MI AZ AZ EMBERI ÁLLAPOT?

MI AZ AZ EMBERI ÁLLAPOT?

- in Kiemelt, Komoly
1905
m3

 

Hannah Arendt 1958-as bevezető gondolatai – egyelőre jom kippuri anyag helyett

 
 
1957-ben emberi kéz szülte földi tárgyat lőttek az űrbe, ahol heteken keresztül körözött a bolygó körül, ugyanazoknak a gravitációs szabályoknak megfelelően, amelyek az égitesteket – a napot, a holdat és a csillagokat – hajtják és lendületben tartják. Természetesen ez az ember gyártotta műhold nem hold volt és nem is csillag, nem égitest, amely akkora időtávot jár be a pályáján, ami számunkra, a földi időhöz láncolt halandók számára, örökkévalóságtól örökkévalóságig tart. Mégis, egy ideig ott lebegett az égbolton; ott volt és mozgott az égitestek szomszédságában, mintha csak azt akarná kipuhatolni, helyet kaphat-e azok tündöklő társaságában.

Ezt a semmi máshoz, még az atomrobbanáshoz sem mérhető fontosságú eseményt mindenki a legteljesebb örömmel fogadta volna, ha nem azok a kényes katonai és politikai körülmények kísérték volna. Különös módon azonban győzelmi mámorról szó sem esett; nem az ember hatalmas ereje s uralma fölötti büszkeség vagy megilletődöttség töltötte el az emberi szíveket, hogy az ég felé tekintve ott láthatták a tárgyat, amit saját maguk készítettek. Az első reakció, ami megcsillant a pillanat késhegyén, a megkönnyebbülés volt: megtettük az első „lépést afelé, hogy az emberek

kiszabadulhassanak földi börtönükből”.

Ez az ijesztő kijelentés, amely távolról sem valamelyik amerikai tudósító nyelvbotlása volt csupán, szándékolatlanul is azt a különös útirányt visszhangozta, amelyet több mint húsz éve, egy nagy orosz tudós temetői fejfájára véstek: „Az emberiség nem marad örökké a földhöz láncolva.”

Ez az érzület egy ideje már közhelynek számít. Azt mutatja, hogy az emberek semmi esetre sincsenek lemaradva a tudományos fölfedezések befogadása és megértése terén, ellenkezőleg, évtizedekkel előttük járnak. Ebben az esetben, ahogy más vonatkozásokban is, a tudomány fölismerte és megerősítette azt, amit az emberek előre láttak, ha nem is a legvadabb – de nem is alaptalan – álmaikban. Az egészben mindössze annyi az újdonság, hogy az ország egyik legtekintélyesebb lapja címlapra helyezte az eladdig legkevesebbre tartott sci-fi műfaját (amely, nem mellesleg, igazán rászolgált arra, hogy valaki komoly figyelmet szenteljen neki – mint a tömeges érzületek és a tömegeket átható vágyak közvetítő közegének). Nem szabad, hogy a kijelentés banalitása elfödje előlünk magának a ténynek a rendkívüli horderejét; noha a keresztény liturgia siralomvölgyként beszél a földről és nem egy filozófus a lélek börtöneként tekintett a testére, az emberiség történetében még soha nem fordult elő, hogy a földet valaki az emberi testek közös börtönének fogja föl, vagy ilyen föltartóztathatatlan mohóságot tanúsítson az iránt, hogy a szó szoros értelmében a holdra jusson. Lehetséges, hogy a modern kor emancipációs és szekularizációs törekvése, amely egy istentől (nem feltétlenül az Istentől, mindenesetre egy olyan istentől, aki az emberek Atyja az égben) való elfordulással vette kezdetét, egy még végzetesebb elutasítással végződik, a Föld, az ég alatt élő összes teremtmény Anyjának elutasításával?

