EREDMÉNYEK – A NAGY SZERENCSE

EREDMÉNYEK – A NAGY SZERENCSE

- in Kiemelt, Komoly
1295
varnhagenarendt

(1805–1807)

 
 

Részlet Arendt Rahel Varnhagen – Egy zsidó nő élete című első kötetéből

 
 

Rahel Varnhagenről itt olvashatsz

 
 
„Azon idő óta… Semmilyen öröm nem éri szívemet; kísértetként áll ott lent és óriási erővel nyomja; csak fájdalmak érik el; e kísértet, e szaggatott kép, szeretem! Mondja meg, mikor ér véget ez az őrület, ez a borzalmas fájdalom. Mi által?”

Urquijóval együtt Rahel elvesztette a szép világot is. Még a természetes lét elementáris és csábító egyszerűsége is – megkapni a férfit, akire vágyik – megtagadtatott tőle. Csődöt mondanak az isteni hatalmak, amelyek vigasszal szolgálnak ott, ahol nincs emberi vigasz, és amelyek egyszer már lehetővé tették a továbbélést, csődöt mond minden, „az időjárás, a klíma, a gyerekek, a zene, az igazi realitások”. Semmi nem ér el hozzá, amíg a varázslat bűvöletében marad, amely képtelen a légvárak és vágyképek visszatükrözésére, a kísértetjáráshoz hasonlít, amely őt is magával ragadja. Valaha a fájdalom, a kétségbevonhatatlan realitás volt egzisztenciájának garanciája. Akkoriban még megkapaszkodhatott benne, egy kis védelmet nyújtott az idő hatalmával szemben, amely „új vigaszt hoz és új körülményeket” (Herder) teremt. Ma már arra sincs szüksége, hogy az „idétlen rendszeresség”, az új nap iránt érzett magától értetődő öröm ellen tiltakozzon. Egy tárgyra koncentrálva félretette érzékszerveit, amelyek most az ész uralmát feledve szaladnak nyomában, süketen, vakon és némán, a „szép világ” ellenében. Nem marad számára más, csak a „borzalmas fájdalom”.

Korábban a varázstalanítás miatti félelmében túlságosan is sokáig kapaszkodott Urquijóba. Most már saját magát sem képes varázstalanítani, a kétségbeesése is igézet alatt áll. Noha szakított vele, mégsem szabad. Mivel fizikai jelenléte nélkül is vele él, minden kísértetiessé válik. Újra és újra elolvassa a férfi leveleit, valamint a sajátjait, amelyeket visszakért. Már régóta nem érti, miért is éppen a spanyolhoz kötötte magát; annál is inkább elkerülhetetlenné válik fixáltsága, amellyel értelemmel nem lehet boldogulni, s amelyet megértéssel nem lehet feloldani. „Kiárusított” önmagát nem azért kapja vissza, mert tévedett.

„Ez az ember, ez a teremtés a legnagyobb bűvöletet gyakorolta rám, gyakorolja most is, teljességgel odaadtam neki magam, neki adtam – s ez nem csupán szólam, átkozottul megtapasztaltam – teljes szívemet; mindezt csak a szeretet és a méltóság adhatja vissza, különben sosem kapja vissza az ember. Van-e tehát átok, bűvölet? (…) Ám ez olyan, mintha valamit ki kellene nekem adnia, amit tőlem kapott, és szerelme még elcsábíthatna, meggyógyíthatna. (…) Röviden, amíg nem tudok másvalakit erősebben szeretni, (…) jómagam szükséges része szerencsére megmarad, a legtisztább, legintimebb lét forrása elásva a súlyos átok és bűvölet alá.” Ám életében nem tud már senkit erősebben szeretni; az Urquijóval történt szakítás a varázslatot átokká alakította. Átok, hogy ami történt, attól első alkalommal utólagos egyetértését is meg kell tagadnia; noha a megbánás mit sem használ, mivel az idő az elmúlt számára csupán az igen szabadságát biztosítja, a nem szabadsága csak az önrombolásban, a halálban található meg. „Galád módon életben maradtam, s ez az én gaztettem, a bűnöm, az igazságtalanságom, az én gyalázatom és Isten kemény, súlyos átka, amely engem leteríteni lett volna hivatott. Megadom magam a legörökösebb fájdalomban, és hallgatnom kellene. Látja, csupán a szórakozás, az élet, a mozgás, a segítség, látja, a hiúság nem menthet meg engem; egyedül vagyok, poklok millióit készítem magamnak, ahogyan a gyermekek építőkockával vagy homokkal játszanak.”

Saját történetének építőkockáival játszadozva Rahel kérlelhetetlenül szedi szét az eseményeket, a világokat és a dolgokat, szétszaggatja az összefüggéseiket, hol ide, hol oda tologatja őket, hogy a fájdalomtól eltorzult lelke megfelelő szórakozásra leljen. A kétségbeesés és a játékosság oly közel kerülnek egymáshoz, hogy csupán kettejük csodálatos és szörnyű keverékében csillan föl az emberi lét kísértetiessége, megigézve annak pontos és formáló kezétől, aki számára minden értelmetlenné vált. Ez nem az őrület, hanem csupán annak árnyképe, amely fölbukkan az ember előtt, ha kétségbeesésében sem tud lemondani arról, hogy makacsul és csökönyösen ragaszkodjon a megtörténtek értelméhez.

