Sárközi Mátyás: A Király utcán végestelen végig
Kortárs könyvkiadó 2006., 2000 Ft.
Ez nem az a Sárközy – de ő is „külföldre szakadt hazánkfia“. Az 1956-ban, 19 éves korában Angliába emigrált Sárközi Mátyásról van szó, kinek legfrissebb könyve az idei könyvhétre jelent meg. A könyv műfaja a feuilleton, a várostörténet és útikönyv közötti mesgyén helyezkedik el. Számos apró, érzékeny megfigyelést sorakoztat fel, miközben házról házra bemutatja a Király utca életét, történetét, mely Pest allegóriája is, hisz Krúdy szerint „ez a legpestibb utca”. A mű termékenyen utal a város-irodalom toposzaira, értelmezi, használja azokat a jelen látószögből. Nem támaszt irodalmi igényeket, bár számos szellemes, kreatív szövegrészt is tartalmaz, illetve (feltehetően) fiktív dialógusokat, melyek a közbeszéd, az akárki, az utca emberének hangját szólaltatják meg. Ugyanakkor bár komoly kutatómunka állhat mögötte, nem lábjegyzetes tudományos mű, nem pedáns, egyszerűen csak szeretettel mesél, bemutat, s az elbeszélés stílusa, az anekdoták sokfélesége, az irodalmi idézetek spektruma meggyőzi az olvasót arról, hogy a város valódi ismerője, fiziognómusa szól hozzánk.
A rövid szöveg két szusszanásra viszi végig az olvasót a Madách tértől a Lövöldéig. Indulópont a Király utca eredete – az első ház, mely már csak mítosz, s pusztán a kulturális emlékezetben létezik: az Orczy-ház. A könyvben számos másik már nem létező épület is megelevenedik, bár a főszerep a Király utca ma is álló épületeinek, történetüknek bemutatásáé. Sárközi érzékeny az apró részletekre, mely szemléletmód a kószáló alapvető tulajdonsága, bár a narrátor nem igazán kószál – vagy ha igen, inkább időben vagy irodalmi szövegekben –, hiszen rendezett sorban halad az utca elejétől a végéig, s nem tér le a kis utcácskákba. A szemléletmód mindenesetre a kószálóé: a lényeg a részlet, a nyom, az eltűnésben lévő, hanyatló, vagy már csak az emlékezetben, az irodalmi szövegekben, régi fotókon, anekdotákban fellelhető városrétegek mint emlékezetsíkok feltárása, a leletek gondos szemügyre vétele, leporolása, s mindennapjaink néma díszletének megszólaltatása.
Az apró, megörökített részletek közül sok ma már nem látható, ilyen például az egyik ház lebontásakor láthatóvá vált Grossmann Mór felirat, amit – jegyzi meg Sárközi nagyon helyesen – üvegfal mögött meg lehetett volna őrizni. De hát akkor nem Budapestnek, hanem Berlinnek hívnák ezt a várost. Így maradnak a fotók vagy azon emberek emlékei, akik ezt a feliratot még anno vagy egy rövidke időre pár évvel ezelőtt (újból) láthatták. Talán „unokáink is látni fogják“ egyszer, ha majd a véletlen folytán az új ház is lebontásra kerül? Az üvegfal mondjuk egyszerűbb lett volna…
Számos Sárközi által megörökített, felfed(ez)ett emléknyom azonban felkereshető, s a könyvet olvasva az ember leküzdhetetlen kényszert érez arra, hogy újból végigjárja a Király utcát, s megkeresse a korlát nélküli erkélyt, ahol egy öreg néni lakik, vagy a bérház folyosóján a földön heverő róka stólát, esetleg megnézze, hogy az egyik ház homlokzatáról hiányzó „kőszemély“ visszatért-e már a sörözésből, vagy megkeresse a „LAJOS UDVAR“ feliratot, ami az idő vasfogának kitéve épp eltűnőben van, s amit szeme sarkából mindig látott, de nem tudná megmondani pontosan hol.
