A gonoszok intenzitása tényleg véres szenvedély?
„Mennyire ingatag alapokon áll egy iszlamista hite, ha egy szatirikus hetilapban megjelentett karikatúrától már fenyegetve éri magát?” – írja a szlovén filozófus.
Most van itt az idő – amikor még mindenki a Charlie Hebdo székházában történt vérengzés utóhatása alatt áll –, hogy bátorságot merítsünk, és elkezdjünk gondolkodni. Természetesen egyhangúan a szabadságunk alapjai ellen irányuló támadásként kell a tragédiához viszonyulnunk, és mindenfajta okoskodás és sugallt indokok nélkül kell elítélnünk (az olyasfélék nélkül mint pl. a Charlie Hebdo egyértelműen ingerelte és túlságosan megalázta a muzulmánokat). Azonban az ilyen pátoszos, egyetemes szolidaritás nem elég, ennél tovább kell mennünk.
Az általam sürgetett gondolkodásnak semmi köze a bűncselekmény érdemtelen relativizálásához
(az olyan mantrákhoz mint „Mi nyugatiak, akik a harmadik világban szörnyű vérengzéseket hajtottunk már végre, hogy jövünk ahhoz, hogy ítéletet mondjunk ilyen cselekedetek felett?”). Még kevésbé kapcsolódik sok nyugati baloldali gondolkodó már-már kóros félelméhez, hogy esetlegesen iszlámellenességgel vádolják. Az ilyen álbaloldali számára az iszlám ellen mondott bárminemű kritika a nyugati világ iszlámellenességének és iszlámtól való félelmének a kifejeződése, és az ilyen személyek nyilatkozták Salman Rushdie-ról, hogy szükségtelenül provokálja a muzulmán hívőket és emiatt (legalábbis részben) felelős a felette halálos ítéletet kimondó fatwáért. Nem meglepő az ilyen hozzáállás eredménye: minél több nyugati liberális baloldali nyilatkozik a bűntudatáról, a muzulmán fundamentalisták annál inkább képmutatónak állítják be őket, akik az iszlámellenességüket próbálják ilyen köntösbe csomagolni.
A csillagok ezen állása pedig a szuperegó paradoxonját vonja maga után: minél inkább beadod a derekad a Másik követeléseinek, annál mélyebbre süllyedsz a bűnösök padjában. Mondhatnánk azt is, hogy az iszlámmal szembeni toleranciával arányosan nő a rád helyezett nyomás is.
Ezen okból kifolyólag találom elégtelennek Simon Jenkins január 7-én lehozott cikkét a The Guardian hasábjain, miszerint az a feladatunk, hogy
„ne reagáljuk túl az eseményeket, és ne essünk túlzásba a következményeket illetően, hanem minden ilyesfajta eseményt egy elmúló, szörnyűséges balesetnek kell tekinteni”.
Azonban a Charlie Hebdo szerkesztőségében történtek túlmutatnak az „elmúló, szörnyűséges baleset” fogalmán. A vérengzés pontos vallási és politikai menetrendet követett, és így egyértelműen egy nagyobb minta részét képezi. Egyetértek azzal, hogy ne essünk túlzásokba, ha ezalatt azt értjük, hogy a szemellenzős iszlámellenesség kerülendő, azonban a mintát szörnyen alapos vizsgálat alá kell vetnünk.
A terroristák démonizálásától nem elég a hősi halált halt öngyilkos fanatikus irányába elmozdulnunk,
hanem sokkal inkább ezt a démoni mítoszt kell teljes egészében eloszlatnunk. Több mint száz évvel ezelőtt, Friedrich Nietzsche már felismerte, hogy a nyugati civilizáció az „utolsó ember” – egy apátiával, szenvedélyektől és elköteleződéstől mentes lény – irányába halad, akinek nincsenek álmai, életunt, nem vállal kockázatot, és kizárólag a kényelmét és biztonságát keresi, valamint a másik irányába toleranciát mutat: „Időként egy kis méreg, és szépet álmodunk. Végül a sok méreg hatására a halálunk is szépen eljön. A pillanatnyi kis napközbeni és éjszakai örömeiket biztosítják, és a saját egészségük foglalkoztatja őket. »Megtaláltuk a boldogságot« – mondta az „utolsó ember” maroknyi csoportja, és lehunyták a szemüket.”
Akár úgy is tűnhet, hogy a megengedő, fejlett világ és a fundamentalisták reakciója közötti szakadék inkább az anyagi és kulturális javakban dúskáló hosszú élet és egy transzcendens „ügy” melletti elköteleződés között feszül. Nem erről az antagonizmusról mondta Nietzsche, hogy „passzív” és „aktív” nihilizmus? Minket, a nyugati világot tekinthetjük a nietzschei „utolsó embernek”, aki bugyuta napi örömökben mártózik meg, miközben a muzulmán radikálisok pedig mindent készek kockára tenni, és egészen az önpusztításig részt vesznek a küzdelemben. William Butler Yeats „A második eljövetel” versében tökéletesen összegzi jelenkorunk terhét: „A jóknak nincs hite, a gonoszok intenzitása véres szenvedély.” (fordította: Nagy László) A vérszegény liberálisok és a szenvedély fűtötte fundamentalisták között feszülő szakadékot kiválóan leírják e sorok. „A jók” már nem képesek többé teljes egészében bevonódni, míg a „rosszak” rasszista, vallási és nemi alapon történő fanatizmusban tobzódnak.
A terrorista fundamentalistákra tényleg igaz volna ez a leírás?