A föld az emberi állapot legalapvetőbb eleme,

a földi természet pedig eddigi ismereteink alapján az egyetlen hely a világegyetemben, ahol az emberi lények olyan lakókörnyezethez juthatnak, amelyben mesterkéltség és megerőltetés nélkül mozoghatnak és lélegezhetnek. Az emberi világ kialakulása elválasztja az emberi létezést az állatok puszta élővilágától, ám az élet révén az ember továbbra is a többi élő szervezethez kötődik. Egy ideje jelentős tudományos erőfeszítés irányul az élet „művivé” tételére is – hogy az utolsó szálat is elvágják, ami az embert még a természet gyermekeihez köti. A földi börtönből történő kiszabadulás vágyában ugyanaz érhető tetten, ami a kémcsőben érlelt élet kikísérletezésének buzgalmában fogalmazódik meg: hogy „kiemelkedő képességűnek bizonyuló emberek lefagyasztott sejtplazmáit laboratóriumi körülmények közt egymáshoz illesztve magasabb rendű embert állítsanak elő” és „átformálják a méretét, az alakját és a rendeltetését”; gyaníthatóan az emberi állapot feltételeitől történő megszabadulás vágyát is ez az igyekezet táplálja, és kidomborodik benne a remény, hogy az emberi élet száz évet is alig elérő időtartamát jelentősen kiterjesszék.

A jövő emberének előállítását, amire a tudósok közlése szerint száz éven belül sor kerülhet, úgy tűnik, az eredendően megadatott emberi létezés, a – hétköznapian szólva – légből kapott ajándék elleni megszállott lázadás hajtja: a jövő embere valami olyasmivé akarja átalakítani ezt, amit saját maga állít elő. Pont annyira nincs okunk vitatni, hogy képesek lehetünk véghezvinni ezt a változást, amennyire abban sincs okunk kételkedni, hogy már jelenleg is képesek volnánk minden szerves földi élet elpusztítására. A kérdés csupán az, milyen célok irányába akarjuk fölhasználni az új tudományos és technológiai tudásunkat, ezt a kérdést pedig nem tudományos eszközökkel kell megválaszolnunk; ez mindenekelőtt politikai kérdés, ennélfogva pedig aligha bízhatjuk a hivatásos tudósok vagy a hivatásos politikusok belátására.

Miközben az ilyen lehetőségek még mindig a viszonylag távoli jövőbe vesznek, a tudomány hatalmas diadalmenetének első bumeránghatása már a természettudományokon belül is válságba sodorta saját eredményeit. A gond mindösszességében annyi, hogy a modern tudományos világnézet „igazságai”, miközben egyre gördülékenyebben fejezhetőek ki matematikai képletekkel és bizonyíthatóak a műszaki vizsgálatok során, egyre kevésbé sikerül a beszéd és a gondolkodás hagyományos útjain is kifejezni őket. Abban a pillanatban, amikor összefüggő fogalmakban beszélnek róluk, olyan állításokhoz vezetnek, amelyek bár „tán nincsenek annyira jelentés híján, mint a »háromszögű kör«, de jócskán fölülmúlják a »szárnyas oroszlán« kategóriáját” (Erwin Schrödinger). Még nem tudjuk, mennyire tekinthetjük ezt végső állapotnak. Ugyanakkor nem kizárt, hogy mi, földhöz láncolt teremtmények, akik a világegyetem lakosaiként indultunk el a cselekvés útján, örökké képtelenek maradunk

fölfogni, tehát átgondolni és megbeszélni azokat a dolgokat, amelyeket amúgy óhatatlanul végre tudunk hajtani.

Ebben az esetben előfordulhat, hogy az agyunk, amely a gondolataink fizikai és anyagi minőségét alkotja, nem győzné követni a cselekvésünket, innentől kezdve pedig ténylegesen mesterséges gépezetekre szorulnánk, hogy elvégezzék helyettünk a gondolkodás és a beszéd műveletét. Ha pedig igaznak bizonyul, hogy a tudás (a know-how mai értelmében is) és a gondolat a jó elérésére irányul, akkor valóban tehetetlen rabszolgákká válnánk, nem is annyira a gépeink, mint a know-how rabszolgáivá, gondolattalan teremtményekké, minden egyes műszakilag kivitelezhető szerkentyű kegyeinek kiszolgáltatva, teljesen függetlenül attól, hogy azok épp mennyire gyilkosak vagy pusztítóak.

