Libanoni ki-kicsoda

Gyors körkép a Libanoni keringő c. film politikai hátteréről – kik, mikor, hol, kitmit, miért?

A libanoni polgárháború (1975-1990)

A libanoni polgárháború komplex érdekellentétek fizikai lecsapódása a következő csoportok között: maronita keresztények, libanoni muszlimok, palesztin muszlimok, libanoni drúzok valamint az egyik csoportba sem sorolhatók, akik vagy az egyik vagy a másik csoportot támogatták attól függően, kitől féltek inkább. A kormányzati hatalom az 1932-es Nemzeti paktum alapján megoszlott a csoportok között. A 32-es paktum azonban a 70-es évekre nem tükrözte a megváltozott népességi arányokat, amelyet elsősorban a palesztin menekülttáborok lakosságának gyors létszámnövekedése borított fel.

A konfliktusba Izrael is beszállt valamelyest, logikusan kitalálható, hogy a maronita-keresztény csoportot támogatva.

A támogatás többnyire némi haderőt, tankot és katonai tanácsadókat jelentett. A maronita hátterű pártot a Bachir/Bashir család vezette. Közel-Keleti szerepét (és az északi területek felett gyakorolt dominanciáját) féltve 1976-ban Szíria is beszállt a konfliktusba, szintén a keresztény oldalt támogatva, bár az ő támogatásuk Beirut elfoglalásával és 40 ezer szíriai katonai libanoni állomásozásával járt.

1978-ban a PLO (Palesztin felszabadítási Front) Fatah szárnyának haifai buszmerénylete lett a(z éppen akkor aktuális) casus belli Izrael és a Libanonban tanyázó palesztinok között. A buszmerénylet 38 izraeli civil életébe került, 80 körül megsérültek. Az eredeti terv szerint tel avivi szállodákat és követségeket kellett volna elérni, túszokat ejteni, majd szabadon bocsátásukért az izraeli börtönökben büntetésüket töltő palesztinok szabadságát követelni. A palesztin narratívában a 78-as tömeggyilkosság az izraeli 73-as beiruti támadására adott csattanós választ. (Kamal Adwan mártír akciójának nevezték). A gyilkosság sokkolta annyira Izraelt, hogy a Menachem Begin és Anwar Sadat egyiptomi elnök béketárgyalásai egy időre megszakadtak.

A Kiryat Smonai és a haifai merényletek viszontcsapásának tekinthető a Litani hadművelet,

amely az IDF sikeres katonai akciójának számít abból a szempontból, hogy a palesztin állásokat sikerült a Litani folyótól északra visszaszorítani, tehát a határ menti közvetlen terrorveszélyt valamelyest csökkenteni. (Kudarc persze abban az értelemben, hogy a határmenti terrorista akcióknak nem vetett véget.) Közben az IDF persze elfoglalta Tyrost is, a civil áldozatok száma palesztin és valamelyest libanoni oldalon is emelkedett. Egy újabb, ezúttal nahariai palesztin terrortámadás (1979) után az USA fegyverszünetet eszközölt ki a PLO és Izrael között (1981).

És itt érkezünk el a Waltz with Bashir című film alapsztorijához, a Libanoni háborúhoz (1982 június 6- 1985. január).

A PLO Izrael területén sikerrel kivitelezett ötletszerű mészárlásait megelégelve Izrael átfogó hadműveletet dolgozott ki, mely Libanon nagy része illetve Beirut elfoglalásához, és mintegy 17 ezer libanoni áldozathoz vezetett. A cél Gemayel Bachir/Bashirnak és pártjának megerősítése, és hatalomba segítése volt.