„Az élet nem áll meg. A kézirat lezárása óta is sokat változott a Király utca képe. Előnyére” – szól a könyv elején a mottó, s ezzel részben egyet is érthetünk. A Király utca 50. például olyan esemény a Király utcában, mely a kézirat lezárása óta történt, s mely nemcsak a környék, de egész Budapest (szub)kulturális életében központi jelentőségű volt az elmúlt hónapokban. Halljuk Sárközi Mátyás leírását a Király utca 50. épületéről, a Sirály időszámítása (2006. okt.5.) előttről:
„Az ötven, az utca másik oldalán, nahát, az szégyen. Műemlék 1838-ból, Wahlkampf Henrik rézműves mester építette Hild Józseffel, s a Majakovszkij-időkben (A Király utcát korábban Majakovszkijnak is hívták egy ideig. S.E.) működött ott egy vendéglátóipari egység, melyet Bodor Ferenc így jellemzett: „Száraz, szívós és plasztik héjba bújt felvágottak, mint szex-szimbólumok…”(kinek mi jut eszébe) „…a kávéfőzőgép gőzt fúj, mint Lenin mozdonya Finnországban…”(kinek mi jut eszébe).
Nem is olyan régen, nagy szalmaláng lelkesedéssel nekifutott itt Budapest Székesfőváros (immár miért székes?) könyvesháza és kávéháza, hirdetve élőzenei eseteket (sic! S.E.), „exkluzív” italokat, minőségi borokat, csapolt söröket. A maszatos, horpadt cégtáblán csokornyakkendős pincér díszeleg. Egy darabig próbálták egyesíteni e házban a kultúrát a vendéglátással, aztán befuccsolt az egész.”
Nem titkolom elfogultságom, s monomániám: nekem erről Ráday Mihály levele jutott eszembe, amiben azt írja, itt pezsgő élet volt kérem „nem is olyan régen”, s a Városvédők azóta is csak arra várnak, hogy ezt folytathassák. Kár, hogy Sárközi könyve még Sirály előtt íródott, kíváncsi vagyok, vajon hogyan jellemezné e helyet. A generációs különbség érződik, de ez produktív is lehet. Az Psybaba Records goa boltja például említésre sem kerül, a közeli romkocsmák, vagy a mai fiatalok szlengje szintén kimarad a könyvből. Az egyetlen ilyen szubkulturális jellegű hely mely említésre kerül, a Kuplung: „Hajdan kuplungjavításra szakosodott autóbuheráló műhely volt a mélyén, a cégtábla nem változott, itt székel a Kuplung, a Király utca egyik nevezetessége.” A „nevezetesség” gondolom ironikus, ezután érdekes leírását kapjuk a helynek (ahogyan én még sosem láttam), egy jelenkorkutató irigylésre méltó, ugyanakkor távolságtartó csodálatának perspektívájából. Különösen mulatságos a csocsóasztal mögé festett „street art panno” előterében ülő vendégeknek a könyv archaizáló nyelvezetében való megjelenítése: „A közönség megkapóan jámbor. Békebeli kispolgárisággal isznak, egyik sem drogos, zajongás csak a csocsósztalok felől hallik.” Városantropológia + addiktológia? Később már-már sajnálattal megjegyzi, míg régen az utcában hangos éjszakai duhaj folyt, ma már a Kuplung a lakók érdekében hangszigetelt. Hát igen, ezt másutt nem sikerült ilyen jól megoldani…
Vajon Sárközi megemlítené-e a Sirályba lépve a fair trade kávét és teát, a nagygombost vagy Frigyes écsapjának törkölyét mint a felvágottak ellenképét? Annyi bizonyos, hogy a Sirály zavaró szégyenfoltot tüntetett el az utca szövetén, s ezt mi sem példázza jobban, mint hogy a narrátor az egész Király utcán végighaladva egyetlen egyszer sem használ olyan erős kifejezést, mint a „nahát az szégyen”, pedig számos meglepő dolog akad útjába. A Sirály ugyanakkor az emlékezetkieséssel küzdő városi térben olyan egyedi jelenség, mely a hely történetével szemben alázattal viseltetik, szellemiségét megpróbálja megőrizni, feleleveníteni, újraértelmezni – szervesen, kreatívan kapcsolódva hozzá. Az egyik