Az Arendt-matiné második része!

„Hisz a cselekvő minden cselekvés során, akár természeti szükségből, akár szabad akaratából cselekszik, elsősorban saját képét szándékolja fölfedni. Ettől fogva minden cselekvő, ameddig cselekszik, élvezetét leli a cselekvésben; mivel minden, ami van, saját létre vágyik, s mivel a cselekvés során a cselekvő léte valamiként fölerősödik, az élvezet szükségképpen következik. … Tehát semmi sem cselekszik addig, amíg [cselekvése révén] meg nem nyilvánítja rejtőző önmagát.”
DANTE

AZ ELŐZŐ RÉSZ TARTALMÁBÓL

A cselekvés – a készítéstől eltérően – sohasem mehet végbe elszigetelve; az elszigetelődés a cselekvés képességétől való megfosztottságot jelenti. A cselekvés és a beszéd nem kevésbé tart számot mások környező jelenlétére, mint amennyire a készítésnek is szüksége van a természet környező jelenlétére anyaga végett, illetve a világra, ahol kész termékét elhelyezheti. A készítés állandó kapcsolatban áll az azt körülvevő világgal: a cselekvés és a beszéd állandó kapcsolatban áll a cselekmények hálójával és a többi ember szavaival, amelyek körülveszik. A többiektől elszigetelt „erős emberbe” vetett népszerű hit, aki egyedüllétének köszönheti az erejét, vagy egyszerű babona, ama illúzió alapján, hogy az emberi ügyek birodalmában bármit is „készíthetünk” – például intézményeket vagy törvényeket „készíthetünk” az asztalok és a székek mintájára, vagy „jobbá”, esetleg „rosszabbá” tehetjük az embereket¹ –, vagy tudatos lemondás a politikai és a nem politikai cselekvésről egyaránt, azzal az utópikus reménnyel társítva, miszerint az emberekkel is hasonlóképp bánhatunk, mint bármely más „anyaggal”.² Az erő, amire az egyénnek a gyártás folyamatában minduntalan szüksége van, a cselekvés tekintetében jóformán értéktelenné válik, tekintet nélkül arra, hogy szellemi erősségről vagy tisztán anyagi erőkről van szó. A történelem számtalan példát szolgáltat erős és kiváló emberek tehetetlenségére, akik nem voltak képesek rá, hogy igénybe vegyék embertársaik segítségét, a közös cselekvést. A balsikert gyakorta a sokak végzetes alacsonyabbrendűségének tudják be, illetve annak a számlájára írják, hogy egy-egy kiemelkedő személyiség milyen bosszúságot vált ki a középszerű emberek körében. Az ilyen megfigyelések, bár lehet bennük igazság, nem érintik a dolog lényegét.

Ahhoz, hogy érzékeltessük, miről is van szó, érdemes fölidéznünk, hogy az ógörög és a latin a modern nyelvektől eltérően a „cselekedni” igét két különböző, mégis összefüggő szóval fejezi ki. A két görög ige, az archein („kezdeni”, „vezetni”, „uralni”) és a prattein („átmenni”, „elérni”, „befejezni”) megfelel a latin agere („lendületbe hozni”, „irányítani”) és gerere (amelynek eredeti jelentése „elviselni”) igéknek.³ Innen nézvést úgy tűnnők, mintha minden cselekvést két részre osztanának, az egyetlen személyhez köthető kezdetre és a teljesítményre, amely a sokak csatlakozásának, a vállalkozás „elviselésének”, „befejezésének”, tehát azoknak köszönhető, akik végigkísérik. Nem csupán a szavak, használatuk története is nagyban megegyezik. Az eredetileg a cselekvés második felét, az elért teljesítményt jelölő szót – a prattein és a gerere szavakat – idővel mindkét esetben a cselekvés általános jelentése töltötte meg, a cselekvés kezdetét jelölő szavak pedig a politika nyelvezetének szakkifejezéseivé váltak. Az archeint már főleg akkor használták, ha az „uralkodni” és „vezetni” tartalmat kapcsolták hozzá, az agere főleg az „irányítást” jelentette már, semmint a kezdő lendület megadását.

A kezdő és a vezető szerepe tehát, aki primus inter pares volt (Homérosz esetében király a királyok között), az uralkodó szerepévé változott; a cselekvésben rejlő eredeti egymásra utaltság – amelyben az indító és az irányító a többiek segítségétől függ, követői pedig a közös cselekvésre általa teremtett alkalmaktól – két egészen eltérő funkcióra oszlik: a parancsolásra, ami az uralkodó kiváltsága, valamint az alattvaló kötelességére, a végrehajtásra. Ez a vezető egyedül van, és a kényszer erejével elszigeteli magát másoktól, ahogy az elején a cselekvés elindítóját is elszigetelte a kezdeményezése, mielőtt társakat talált volna hozzá. Az indító és a vezető ereje ugyanakkor csakis a kezdeményezésben és az általa vállalt kockázatban mutatkozik meg, nem a tényleges eredményben. A sikeres uralkodó magának tulajdoníthatja azt, amit valójában mások értek el – ez Agamemnón esetében, aki ugyan király volt, mégsem volt uralkodó, teljességgel megengedhetetlen lett volna.

Az uralkodó ebben az esetben úgymond monopolizálja azok erejét, akiknek segítsége nélkül semmit sem érhetett volna el. Így alakul ki a rendkívüli erő illúziója és vele együtt az erős ember tévképzete, aki a hatalmát az egyedüllétének köszönheti.

