjamint idéző aforizma mondja – a gondolatnak „még önnön lehetetlenségét is fel kell fognia a lehetőség kedvéért”.

 

(Az Adorno-szemelvényeket Thury Lili kollázsaival illusztráljuk.)

Facebook Comments