ilyen hagyomány a környéken a színház – amiből az utcában több is akadt (például a híres Király színház, a körút másik oldalán), illetve számos kuplé, kabaré. Másrészt, mint már említettem, Krúdytól tudhatjuk, a Király utcában éjszaka is nagy volt az élet, a hangzavar, melynek hagyományáról az esti szórakozó-negyedből elpolgáriasodott Király utca lakói nagy örömmel mondanának le. Mundén világ volt ez, itt volt például a híres/hírhedt Balue Katze mulató Mindenesetre, ami a „Majakovszkij-érában” nem sikerült – az egyértelműen megvalósult anno domini – az úr kétezerhatodik esztendejében. A „székes” jelző elkopott, egy mezuza azonban felkerült az ajtófélfára, s a csokornyakkendős pincért egy furcsa madár és némi hanyag elegancia a lá exEckermann váltotta fel. A rengeteg új kulturális „eset” közül szorosabban a témához, s a hely hagyományához kapcsolódik például a pár hónapja itt bemutatott kiállítás „Szóban forgó város” , a TÀP varieté, a Marom kortárs zsidóságot bemutató programjai, a Zsidó Színház „Hunkurunk”-ja, a zenés esetek a Zu Sammen –nel és pár nap múlva ilyen lesz a „Városvédő fesztivál”(június 14-17, programot na és persze a pilpulon is). A pros pros – „Szóban forgó város”. Sárközi könyve nyelvezetében is időutazás, s a kiállítás koncepciójához hasonlóan nemcsak épületek, életképek, illatok felidézését nyújtja, hanem a huszonegyedik századra eltűnőben lévő szavakét is, mint például a „stattvájli”(Városliget) vagy a „zengeráj”, de felidéz századfordulós szófordulatokat is. A nyelvben és nyelv által megőrzött kulturális emlékezet a könyvben többek között a magyar irodalom olyan jelentős alakjainak szövegei révén tárul fel előttünk, mint Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán vagy Kiss József, mely szövegeket az utca (mai és akkori) emberének csiszolatlan, de éppen ezért sokszor találó szólamai színesítenek. Szót kapnak a környék mai lakói és hajléktalanjai is, s említésre kerül az antiszemita plakátozás is, ami a környéken valóban „jelenség”.
Kószáló-tashlich
Szöveg és város egymásba ágyazódása mellett egy másik kószáló-toposzra is történik indirekt utalás, mindjárt a könyv elején. A Király utca 37-ben lakott Szomory Dezső, kinek emlékét a helyszínen (egyelőre) semmilyen nyom nem őrzi. Sárközi itt idézi Szomory lakóhelyéről írt sorait: „Az összes lakásokat, szalonokat, kamrákat, a szobákat, alkóvokat és búvóhelyeket ki kellene fordítanom, mint a zsebeket, a bennök zajló életekkel, sorsokkal és módozatokkal, jó- és balszerencsékkel, százfelé ágazó egzisztenciákkal s népséggel, sokféle típusokkal, figurákkal…” (8-9.o.) A kószálás elméletének filozófiai megalapozóját, Walter Benjamint is a külső- és belső terek, átjárások ki- és átfordulása ragadta meg, ami a századforduló passzázsaiban, e fém- és üvegszerkezettel fedett labirintusokban vált valósággá. A passzázs egyszerre exterieur és interieur, az utca a kószáló szobája, ahol egy-egy cégér, plakát a polgári szobabelső olajfestményéhez hasonlít. Sárközi később anonim diskurzusként idézi hogy a Király utca járdái méretüknél fogva nem alkalmasak arra, hogy az utca a Belső-Erzsébetváros Ráday utcájává váljon. Nincs elég hely arra, hogy a kávézók előtt a szabad ég alatt lehessen üldögélni. Ennél egy jottányit tovább lépnék, s a belső külsővé alakítása mintájára kifordítanám a zsebeket melyekből csak úgy hullanának kifele a slusszkulcsok. Ha az autóforgalmat megszüntetnénk, máris új terek, új távlatok nyílnának, s nem lenne szűk a járda. Ekkor válna a városi tér valódi SÈTÀLÒUTCÀVÀ.
