A CSELEKVŐ FÖLFEDI MAGÁT

A CSELEKVŐ FÖLFEDI MAGÁT

- in Kiemelt, Komoly, Meséld el fiaidnak
2025
arendt

 

a beszéd és a cselekvés során – Pretrenderli Arendt-matiné: Az emberi állapotból!

 

„Minden bánat elviselhető, ha történetbe ágyazod, vagy elmeséled a történetét.”

(Isak Dinesen)

Az emberi pluralitás, a cselekvés és a beszéd alapvető feltétele kettős jellegű: egyszerre része az egyenlőség és a különbözőség. Ha az emberek nem volnának egyenlőek, nem érthetnék meg sem egymást, sem azokat, akik előttük jártak, és a jövőt sem tervezhetnék, azok szükségleteit figyelembe véve, akik utánuk jönnek majd. Ha az emberek nem volnának különbözőek, azaz nem különbözne minden egyes emberi lény bármelyik másiktól, aki valaha volt, van vagy lesz, sem a beszédre, sem a cselekvésre nem volna szükségük ahhoz, hogy megértessék magukat egymással. A jelek és a hangok bőven elegendőek volnának arra, hogy közöljék egymással közvetlen és megegyező szükségleteiket és igényeiket.

Az emberi különbözőség nem azonos a mássággal – az alteritas különös minőségével, amivel minden, ami csak van, rendelkezik, s a középkori filozófiában a Létezés négy alapvető általános jellemzőjének egyike, amely minden részleges minőséget meghalad. A másság, igaz, a pluralitás fontos vetülete, ez az oka annak, hogy meghatározásaink egyúttal mindig megkülönböztetések is, tehát semmiről sem tudjuk megmondani, micsoda, anélkül, hogy ne különböztetnénk meg valami mástól. A másság legelvontabb formájában csak a szervetlen tárgyak egyszerű sokszorosításában található meg, míg a legcsekélyebb szerves élet is már a különbözőség jegyeit mutatja, még egyazon faj egyedei között is. Csak az ember képes azonban kifejezni ezt a különbözőséget és megkülönböztetni önmagát, és csak az ember képes rá, hogy ne csupán valamit (a szomjúságát, éhségét, vonzódását, ellenérzését, félelmét), hanem saját magát is közölje. Az emberben a másság, amiben osztozik mindennel, ami van, valamint a különbözőség, amiben minden élővel osztozik, egyediséggé válik, az emberi pluralitás pedig az egyedi lények paradox pluralitása.

A beszéd és a cselekvés ezeket az egyedi különbözőségeket hozza napvilágra. Az ember rajtuk keresztül, ahelyett, hogy pusztán csak különbözne, meg is különbözteti magát; az emberi lények egymás számára ezen a módon jelennek meg nem csupán testi létezésükben, hanem qua emberek. Ez a megjelenés, a puszta testi létezéstől eltérően, a kezdeményezésen alapul, e kezdeményezéstől ugyanakkor az ember nem tarthatja vissza magát, ha ember akar maradni. Ez a vita activa körébe tartozó egyetlen másik tevékenységről sem mondható el. Az ember nagyon jól meglehet munkavégzés nélkül, ha másokat arra kényszerít, hogy dolgozzanak érte, és teljesen nyugodtan úgy is dönthet, hogy maga csupán használja és élvezi a világ tárgyait, de nem ad hozzá egyetlen hasznos dolgot sem a világhoz; a kizsákmányoló, a rabszolgatartó vagy az élősködő élete lehet bár igazságtalan, de mindenképpen emberi. A beszéd és a cselekvés nélkül töltött élet ugyanakkor – s ez az egyetlen életmód, amely a szó bibliai értelmében vett minden látszatot és hiúságot komolyan megtagad – a világ számára szó szerint halott; megszűnik emberi élet lenni, ugyanis többé nem emberek között zajlik.

A szóval és a tettel illesztjük be magunkat az emberi világba, mintegy egy második megszületés mintájára, amikor megerősítjük és fölvállaljuk eredeti fizikai megjelenésünk csupasz tényét. Ezt nem a szükségletek sürgetik, mint a munkát, és nem a haszon hajtja, mint a termelést. A többiek jelenléte, akiknek a társaságához csatlakozni szeretnénk, serkentheti ezt, de sohasem ők teremtik meg a kondícióját: az ösztönzés forrása a kezdet, ami a születésünkkor jön a világra, s amire azzal válaszolunk, ha saját kezdeményezésünk nyomán valami újba kezdünk.1 A legáltalánosabb értelmében véve cselekedni annyit tesz: kezdeményezni, kezdeni (ahogy a görög archein szó is azt jelenti: „kezdeni”, „vezetni”, ebből következően pedig „irányítani” / „uralni”), mozgásba hozni valamit (ami a latin agere eredeti jelentése). Az ember initium, születésénél fogva újonc és kezdő, ezért kezdeményez később maga is, ez hajtja őt a cselekvés felé. [Initium] ergo ut esset, creatus est homo, ante quem nullus fuit („vala a kezdet, teremtetett az ember, ki előtt nem volt semmi”), mondta Ágoston politikai filozófiájában.2 Ez a kezdet nem azonos a világ kezdetével;3 ez nem valaminek, hanem valakinek a kezdete, aki maga is kezdet. Az ember teremtésével maga a kezdet princípiuma jött a világra, amit persze úgy is kifejezhetünk, hogy a szabadság princípiuma az ember teremtésével egyidőben, de nem korábban teremtetett.