Mindenesetre a helyzet, amit a tudomány elénk állított, az utóbb taglalt és egyelőre bizonytalan kimenetelű következményektől elvonatkoztatva is elképesztő politikai jelentőséggel bír. Minden egyes olyan esetben, amikor a beszéd központi szerepe forog kockán, az ügy per definitionem politikai üggyé válik, hiszen az embert a beszéd teszi politikus lénnyé. Ha megfogadnánk a tanácsot, amelyre oly sokszor ösztönöznek bennünket, és hagynánk, hogy a kultúrafölfogásunkat hozzáigazítsák a tudomány mai eredményeihez, viccen kívül olyan életet lennénk kénytelenek elfogadni, amelyben a beszéd többé már nem meghatározó. A tudomány jelen állása szerint annak a késztetésnek van kitéve, hogy a matematikai képletek „nyelvét” vegye át, amely jóllehet eredetileg a szóbeli kijelentések lerövidítésére szolgált, mára már olyan állításokat tartalmaz, amelyeket képtelenség visszafordítani az élőbeszédre. A tudósok mint tudósok politikai ítéletalkotásával szembeni bizalmatlanságunk alapja nem elsősorban a „jellemtelenségük” – azaz hogy nem álltak ellen az atomfegyver kifejlesztésének –, s nem is a naivitásuk – vagyis hogy képtelenek voltak fölfogni, hogy az előállított fegyver használatáról őket fogják utolsókként megkérdezni –, hanem egész pontosan az, hogy egy olyan világban mozognak, ahol a beszéd már elveszítette az erejét. Márpedig

bármi, amit egy ember megtud vagy megtapasztal, csakis addig a pontig bír értelemmel, ameddig szavakba önthető.

A beszéden kívül is létezhet igazság, ami az egyes ember számára akár fölmérhetetlen jelentőséggel is bírhat, ám csakis addig, amíg nem politikus lényként, hanem bármely egyéb minőségben létezik. Az emberek együttesen – vagyis egészen addig, amíg ebben a világban élnek, mozognak és cselekszenek – kizárólag azáltal képesek megtapasztalni a dolgok értelmét, hogy beszélni tudnak egymással és önmagukkal, jelentést tudnak tulajdonítani egymásnak és önmaguknak.

Egy másik baljós esemény kézzelfoghatóbb és talán hasonlóan meghatározó. Ez pedig az automatizáció beköszönte, aminek következményeképpen föltehetően néhány évtizeden belül kiürülnek a gyárak, az emberiség pedig megszabadul egyik legősibb és leginkább természettől kapott tehertételétől, a munkavégzés terhétől és a szükség igájától. Itt is az emberi állapot egyik alapvető körülménye forog kockán – az ellene irányuló lázadás, a munka „kínjától és keservétől” való megszabadulás óhaja ugyanakkor korántsem új, hanem egyidős az írott történelemmel. Nem a munka alóli mentesülés volna önmagában az újdonság – ez egykor a kevesek legszilárdabban intézményesített előjogai közé tartozott. Jelen esetben úgy tűnik, mintha a tudomány előrehaladása és a technikai fejlődés kihasználná annak lehetőségét, hogy elérje azt, amiről az összes régebbi korokban álmodoztak, de soha senki nem tudta komolyan elképzelni.

Ez azonban csupán látszólag van így. A modern kor ugyanis a munkát ötvözte azzal, hogy az elméleteiben fölmagasztalta azt, s az egész társadalmat konkrétan a dolgozók társadalmává alakította át. Így a vágy beteljesülése, a tündérmesék vágyteljesüléseinek mintájára, azon a ponton érkezik el, amikor már saját magának tesz keresztbe. A munkaalapú társadalom meg készül szabadulni a munka béklyójától, s e társadalom egyáltalán nem ismer olyan jelentősebb vagy értelmesebb tevékenységet, amely miatt érdemes volna megszereznie ezt a szabadságot. Ezen az egyenlő társadalmon belül, ahol az emberek a munka folyamatának köszönhetően egyenlőként élnek egymás mellett, nem maradtak osztályok, nem maradt sem szellemi, sem politikai természetű arisztokrácia, amely alapot képezhetne a többi emberi képesség újbóli kibontakozása számára. Még az államfő, a király és a miniszterelnök is a társadalom számára nélkülözhetetlen állásként értelmezi saját hivatalát, és az értelmiségen belül is pusztán néhány magányos egyén tekint megélhetés helyett alkotómunkaként arra, amit csinál. Csak képzeljük el, milyen kilátások várnának a dolgozók társadalmára munka, vagyis az egyetlenegy tevékenység nélkül, amelyben részük van. Rosszabbat nem is álmodhatnánk.