Mivel az elszigeteltség és a megigézettség nem őrület, az először minden összefüggést szétromboló játékosságból valami új, meglepő ered, amely kellemetlenül és kerülőutakon folyamatossághoz és értelemhez vezet, nevezetesen az egyes építőelemek körvonalait illető sajátságos tisztánlátáshoz. Így mindenki, aki játékosan arra kényszeríti magát, hogy egy pillanatra elfeledje, azért van előtte a pohár, hogy igyon belőle, nem fogja tudni, ébren van-e vagy álmodik; de kontúrjaiban élesebben látja majd a poharat, fenyegetően, s megijed attól, hogy a világon egyáltalán pohárszerűség van. Így ismeri föl Rahel a fenyegető, fájdalmas, kísérteties titokzatosságban saját életének darabkáit mind egyértelműbben, maga előtt látja kívülről, olyan játékosan, mintha nem is ő maga élte volna ezt az életet. Éppen a játékos distancia és a kétségbeesett elszigeteltség kettős félelmetességében látja élete kontúrjait olyan világosan és egyben oly értelmezhetetlenül, hogy azt csak legmeztelenebb valójában képes előadni. Élete elbeszéléssé válik számára.
 

Ha azok a szavak elfogytak, amiket eddig használtál, hogy elmondjad, hogy hogy voltál

 
Akkoriban, amikor Finckensteinnal szakított, az igazságot még közvetlenül ki akarta mondani. A megszenvedettek mértéktelen becslésében, mivel tapasztalatlan volt és ignoráns, úgy képzelte, „túl” van mindenen, fölébe emelkedett a történetivé vált világnak, amelyben élt és amelyhez odafordult. Be nem illeszkedve és ezért aztán szerénytelenül, mint valódi „lány az idegenből”, zaklatta és bűvölte el a társaságot az „eredményeivel”, s megélte, hogy a rossz helyen és rossz időben kimondott igazság egy vélemény marad a többi közt, hogy nincsen megbélyegezve, hogy természettől fogva nem feltűnő. Kibeszélni magát, kitárni a lelkét, ezt persze megtehette, érdekes volt, elbűvölő, ahogy a hitvallások mind a mai napig azok. Az efféle kibeszélések persze azonnal feledésbe merülnek, hiszen senkinek nincs hozzájuk köze. Akkoriban teljességgel mindegy volt számára – hisz büszke volt arra, amit talált –, hogy az igazsága akár egyetlen embert is érdekel-e. Gyámoltalanul ismételgette, újabb és újabb változatokban: „A fájdalom, ahogyan én ismerem, szintén egyfajta élet” – csak azt nem vette észre, hogy

az élet elbeszélhetetlen, amíg csupán a fájdalomra koncentrál,

a realitások kezességében. Egyetlen ember sem figyelt arra, ami neki számított, egyedül maradt az összes eredménnyel, amelyeket lassacskán maga is elfelejtett.

Hiszen a világban és a világ számára csak az bír érvénnyel, ami közölhető. A nem közölt, a nem közölhető, mindaz, amit senkinek nem mesélnek el és senkiben nem hagy nyomot, mindaz, ami semmiképpen nem kerül be az idők köztudatába és jelentőség nélkül belesüpped a meghatározatlan feledés tompa káoszába, ismétlésre van kárhoztatva; ismétlődik, mert annak ellenére, hogy valóban megtörtént, a valóságban nem lelt maradásra.

Ezt tapasztalta és értette félig-meddig meg Rahel, amikor a Finckensteinnal való szakítás után a megértés és a részvét hiányában Párizsba, idegenbe menekült, tudván tudva, hogy minden meg fog ismétlődni és csupán ideiglenes menedéket kapott a lábadozásra. De a tapasztalatok megelőlegezése, a tudás, amely a jövendőnek elhamarkodottan és idő előtt véget vet, maga is kívül áll a történeten; semmit nem akadályoz és elsüllyed, ha az ember újólag megadja magát az életnek, kapitulál az élet előtt. Az efféle tompa sodródásban minden eseményhez és minden új ismerőshöz a déjà vu, déjà entendu kínzó érzése tapad.

Csupán az ismétlésben ismeri meg Rahel a felejtéstől való félelmet – a saját története elvesztésével járó tiszta továbbélés csupán egyet jelenthet: „örökkön-örökké pokolról pokolra járni”. A büszkeség igénye, a nagyképűség vagy mindazok megvetése, akik hajlandóak lennének meghallgatni, nem szabad, hogy megakadályozza önmaga elbeszélésében. Mindenképpen meg kell kísérelnie a feledés előli menekülést és be kell illeszkednie a történetbe, saját maga kis darab történetét, teljesen mindegy, miként, meg kell mentenie, teljesen mindegy, kinek, de el kell mesélnie.