Sárközi egyébként a múltpusztító várospolitikára indirekt, s néha ambivalens módon reagál, helyenként vállaltan politikailag inkorrekt. Mindjárt a második oldalon olvashatjuk a könyv egyik legszerencsétlenebb bekezdését: A „Király utca zsidóinak” későbbi nemzedékei „füstként kiszálltak a náci halálgyárak kéményein” vagy „elmenekültek” s „ma már csak mutatóban akad itt néhány. A Király utca középső szakasza lassan cigányosodik.”(8.o.) Snitt. Már csak ezért is jó lett volna, ha Sárközi Mátyást vendégül láthatjuk a Sirályban, bár az idézett részben a „zsidó” szó leginkább a kaftános, vallásos férfira utal. De hát éppen ebből a toposzból való kitörést célozza a Sirályban a kortárs zsidó kultúra bemutatása.
A cigányok meg másutt sem keltenek jó benyomást: a narrátor szemtanúja, amint az utcán egy cigány srác felpofoz egy lányt, amit így kommentál: „A fiú szereti ütni a lány fejét, a lány örül, ha visíthat.” Az öröm elég szubjektív értelmezése ez, a gender trouble-ba most nem mennék bele (kinek mi jut eszébe). Pár sorral lejjebb ezt olvassuk: „Mikor kupálódnak ki a romák? Megtanul-e a szadista fiatalember komputerezni, esetleg pizzakihordó motoros lesz, vagy még az se? Századunk mely esztendejében éri el a népességben jelenleg általuk képviselt hat százalékot a romák aránya az egyetemeken?”(12.o.)
A szadisták és a pizza kihordók szakszervezete nyugatabbra tőlünk biztos kikérné magának ezt a mondatot, a „komputerezés” meg nem feltétlenül mindig a fejlődés mérvadója elidegenedett kis bolygónkon de ságson! Tegnap a tévében különben úgy konferálták fel a könyvet, mint „szociográfiai” mű, másutt az interneten „ismeretterjesztő” könyvként szerepel. Valóban az, és valóban égető kérdések ezek, de egyes kijelentések élét, kontextusát talán lehetne finomítani. Egy másik helyen a Zeneakadémia mellett elhaladó cigánylány azt mondja: „Mindig operálnak ezek, te!” Hát ilyenek ezek a cigánylányok, visítanak és buták, de bájosak…
A romák mindenestre a Király utca történetéhez tartoznak. Sárközi több helyen mint „anoním közbeszéd” (vastaggal és dőlttel szedett részek, melyek a narrátor szövegtestétől elkülönülnek) említi, hogy a romos, halálra ítélt házakat ugyan nem lehet renoválni, de legalább a frontot meg kellene tartani, mögötte pedig olyan új lakásokat építeni, melyek a fiatalok számára is vonzóak, mert azok perpill. inkább a Svábhegyre kötöznének. Jelenleg rengeteg rossz állapotú, kis lakás van a környéken, a romák is ezért jöttek ide, mernekikezisjó meg ócsó. Ergo: a nyóc- és kilenc ker’ városrendezésének mintájára, innen is ki kéne lassan költözniük a cigóknak, vagy legyenek pizzakifutók legalább, ha már a Zeneakadémiára nem veszik fel őket.