A központi, keresztény kézben lévő hatalom megerősítése Izrael számára a Libanonban élő palesztinok megfékezését, a terrorizmus visszaszorítását és egy stabilabb, nem muszlim törvények alapján működő állam szomszédságát kínálták volna. Bashirt a libanoni parlament meg is választotta elnöknek, bár az addigi legalacsonyabb támogatást kapta minden libanoni elnök közül, amelynek oka egyrészt az volt, hogy a keresztény csoport bár a politikai elitben sikerrel képviseltette magát, tömegtámogatottsága kisebb volt, mint a muszlimoké, valamint a gyakorlatilag izraeli tankokon hatalomba vonuló elnök presztízse és hitele is megkérdőjeleződött. Az persze nem derült ki, milyen elnök lett volna Gemayel Bashirból, mivel még pozíciójának betöltése előtt meggyilkolták.

(A konfliktus lezárásaként 1982-ben többoldali egyetértéssel megtámogatva Arafat befejezte libanoni aktív működését, és Tuniszba tette át székhelyét.)

Gemayel Bashir (vagy Bachir)

A film angol címében említett Bashir (vagy Bachir) Libanon megválasztott elnöke, akit még azelőtt gyilkoltak meg, mielőtt hivatalát elfoglalhatta volna. Egyébként jogot és politikatudományokat végzett, részben Beirutban, részben Texasban. Keresztény ezen belül is maronita családból származott, apja pedig a hivatalosan szekuláris, valójában erős keresztény többséggel bíró Kataeb párt elnöke volt. Az elnökség -szinte magától értetődően- öröklődött, miután a papát, Pierre Bashirt megölték. A Kataeb párt – nyilván – szintén rendelkezett milicista szárnnyal, akárcsak a többiek.

Libanoni Nemzeti Mozgalom

Koalíció ez a libanoni szocialista és kommunista pártok, valamint a szíriai szocnemzeti párt között, de sokan felsorakoztak mellé palesztin részről is. A libanoni polgárháború korai évében alapította Kamal Jumblatt, jelentős drúz vezető (Progressive Socialist Party- PSP) és Moshen Ibrahim komcsi mozgalmi figura. Ellenzékként szolgáltak mind a központi vezetés maronita csoportjával, mind pedig a Keresztény Libanoni Fronttal szemben. Magukat szekuláris-liberális elemként határozták meg. Tagjaik egy része erős baloldali, kisebb részük nacionalista szunnita. Összességében azonban – főleg a többiek leginkább keresztény hátteréhez és orientációjához képest – mégis muszlim karaktere lett a pártnak. Hivatalos programjuk (1969-70-ben) „antiklerikális” vonalon mozgott, szociális reformok megvalósítása, illetve Libanon deklaráltan arab állammá nyilvánítása is a célok közé tartozott, utóbbi bármilyen homályos is legyen. A pán-arabizmus megvalósításánál jóval tisztább cél (vagy eszköz) a palesztinok támogatása volt.

Milicista szárnyuk (ők a maronita-keresztény falangisták, a filmben szereplő Sabra és shatila-i mészárlás végrehajtói) becslések szerint 25 ezer főből állt (a keresztényeké 7 ezerrel kevesebb), pénzügyileg Líbia, Irak és Jemen támogatta. 1976-ban Libanon területének mintegy 80 százaléka fölött gyakoroltak ellenőrzést. Jelentős megerősödésüktől tartva azonban Szíria kormánya megvonta tőlük támogatását, s ezzel a többi forrás is megkérdőjeleződött. A 82-es izraeli-libanoni háború közben és azt követően az eredeti párt gyakorlatilag eltűnt.