Ez a könyv* nem ad választ ezekre a zavarokra és gondokra. Az ezekre adható válaszok a mindennapokban találhatóak, a gyakorlati politika ügyei közé tartoznak, a sokaság közös megegyezésének tárgyát képezik; sohasem alkothatják elméleti gondolatmenetek vagy egy-egy ember véleményének tárgyát, azt a benyomást keltve, mintha csupán egyetlen megoldást adhatnánk rájuk. Az én célom a továbbiakban az emberi lét alapvető feltételeinek és körülményeinek újratárgyalása abból a helyzeti előnyből, amelyet a legfrissebb tapasztalataink és a legújabb keletű félelmeink nyújtanak számunkra. Ez kétséget kizáróan a gondolkodás területéhez tartozik, jóllehet a gondolattalanság – a hanyag figyelmetlenség, a reményvesztett zűrzavar vagy a lapossá és üressé vált „igazságok” öntelt ismételgetése – korunk alapvető jellegzetességének tűnik számomra. A célom tehát igen egyszerű: semmi több, mint

végiggondolni, mi az, amit csinálunk.

„Az, amit csinálunk”, valóban a kötet központi anyagát képezi. A könyv csak az emberként való létezés legelemibb megnyilvánulásaival foglalkozik, azokkal a tevékenységekkel, amelyek csakúgy hagyományosan, mint a kortárs vélekedésnek megfelelően, minden ember sajátját képezik. Ezen és egyéb okok miatt, a legmagasabb és bizonyára legtisztább tevékenységet, amelyre az emberek képesek, a gondolkodás tevékenységét, nem tárgyalom a jelen értekezésekben. A könyv így a munka, a termelés és a cselekvés tárgyalására szorítkozik, ez adja három központi fejezetét. Ami a történeti vetületet illeti, az utolsó fejezetben a modern kort vizsgálom, míg a könyv során végig nyomon követem, hogy a nyugati történelem egy-egy időszakában a különböző tevékenységeket milyen konstellációban hierarchizálták.

A modern kor mindazonáltal nem azonos a modern világgal. A modern kor tudományos értelemben a tizenhetedik században kezdődött, és a huszadik század elején ért véget; a politikai értelemben vett modern világ pedig, amelyben ma élünk, az első atomrobbantással vette kezdetét. A modern világot, amelynek alapvető tendenciái ellen ezt a könyvet írtam, nem tárgyalom. Egyfelől arra szorítkozom, hogy azokat az általános emberi képességeket elemezzem, amelyek az emberi lét alapvető körülményeiből és feltételeiből sarjadtak ki, és jelenlétük állandónak tekinthető, vagyis egészen addig nem tűnhetnek el visszahozhatatlanul, amíg maga az emberi állapot meg nem változik. A történeti elemzés révén másfelől a gyökereiig nyomon szándékozom követni a modern világ fő vonulatát, az elidegenedést – az emberek eltávolodásának kettős irányát: a földtől a világegyetem, valamint a világtól önmaguk belseje felé –, amivel rábukkanunk a társadalom természetére úgy, ahogyan kialakította és az utolsó pillanatban elénk tárta magát, mielőtt egy új és egyelőre ismeretlen kor felülkerekedett volna rajta.
 
 

(PÁLYI Márk fordítása. A címlapon René Magritte La condition humaine című festményei láthatóak.)
 
* A Hannah Arendt politikai filozófiai főművének számító, eredetileg 1958-ban kiadott Az emberi állapot magyarul várhatóan jövőre jelenik meg a Kalligram Kiadónál.

 

Facebook Comments