A kezdet természetéhez hozzátartozik, hogy valami új veszi kezdetét, amit a korábbi történések alapján nem lehetett kikövetkeztetni. A meghökkentő váratlanság jellege ott rejlik minden kezdet és eredet lényegében. Az élet kialakulása a szervetlen anyagból a szervetlen folyamatok végtelen valószínűtlenségeinek sorozata, ahogy éppilyen valószínűtlen a világegyetem folyamatai tükrében a Föld létrejötte is, vagy az állati életből kialakuló emberi evolúció. Az új mindig a statisztika törvényeinek elsöprő esélyei és valószínűsége ellenében jön létre, ami a hétköznapi célok tekintetében a bizonyoshoz közelít; az új ennélfogva mindig valamiféle csoda képében jelenik meg.

Az ember cselekvésre való képessége azt jelenti, hogy elvárható tőle a váratlan, azaz képes véghezvinni azt, ami végtelenül valószínűtlen.

Ez ismét csak minden ember egyedisége miatt válik lehetségessé, vagyis hogy minden egyes születéssel valami egyedülállóan új jön a világra. Erre az egyedi valakire nézve csakugyan kijelenthető, hogy senki sem volt előtte. Amennyiben a cselekvés mint kezdet megfeleltethető a születés tényének, s amennyiben ebben elevenedik meg a megszülethetőség emberi kondíciója, akkor a beszéd a különbözőség tényének feleltethető meg, és benne elevenedik meg a pluralitás emberi kondíciója, vagyis az, hogy különböző és egyedi emberi lényekként élünk az egyenlők között.

A cselekvés és a beszéd azért áll olyan közel egymáshoz, mert az alapvető, sajátosan emberi cselekvésnek egyúttal arra a kérdésre is tartalmaznia kell a választ, amit minden újonnan érkezőnek föltesznek: „Ki vagy te?” Kimondatlanul a szavaival és a tetteivel is fölfedi, hogy ő kicsoda; mégis nyilvánvaló, hogy a beszéd sokkal szorosabban fedi föl, mint a cselekvés,4 ahogy a cselekvés is szorosabb viszonyban áll a kezdettel, mint a beszéd, jóllehet sok, sőt a legtöbb cselekvés a beszéd útján megy végbe. A beszéd kísérete nélkül a cselekvés nem csupán revelatív jellegét veszítené el, hanem ráadásul mintha alanyától is megszabadulna: nem cselekvő emberek, hanem végrehajtó robotok érnék el azt, ami az emberi nyelven ekként fölfoghatatlan is maradna. A beszéd nélküli cselekvés nem cselekvés, ugyanis eltűnik belőle a cselekvő, s a cselekvő, a tettek végbevivője csak akkor válik lehetségessé, ha egyúttal a szavak beszélője is. A cselekvést, amibe kezd, emberi értelemben a szavak fedik föl, s noha tette nyers fizikai megjelenésében szóbeli kíséret nélkül is érzékelhetővé válna, csak a beszélt szavakon keresztül válik relevánssá, amelyek segítségével a cselekvő cselekvőként azonosítja önmagát, és közli, mi az, amit tesz, mit tett és mit szándékozik tenni.

Egyetlen más emberi tevékenység sem igényli akkora mértékben a beszéd szerepét, mint a cselekvés. A beszéd az összes többi tevékenység során alárendelt szerepet játszik, nem több, mint a kommunikáció eszköze, vagy puszta kísérőjelensége valami olyasminek, amit csöndben is el lehetne érni. Igaz, hogy a beszéd kiemelkedően hasznos kommunikációs eszköz és információs csatorna, ennyi erővel azonban az adott tartalmak közvetítéséhez a jelnyelv még hasznosabbnak és célravezetőbbnek bizonyulhatna, mint a matematikában, a tudomány egyéb területein vagy a csapatmunka bizonyos formáiban. Ugyanígy az is igaz, hogy az ember cselekvési képessége és különösen az összehangolt cselekvés képessége kivált hasznos az önvédelem és az érdekérvényesítés szempontjából; ám ha a tét semmivel se lenne nagyobb annál, hogy a cselekvést eszközként használják föl egy adott cél elérése érdekében, magától értetődik, hogy ugyanezt a célt néma erőszakkal sokkal könnyebben el lehetne érni, így a cselekvés aligha tűnik az erőszak hatékony pótlékának, ahogy, a puszta hasznosság felől nézve, a beszéd is meglehetős csetlés-botlással helyettesítené a jelnyelvet.