Drúzok

A drúzok magukat muszlimnak vallják, a muszlimok többsége azonban inkább szakadárnak tartja őket. A szakadás okaként azt szokás megnevezni, hogy a drúzok szerint Isten képes testet ölteni, és meg is teszi ezt, méghozzá Mohamed unokaöccsének, Alinak leszármazottaiban. (A síita és szunnita ellentét is Ali nevéhez kapcsolódik: a szunniták szerint ugyanis a Mohamedet követő három vezető is Mohamed legitim utódának számít, vallási rendelkezéseik érvényesek, míg a síiták csak Alit ismerik el, így a közbeeső három kalifához köthető hagyományokat nem szentesítik.) A drúz vonal kialakulására az újplatonikus tanok illetve a gnoszticizmus erősítettek rá. Zártságukat megőrizték, elsősorban szigorú házassági szabályaik miatt. Libanonban szintén önálló csoportot alkotnak. A polgárháború idején a pán-arab nézeteket, tehát a PLO- illetve Kamal Jumblatt (Jumblatték tekintélyes régi drúz család) pártját támogatták, akinek halála után fia, Walid Jumblatt lett a drúzok vezetője – máig az.

Kamal Jumblatt (1917-1977)

A libanoni polgárháború kormányellenes oldalának vezéralakja volt. Libanoni gyerekkor után egyetemi tanulmányait a Sorbonne-on folytatta (pszichológia-szociológia szakon). Tanulmányait 1939-ben megszakítva tért vissza Libanonba, ott diplomázott a St Joseph University-n 1945-ben. 1946-ban miniszteri posztokat kapva a kormány tagja lett, de a politikai struktúra területén változást sürgető követelései nem találtak meghallgatásra, így 1949-ben önálló pártot alapított ez a „Progressive Socialist Party” (PSP), amely egyébként az első olyan, az arab világhoz tartozó párt volt, mely magát szocialistának nevezte. Így is bekerült a parlamentbe.

1953-ban megalapította a Népi Szocialista Frontot,

amely egyértelműen az Egyiptom által dominált pán-arab elképzeléseket támogatta a maronita bázissal rendelkező Camille Chamoun nyugatbarát tapogatózásával szemben. 1956-ban a szuezi válság idején Jumblatt Egyiptom, Chamoun a másik oldal mellé állt. 56-ban egy elvesztett választás után a kormány elleni utcai harc támogatását is az ellenállás megfelelő, sőt támogatandó eszközének találta. Pán-arab terveit ezúttal Szíria segítette. Chamoun oldalán azonban Amerika interveniált, a dolog kimenetele innentől nem is kétséges: Chamoun megerősítette hatalmát és a maronita kormányzást. Jumblatt szakított a szocialista elnevezéssel, és a 60-as évek elején a Nemzeti Harc Frontját hirdette/alapította meg, amely a libanoni „nemzeti” erőket volt hivatott összefogni. Élükön ismét parlamenti képviselő, sőt miniszter lett.

Új tömegbázisa a keresztény támogatottságú kormány ellen irányult, de magához vonzotta a kormányban szintén csalódott síita és szunnita muszlimokat is, mivel Jumblatt következetesen bár szekuláris, de arab államberendezkedést kívánt megvalósítani. A palesztin menekültek ügyét (Izrael ellen) is a pán-arab eszme kapcsán támogatta, amely támogatás megerősítette a keresztény kormány és Jumblatt ellentétét. (A keresztény bázisú kormányra állandó veszélyt jelent a többnyire muszlim, de mindenképpen gyökértelenné vált palesztin menekülttábor lakossága, de egy “arab” kormányzatnak nyilván szilárd támaszt nyújthat).

A hatvanas évek végén az ellentétek éleződésére mind a kormány mind pedig Jumblatték megszervezték pártjuk katonai szárnyát. Jumblatt a Libanoni Nemzeti Mozgalmat (LNM) tette fegyveres harcra képes milíciája gerincévé, amelyet egyrészt a PLO, valamint a radikális palesztinok, másrészt a libanoni (szekuláris) baloldal támogatott. Az ellentét ismét a keresztény kormányzat, és a(z elsősorban radikális) palesztin támogatók között bizonyult feloldhatatlannak.

1975-ben vérengzések törtek ki a keresztény falangisták és a (radikális) palesztinok között, amelyek ismét harctérré változtatták Beirut utcáit.