Mivel a cselekvő mindig más cselekvő lények között és velük kapcsolatban állva mozog, sohasem kizárólag „cselekvője”, hanem minden esetben egyúttal elszenvedője is annak, ami történik. Tenni és elszenvedni mintha egyazon érme két ellentétes oldalát jelentené, és egy cselekvés nyomán kiinduló történet annak elszenvedéséből és az azt követő tettekből áll össze. A következmények határtalanok, hiszen a cselekvés, noha úgymond a semmiből jön, egy olyan közegbe viszi bele a cselekvést, ahol minden reakció láncreakciót idéz elő és minden folyamat új folyamatot indít el. Mivel a cselekvés olyan lényekre gyakorol hatást, akik a válaszon túl saját cselekvésre és reakcióra képesek, minden esetben új cselekvés indul el és hat a többiekre. Az emberek között végbemenő cselekvés és reakció tehát soha nem zárt körben mozog, és sohasem szorítkozhat megbízhatóan két partnerre. Ez a határtalanság nem csupán a szó szűkebb értelmében vett politikai cselekvésre vonatkozik, mintha az emberi kölcsönhatások határtalansága csupán a benne részt vevő emberek határtalan sokaságának volna köszönhető, és ezt ki lehetne kerülni a cselekvés korlátok közé szorításával, amivel a következmények kordában volnának tarthatóak; a legkorlátosabb körülmények között véghezvitt legapróbb cselekvés is magában rejti a határtalanság magvát, mivel egyetlen tett, s olykor csupán szó, elegendő lehet az egész konstelláció megváltoztatásához.

A cselekvés ráadásul, érdemi tartalmától függetlenül, mindig kapcsolatokat hoz létre, így lényege szerint afelé tendál, hogy minden korlátot föloldjon és áthágjon minden határt.⁴ A korlátok és a határok ott vannak az emberi ügyek birodalmában, de soha nem nyújtanak megbízható keretet, amely kiállja az új és új generációk beözönlését. Az emberi intézmények és törvények, illetve általában az emberek együttélését átható ügyek mulandósága a születés emberi kondíciójából fakad, és meglehetősen független attól, amit az emberi természet mulandóságának neveznénk. A magánbirtokot körülvevő kerítés, amely az egyes háztartások határait biztosítja, a nép fizikai identitását biztosító és lehetővé tévő területi határok, valamint a politikai létezést biztosító és lehetővé tevő törvények épp azért olyan nagy jelentőségűek az emberi ügyek stabilitására nézve, mert maguk az emberi ügyek birodalmán belül végbemenő tevékenységek nem foglalnak magukba ilyen korlátozó és védelmező alapelveket. A törvényi korlátozás sosem teljességgel megbízható védőre a közösségen belüli cselekvésnek, ahogyan a területi határok sem nyújtanak teljesen megbízható védelmet a kívülről jövő cselekvések ellen. A cselekvés határtalansága csupán a cselekvés kapcsolatokat létrehozó hatalmas kapacitásának, azaz sajátos termékenységének másik oldala; az önmérséklet ősi erénye, a korlátok közé szorított önmegtartóztatás épp ezért valóban a par excellence politikai erények egyike, ahogy a politikai kísértés valóban par excellence a hübrisz (ahogy a cselekvésben rejlő lehetőségeket illetően sokat tapasztalt és jártas görögök jól tudták), nem pedig a hatalom akarása, ahogyan hajlamosak volnánk képzelni.

Mégis, bár a minden államformában megtalálható különféle korlátozások és határok nyújthatnak némi biztosítékot a cselekvés inherens határtalanságával szemben, teljesen alkalmatlanok arra, hogy kiiktassák a cselekvés másik kiugró jellegét: inherens kiszámíthatatlanságát. Ez nem egyszerűen annak a kérdése, hogy lehetetlen előre megmondani egy adott cselekedet összes logikai következményét – ebben az esetben ugyanis az elektromos számítógép képes lehetne megjósolni a jövőt –, hanem egyenesen a történetből fakad, amely a cselekvés eredményeként abban a pillanatban elkezdődik és kialakul, amikor a tett röpke pillanata a múlté. Ez a bonyodalom abból fakad, hogy az így kialakuló történet értelme – jellegétől és tartalmától, valamint attól függetlenül, hogy a magánéletben vagy a nyilvánosság előtt játszódik le, sok vagy kevés szereplő vesz részt benne – a maga teljességében csak azután bontakozik ki előttünk, hogy véget ért.

„Hogy mért vagyok ilyen / És mért csinálom ezt / Csak akkor derül ki / Mikor már vége lesz”

A készítéssel tökéletes ellentétben, ahol a kész termék megítélését megvilágító fényt a mester szeme előtt lebegő kiinduló modell vagy kép nyújtja, a cselekvés folyományait, s így az összes történelmi folyamatot bevilágító fény csak a folyamat véget értével gyúlik föl, gyakorta akkor, amikor már minden résztvevő halott. A cselekvés csak a történet mesélőjének, azaz a történész visszapillantásának fedi föl magát teljesen, aki valóban mindig jobban tudja, miről szólt az egész, mint bármelyik résztvevő. A szereplők számvetései, jóllehet ritka esetekben tökéletesen megbízható igazságtartalommal rendelkezhetnek a szándékok, célok és ösztönzések felől, pusztán hasznos forrásanyagot szolgáltathatnak a történész kezébe, és sem jelentőségében, sem igazságtartalmában nem vetekedhetnek a történettel, amit a történész összeállít. A történetmesélő fonalát szükségképpen nem is lehet a cselekvő elé tárni, legalábbis amíg a cselekvése vagy annak következményei vonzatában leledzik, mivel azt a jelentést, amit a cselekvése saját maga számára tükröz, nem tartalmazza a belőle kialakuló történet. Jóllehet a történet megkerülhetetlenül a cselekvés következménye, mégsem a cselekvő, hanem a mesélő az, aki fölfogja és „előállítja” a történetet.

(PÁLYI Márk fordítása)