A cselekvés és a beszéd során az emberek megmutatják, kik ők, aktívan fölfedik egyedi, személyes önazonosságukat és így megjelenítik azt az emberi világban, miközben fizikai önazonosságuk minden önálló cselekvés nélkül, egyedi testi alakjukban és hangjukban is megjelenik.

Az adott illető mindennel, amit mond vagy tesz, fölfedi azt, hogy ő „kicsoda” – s nem azt, hogy „micsoda”,

ami az adottságait, képességeit, tehetségeit és hiányosságait jelenti, amelyek közül bármelyiket elrejtheti vagy megmutathatja. Kiléte csak a teljes csöndben és a tökéletes passzivitásban rejthető el, fölfedése ugyanakkor sohasem lehet egészen akaratlagos, mintha ugyanolyan módon birtokolhatná, állíthatná közszemlére vagy rejthetné el a kilétét, mint a belső minőségeit. Ezzel szemben több mint valószínű, hogy az, hogy ő „kicsoda”, ami oly tisztán és összetéveszthetetlenül jelenik meg mások számára, önmaga számára rejtve marad, mint a görög vallás daimōnja, amely egész életén át végigkíséri az embert, minduntalan a válla mögül tekint előre, így ő sosem láthatja, csak azok, akikkel érintkezésbe kerül.

A beszéd és a cselekvés e revelatív minősége akkor lép előtérbe, amikor az emberek nem egymásért vagy egymás ellen, hanem egymással vannak – tehát az egyszerű emberi együttlét során. Jóllehet senki sem tudja, kit is fed föl, amikor tettei és szavai révén fölfedi saját magát, mégis meg kell akarnia kockáztatni, és ezt sem a jócselekedeteket végrehajtó ember, akinek, személytelenül, meg kell őriznie teljes névtelenségét, sem a többiek elől elrejtőző bűnöző nem vállalhatja. Mindketten magányos alakok, az egyikük az összes többi emberért, a másikuk minden ember ellen; ők tehát kívül rekednek az emberi érintkezés terén, és politikai értelemben marginális figurának számítanak, akik általában csak a züllöttség, a hanyatlás vagy a politikai csőd esetén lépnek a történelem színpadára. A cselekvéssel egyidejűleg, a cselekvés inherens részeként, a cselekvő is fölfedi önmagát, ezért a cselekvés, ha a maga teljességében kíván megjelenni, nem nélkülözheti azt a fénylő ragyogást, amit egykor glóriának neveztünk, és ami csakis a nyilvánosság világában lehetséges.

Ha a cselekvés során a cselekvő nem fedi föl önmagát, a cselekvés elveszti sajátos jellegét, és nem lesz több, mint a teljesítmény egyik formája. Akkor pedig csakugyan nem kevésbé egy adott cél elérésének eszköze lenne, mint a készítés, amely a tárgy legyártásának eszköze. Ez történik mindig, amikor az emberi együttlét elvész, vagyis amikor az emberek csakis egymásért vagy egymás ellen vannak, például a modern hadviselés esetében, ahol az emberek bizonyos célpontok – az ellenséggel szemben, saját javukra történő – elérése érdekében indulnak, az erőszak eszközét használva, cselekvésbe. Az ilyen esetekben, amelyek persze mindig is léteztek, a beszéd csakugyan „merő locsogássá” válik, pusztán a célok elérésének újabb eszközévé, szolgálja akár az ellenség megzavarását, akár a lakosság elvakítását a propagandával; a szavak itt semmit nem fednek föl, egyes-egyedül maga a tett mutat meg belőle valamit, ez a teljesítmény ugyanakkor, az összes többi teljesítményhez hasonlóan, nem fedheti föl a cselekvő kilétét, egyedi és megkülönböztethető személyazonosságát.

Az ilyen esetekben a cselekvés elveszti azt a minőségét, amelynek révén többé válik pusztán termékeny tevékenységnél, amely, a használati tárgyak alázatos elkészítésétől kezdve az ihletett műremekek megalkotásáig, nem jelent többet annál, mint ami az elkészült termékben feltárul, és semmi többet nem szándékozik megmutatni annál, mint ami a gyártási folyamat végén szemmel látható. A hozzá kapcsolható cselekvő kilétét nélkülöző, névtelen cselekvés jelentés nélkül marad, míg a műalkotás attól függetlenül is megőrzi a jelentőségét, hogy ismerjük-e a szerzőjét vagy sem. Az „ismeretlen katonának” állított első világháborús emlékművek azt tanúsítják, hogy akkortájt még mindig olthatatlan szükség mutatkozott egy beazonosítható, megdicsőíthető „valaki” iránt, akit a négy évi tömegmészárlás fölfedhet. Az ezt a vágyat övező csalódottság és a brutális tény beismerésének képtelensége, hogy történetesen senki nem azonosítható be a háború cselekvőjeként, ösztönözte az „ismeretlennek”, vagyis mindazoknak emelt műemlékeket, akiknek a háború derékba törte, ha nem is a teljesítményét, de az emberi méltóságát mindenképp.5

(PÁLYI Márk fordítása)

 

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK!

 

Facebook Comments