Jumblatt 75-ben újfent politikai reformokat sürgetett, de ezek – mészárlássokkal a háttérben – a libanoni polgárháborúba torkolltak. A PLO és az LNM hamar jelentős sikereket ért el és ellenőrzésük alá vonták az ország mintegy 80 százalékát. Gyors győzelmüket azonban Szíria gátolta meg, amely Assad elnök vezetésével megrémült a keresztény bázisú kormány bukásának (és a palesztin tömegbázissal rendelkező, az eddiginél hatékonyabban központosított Libanon) gondolatára. 1976-ra vissza is foglalták Jumblatték kiváló pozícióit. Az ellentét azonban megoldatlan maradt, így a helyzet értelemszerűen magába hordozta az újabb konfrontáció kialakulásának lehetőségét, amelyre 1977-ben került sor.

Kamal Jumblattot 77-ben ölték meg, feltehetően szíriai erők, de nyilván a maronita libanoni kormány sem akadályozta ezt meg.

A sabrai and shatila-i mészárlás 1982 szeptember 16 és 18 között az, amely a Waltz with Bashir című film központi eleme és az emlékezet(ek)ből kihámozandó fő eseménye. A libanoni keresztény falangisták követték el az IDF bevonulását követően. A mészárlás két, palesztin menekültekkel teli tábort érintett, Sabrát és Shatliát. A mészárlást a keresztények (megválasztott) elnökének, Gemayel Bashirnak megölése váltotta ki. Gemayel Bashirt megválasztását támogatta Izrael is, bevonulások nem sokkal előzte meg a gyilkosságot. Az áldozatok számát máig csak saccolják: 328-tól 3500-ig. Ha más nem, a számok közötti feltűnő differencia is mutatja az esemény több oldali feldolgozatlanságát, s hivatalos libanoni, valamint áldozatok narratíváinak összeegyeztethetetlenségét.

A mészárlást Elie Hobeika vezette,

aki egyrészről a libanoni parlament tagja volt (90-ben miniszteri széket is kapott) másrészről viszont családjának egy része a damouri, palesztinok által elkövetett mészárlásban veszett oda hirdeti róla minden létező szócikk.

A (nagyobb) mészárlások sora megközelítőleg: 1976 karantiai mészárlás, falangisták – palesztinokat, amelyet torolt a damouri (ugyanabban ez évben és hónapban), amely a PLO számlájára írható. Szintén 76-ban Tel al Zaatar: falangisták vágnak itt vissza a palesztinoknak. A mészárlások s polgárháború áldozatait mintegy egymillióra becsülik. A sabrai és shatila-i mészárlásról mind az IDF, mind Ariel Saron (akkor éppen védelmi miniszter) is tudott. Kérdés, amit a Waltz with Bashir felvet: ki, mit, mennyit és mikor tudott, megakadályozhatták-e volna, és ebből következően mennyi az IDF és az izraeli vezetés felelőssége a mészárlásban, amely az általuk éppen megszállt és körbevett területen következett be. Interveniáló seregként mi volt és mi lehetett volna a szerepük?

A kérdés a filmben egyénileg tevődik fel, az ott állomásozó katonák számára, így a válasznak csak kiinduló pontja és nem teljes tartalma az Izrael által adott és adható államként megfogalmazott és megfogalmazható narratíva. Ebből persze az is következik, hogy az egyénileg/szubjektíve és a közösségileg adott/adható válaszok nem feltétlenül azonosak.

G. Bashir meggyilkolása egyébként nem pont a PLO-hoz, köthető,

hanem Habib Tanious Sharounihoz, aki nem palesztin, hanem Szíriai Szocilista Nemzeti párt (SSNP) tagja. Mind a palesztinok, mind a muszlim vezetők tagadták, hogy közük lenne a megválasztott libanoni elnök megöléséhez. Bashir megölése után Ariel Saron védelmi miniszter és Menachem Begin miniszterelnök döntött Nyugat-Beirut megszállása mellett.