Nyilvánvaló, hogy nem látjuk bennük azt, amit az igazi fundamentalistákban igen – legyen szó a tibeti szerzetesekről vagy az amerikai ámisokról – mégpedig a neheztelés és irigység hiányát, a hitetlenek élete iránti mély közönyt. Ha napjaink ún. fundamentalistái tényleg hiszik, hogy megtalálták az utat a nagybetűs Igazsághoz, akkor miért érzik azt, hogy a nem hívők fenyegetést jelentenek a számunkra, és miért irigylik őket? A buddhista nem ítéli el a nyugati hedonistát. Mindössze jóindulatúan konstatálja, hogy a hedonista önpusztító módon keresi a boldogságot. A valódi fundamentalistákkal összehasonlítva a terrorista álfundamentalistákat ténylegesen zavarja, piszkálja és lenyűgözi a hitetlenek bűnös élete. Azt érezheti az ember, hogy a bűnös elleni küzdelemben a saját kísértéseik ellen harcolnak.
Yeats diagnózisa itt mutatkozik elégtelennek korunk leírására:
a terroristák véres szenvedéllyel bíró intenzitása híján van a tényleges meggyőződésnek. Mennyire ingatag alapokon áll egy iszlamista hite, ha egy szatirikus hetilapban megjelentett karikatúrától már fenyegetve éri magát? A fundamentalista iszlám terror nem a terroristák önön felsőbbrendűségébe vetett meggyőződésen alapul, sem azon a vágyukon, hogy kulturális-vallási identitásukat megőrizzék a globális fogyasztói társadalom pusztításától. A fundamentalistákkal nem az a probléma, hogy mi alacsonyabb rendűnek tekintenénk őket, hanem, hogy ők maguk gondolják ezt magukról, nem nyíltan. Pontosan emiatt, amikor leereszkedően, politikailag korrekt módon bizonygatjuk, hogy mi nem gondoljuk magunkat különben náluk, csak olajat öntünk a tűzre, és tovább tápláljuk az irányunkba érzett neheztelést. A probléma nem a kulturális különbségben rejlik (vagyis az identitásuk megőrzésére irányuló erőfeszítésükben), hanem pontosan ennek ellenkezőjében: a szélsőségesek már most olyanok, mint mi, és szépen, titokban magukévá tették a mi mércénket, és ennek megfelelően vizsgálják magukat. Paradox módon a fundamentalisták pontosan a saját felsőbbrendűségükbe vetett „rasszista” meggyőződés hiányáról tesznek tanúbizonyságot.
A muzulmán fundamentalizmus utóbbi időkben megnyilvánuló bajai Walter Benjamin közel egy évszázados megállapítását igazolják vissza, miszerint
„a fasizmus felemelkedése minden esetben egy elbukott forradalomról tanúskodik:a fasizmus emelkedése a baloldal bukása, és ezzel egy időben bizonyíték, hogy ténylegesen volt forradalmi potenciál és elégedetlenség az emberekben, amelyet a baloldal nem volt képes mozgósítani”.
Ugyanez elmondható korunk ún. iszlám-fasizmusáról is. A radikális iszlám felemelkedése nem esik éppen egybe azzal, hogy a szekuláris baloldal eltűnt a muzulmán országokban? Amikor 2009 tavaszán a tálibok a Szvát-völgy felett átvették az irányítást Pakisztánban, a New York Times beszámolója szerint „osztálylázadást hajtottak végre, amely a gazdag földesurak szűk csoportját és a földnélküli bérlőket elválasztó mély szakadékot aknázza ki”. Azonban, ha a földművesek segélykérésének „kiaknázása” során a tálibok „a többnyire feudális keretek között működő Pakisztánban található veszélyek miatt kongatják a vészharangot”, akkor mi tartja vissza a pakisztáni liberális demokratákat és az amerikaiakat, hogy a segélykérést hasonlóképpen „kiaknázzák”, és megpróbáljanak a földnélküli munkásoknak segíteni? A fentiekből következik az a szomorú tény, hogy a Pakisztánban található feudális erők a liberális demokrácia „természetes szövetségeseinek” számítanak…
Akkor mit kezdjünk a liberalizmus alapvető értékeivel, pl. a szabadsággal, egyenlőséggel?
Itt találjuk azt az ellentmondást, hogy a liberalizmus önmagában nem eléggé erős ahhoz, hogy megmentsen bárkit a fundamentalista támadásoktól. A fundamentalizmus egy válasz – természetesen hamis, misztifikáló válasz – a liberalizmus tényleges hibájára, és így a liberalizmus újból és újból fundamentalizmust szül. A magára hagyott liberalizmus lassan aláássa önmagát, és az egyetlen dolog, amely megmentheti alapértékeit: a megújult baloldal. Ennek a kulcsfontosságú örökségnek a továbbélése érdekében a liberalizmus a radikális baloldal testvéri támogatására szorul. Csakis így lehet legyőzni a fundamentalizmust, és kihúzni a szőnyeget a fundamentalizmus lába alól.
A párizsi mészárlásokra válaszul „a gondolkodni” azt jelenti, hogy magunk mögött hagyjuk az engedékeny liberális önelégültséget, és elfogadjuk, hogy a liberális engedékenység és a fundamentalizmus közötti konfliktus végső soron téves, mivel a másik pólust generáló és feltételező ördögi körről van szó. Max Horkheimer mondta azt a fasizmusról és a kapitalizmusról már az 1930-as években, hogy nem jogosult a fasizmusról bármit is mondani az a személy, aki nem hajlandó a kapitalizmust kritikai vizsgálat alá vetni. Ezt napjaink fundamentalizmusára is alkalmazni kellene: ne emelje fel szavát a vallási fundamentalizmus témájában az, aki vonakodik a liberális demokráciát górcső alá venni.
A fordítást Nagy Gabriella készítette.
A cikk a NewStatesman január tizedikei számában jelent meg
Facebook Comments