Az építőkockákból, amelyeket Rahel kétségbeesett játékosságában gyűjtögetett, egyfajta elmesélhető történetet állít össze. Nem önmagával, hanem ezzel a történettel fordul még egyszer környezetéhez, sorstársakat keresve. Sikerének előfeltétele, hogy lemondjon a „túlállásról”, az emelkedettségről, az igényekről. Immár tudja, hogy az ember csak triviális dolgok példájává válhat; megtapasztalta, hogy az egyén nem csupán sodródik sorsával, hanem maga is tevőlegesen beavatkozhat, hogy önnön bensejének tisztaságát, a személy nemességét nem csupán egy esemény sérti meg, amelynek kiszolgáltatott az ember, s hogy

önmaga nem másként téved, nem másként kicsinyes és végül nem másként válik rosszá, mint mások.

De miként volt Urquijóval? Persze, ez is „gyalázat” volt, de csak az elején. Később: „Úgy láttam, engem kezel, amikor én úgy hittem, szerelemmel kezeltem, (…) mindeddig semmit nem tartottam megvetendőbbnek, mint amikor egy ember nem tudja, hogyan áll a másikkal, (…) úgy gondoltam, én sosem estem ebbe a tévedésbe; (…) s mindazon emberekkel szemben, kik ily módon tévelyegtek, titkon örök gyűlöletet éreztem. Mérlegemben – szerelem, nevezzük így a legnagyobbat, amire az ember képes – megtartottam ítéletemet, mivel sosem reménykedtem. Egy alkalommal láttam azonban, hogy ebben én is tévedhetek, látom, hogy akár egész életemre tévedhetek; hogy a jövő szempontjából nem vagyok biztos a múltamban. Emiatt összeomlottam.” Ez a belátás, amely előszörre rombolóbbnak tűnik a szerencsétlenségnél és a szégyennél, mert megbánást jelent, végül a menekülése lesz. Mivel ő sem cselekedett másképp, mint ahogyan az emberek amúgy cselekedni szoktak, szolidaritásra kényszerült az emberekkel, akik szintén nem tesznek mást, mint tévednek. Ő maga is tévedhetett egész élete folyamán, érzi ezt megbánásában. Nem biztos már magában, sem a múltjában, sem a jövőjében.

A boldogtalanság, a fájdalom és a szégyen előrelátható volt, s az előrelátás, még ha utólag válik is érthetővé, távolságot teremt a történésektől, biztonságot alkot, büszkeséget nyújt a sorssal szemben. Csupán az önmaga iránt érzett gyűlölet, a büszkeség elvesztése, a biztonság károsodása „idegenszerű” és „elviselhetetlen”. Ezek kényszerítik a másokkal vállalandó szolidaritásra. Csak a „szív visszájára fordulása” kényszeríti még azt is megérteni, a távolból még azzal is azonosulni, ami értelmezhetetlenül csúnya és, mindenféle kitüntetettség nélkül, csupáncsak példaszerű.

Rahel elmeséli életét egy bizonyos Rebecca Friedländernek, egy olyan személynek, aki „elviselhetetlen, természetellenes, természettől fogva szánalmas, nagy igények hajtják”. A berlini zsidó Salomon család lánya, Marianne és Julie Saaling testvére. Ugyanabból a közegből származik, mint Rahel, férjétől elvált, megkeresztelkedett, és Regina Frohberg néven rossz regényeket írt. (Varnhagen a Buch des Andenkensben Rahel leveleinek részleteit gyakorta naplójegyzetekként vagy Frau vagy Fr. jelzéssel jelentette meg, Ludmilla Assing pedig, aki Rahel és Varnhagen levelezését adta ki, mindig Regina Frohberg néven emlegeti, bár e név Rahel eredeti leveleiben sohasem fordul elő, ő maga általában így nevezi: „a Friedländer”.) Az 1805 és 1810 közötti években Rahel barátnőjévé válik. Rahel ebben az időben százötvennyolc levelet ír neki – Varnhagen ezeknek csak a töredékét adja ki –, mindegyik a két nő intim viszonyáról tanúskodik. Rebecca Friedländer hasonló helyzetben van, amilyenben valaha Rahel volt. Egy bizonyos Egloffstein grófba szerelmes, aki szerelmét félig-meddig viszonozza, de az meg sem fordul a fejében, hogy a kikeresztelkedett zsidó nőt feleségül vegye. Ő is szenved a szerelmétől, ő is küzd érte, ő is hiábavalóan. A különbség csupán annyi, hogy ő az ügyből kiindulva kulcsregényt hoz össze, „egy megfestett német szalont”, amely őt magát nem kevésbé kompromittálta, mint baráti körét, hiszen akkoriban mindenki képes volt arra, hogy azonosítsa a valódi neveket. Rahel erre így reagált: „Nagyobb bolond, mint gondoltam volna” – s megszakította vele a kapcsolatot.
 
 

(MESÉS Péter fordítása)
 
 
Arendt fiatalkori műve életrajzi tanulmány, a későbbi politikai filozófiai meglátásai még csak elszórtan, kialakulatlanul szűrődnek be a szövegbe. A könyv egy másik fordításban hamarosan megjelenik a Scolar Kiadónál.

 

Facebook Comments