A pros pros – várospolitika. A „gyökér” – a még a harmincas években elbontott Orczy-ház is már „telekspekuláció” miatt lett kigyomlálva. A Király utca 40-ről a könyvben pusztán annyit olvashatunk, hogy egyszer egy csoport tiltakozó Tömöry Balázs szónoklatát hallgatta, aki „városszépészeti” megfontolásokból tiltakozott a ház elbontása ellen, mikor is kitépték kezéből a szövegét. Itt megjelenik a könyv bevezető mottójával való ellentmondás: nem csak előnyére változik a Király utca. Bár a koszos, bűzös, zajos, kétes környezetből kezd „kikupálódni”, ugyanakkor – és a könyv ezzel zárul – az épületek felszámolásával a város azon ritka része tűnne el, ahol még lehetséges kapcsolatot teremteni a XVIII-XIX. századdal. Ez a veszély márpedig fennáll, mint ahogy a Sirály jövője is bizonylatalan. Sok házban már most olyanok laknak, kik mit sem tudnak a hely történetéről. Az emlékezet sorvadását jelzi az is, hogy Sárközi több neves Király utcai lakó házánál hiába keresi az emléktáblát. Például a Király és Izabella sarkán lakott Weiner Leó zeneszerző is, akinek régen emlékszobája is volt, de hogy azzal mi lett, nem tudni….
A zsidó múlt meg-megjelenik a könyvben, bár a gettósítás illetve a háború alatti évek úgy ahogy van kimaradtak. Vajon nem volt csillagos ház a Király utcán? Vajon mit mondhatott az a Zeneakadémia mellett elhaladó zsidó lány, aki a faji törvények miatt nem tanulhatott itt? S vajon hány botlatókövet lehetne itt lerakni a házak előtt? Persze, azt hihetjük, ezek a történetek már annyira ismertek, hogy hiányukban is ott vannak, és csak örülhetünk annak, hogy a könyv nem stilizálja a negyedet „gettóvá”. Az is indokolt, hogy a 20-as-30-as évek történeteiben az asszimilált zsidókat nem nevezi zsidóknak, illetve nem utal explicite zsidó származásukra. De a könyvbe illusztrációként azért bekerült egy sétáló kaftános zsidó (a mai kevés maradék), mellette szövegként a századforduló asszimilált zsidó mítoszának ismétlésével, mely szerint a „kétes egzisztenciájú tömegből” (vagyis az 19. század végén ideköltözött zsidókból) „sarjadtak nemzedékekkel később bankárok, nemessé avanzsált milliomosok, Nobel-díjas büszkeségeink, írók és művészek, jeles jogászok és orvostanárok. Egyrészt azért mert a zsidók nagy része szorgalmas, s a tórabiflázás olyan kitartást fejleszt ki ifjaik körében, hogy könyvmolyként föl tudják falni a Corpus lurist vagy az orvosi anatómia köteteit. Másrészt azért, mert a zsidó család szemfénye a gyermek, akinek mindent meg kell adni, előrejutását egyengetni kell.” (19.o.) Szépek ezek a mítoszok, s nyilván van is bennük igazság, de a Nobel díjasok aligha biflázták a tórát, és attól még nem lesz valaki jó bankár, hogy el van kapatva, a kép pedig nem ezt az asszimilációs folyamatot illusztrálja. Egy félmondat erejéig meg lehetne említeni a gazdasági-politikai, szociológiai hátteret is, hogy hogyan szabályozta a mindenkori állam a zsidók munkavállalását, tanulását s hogy miért kellett a tudósoknak a harmincas évektől nyugatra menekülniük, ahol – minden rosszban lehet valami jó is – történetesen olyan közegbe is eljuthattak, ahol adottak voltak a körülmények az olyan szakmai munkára, mely a Nobel díjhoz szükséges.
Mindazonáltal zsidókról és romákról beszélni persze problémás, és a könyv nem is tudományos szociológiai-antropológiai elemzés akar lenni, pusztán szubjektív lenyomata egy utcának, egy városnak, pillanatfelvétel, mely gazdagtól szegényig mindenkit megörökít, aki épp szembejött a narrátor sétáján az utcán, vagy valaha itt járt, itt lakott, s akad valaki vagy valami, mi megőrzi emlékét. Sárközi Mátyás számos ilyen pillanatképet hív elő irodalmi idézetek, épületek, utcafeliratok segítségével, kellemes, érdekes olvasmányélményt nyújtva, amire azt mondhatjuk: sirály!
Facebook Comments