Kövek meséi – a hiányos hiánypótlás, de nem hiá(ny)ba
Idén szeptemberben jelent meg a MAZSIKE kiadásában a Kövek meséi – Irodalmi séták a pesti zsidónegyedben című könyv. Belső-Erzsébetváros története, múltja, jelene, annak zsidó vonatkozásai az elmúlt pár évben számos könyv, cikk, beszélgetés témája volt részben az Óvás Egyesület, részben a Marom-Sirály tevékenysége, programjain. Ezekből a beszélgetésekből, vitákból számomra sokszor hiányzott az irodalom. A kötet ezt a hiányt próbálja pótolni, sajnos sokszor túl avítt stílusban. Míg Perczel Anna tartalmilag, és formailag is képes volt e diskurzusok szintetizálására és igényes prezentációjára, addig a Kövek meséi inkább az irodalmi diskurzus, s olykor a tehetség, vagy irodalomértelmezés hiányára mutat rá.
A könyv némileg szakszerűtlenül van szerkesztve. Mindjárt a második oldalon olvassuk a kötet szerzőinek sorát: Sárközy Mátyás, Lábass Endre, Benedek István Gábor, Lugosi Viktória, Deutsch Gábor, Szántó T. Gábor, Németh Gábor, Zeke Gyula. A negyedik oldal apró betűinél azt is megtudjuk, hogy a kötetnek három szerkesztője volt: Deák Andrea, Gyárfás Katalin, Pári Mirella. A hetedik oldalon elkezdődik A szöveg, az „Előszó”-val, melynek szerzőjét azonban már nem tudjuk beazonosítani, mert az sem a tartalomjegyzékben, sem a szöveg végén nem található.
„Négy éve civilek, most az írók invitálnak sétára.” (u.ott) – mondja valaki. „Négy éve a civilek hívtak sétálni a Zsidónegyedbe. (sic!)” De miért zárja le a civil tevékenység idejét 2004-ben vagy mi történt akkor? Azt sem gondolom, hogy annyira hangsúlyozni kellene a különbséget civil és író között. Jó esetben a két dolog nem zárja ki egymást, sőt. Csak arra tudok következtetni, hogy a szerkesztők közösen írták az Előszó szövegét, de azt gondolom, hogy akkor ezt jelezni kellett volna, mondjuk egy „A szerk.” aláírással, esetleg nevek felsorolásával. A Belső-Erzsébetváros történetének megírásában, alakításában pont ez a „személytelen” az ami számomra nyugtalanító, az „eladták, megvették, lebontották” típusú általános alany. Különösen akkor lepődtem meg, mikor láttam, hogy minden egyes novella előtt találok egy ilyen szerző nélküli szöveget, mely bemutatja a Zsidónegyed kiválasztott helyeinek rövid történetét. Így már végképp indokoltnak találom a szerzőség megadását. Ki beszél – s mit hogyan beszél el, mit említ meg, s mit hagy ki – ez politikai kérdés ami miatt azt gondolom nem helyénvaló szerző nélkül hagyni a szövegeket, különösen akkor, ha egy olyan dologról van szó, melynek esszenciája a narráció, t.i. egy novelláskötet. De lépjünk tovább, s induljunk el a sétára! Örüljünk, hogy elkezdődött valami a negyed várva várt irodalmi feldolgozásából is!
A kötet Sárközi Mátyás Király utca 26-hoz írt szövegével kezdődik. Bár a szerző élvezetes stílusban ír, a szöveg szerintem mégsem tartozik az irodalom – általam talán túl szűken értelmezett – műfajába. Mindez nem lenne baj, ha a címben nem „irodalmi sétákat” ígérne a könyv, és ezért egyből csalódottan oldalgok tovább. Sárközy a „Király utcán végestelen végig” című könyvéhez hasonlóan kellemes stílusban sztorizgat a Király utca múltjáról, itt élt írókról, „zengerájokról”. Kicsit megtévesztő, hogy a szöveg azzal indul, hogy „Ez a történet főként gójokról szól”, és az „Ez a történet” szavak tipográfiailag ki vannak emelve, azt sugallva, hogy itt egy történetről (vagy egy történetről) lesz szó, de eztán pusztán sok apró történetdarabkát találunk csak. Egyébként a cím is esetleges, mert ezek a történetdarabok sem nagyon érintik a Király utca 26-ot, hanem inkább általánosságban a Király utcáról szólnak, említés kerül a Király utca 15-ről, talán egy „best of” válogatás próbál lenni Király utcás történetekből…
A következő helyszínünk a Gozsdu udvar, ahol csak anonim túravezetőnk áll meg egy pillanatra, majd továbbsuhanunk Lábass Endre Cimbalomzeneírásához. A szösszenet a városi lét, a személyes életút, a városnegyedek, apró utcák létformáját, hangjait, zörejeit, sorsait ötvözi a fotográfiával, képzelet és valóság határainak elmosódásán keresztül. Belső-Erzsébetváros mostoha sorsa világlik elő, elmúlás, számonkérés, elkeseredettség, amiből talán Hrabal lehet a kivezető út.
Eztán a Holló utcába érkezünk, ahol Benedek István Gábor Holló utcai meséje fogad minket. Elbeszélő múltban hallunk egy múltbéli történetet, melynek humorát is az érti csak, aki még része lehetett egy letűnt kultúrának, vagy azt történetileg tanulmányozza azt. Poros régi könyvet lapozgatunk…
Számomra Lugosi Viktória írása – azaz a Kazinczy utca – viszi a pálmát. Egyetlen női elbeszélőként a kötetben, talán még szimpatikusabb. Jó érzékkel rajzolja meg a negyed arcát, ráncokkal, make-up-al, tetkókkal. Abszurditás, magány, fiatalok, idősek – s a köztü(n)k lévő űr. Ügyesen megírt szuszpenziós történetről van szó, ami a rövid formát jól használja és sikerül valódi kapcsolatot létrehoznia jelen és régmúlt között. A történetet belengi a nagyszülői és az ún. „harmadik generáció” közti párbeszédben a holokauszt megkerülhetetlen toposza, de felmutatja a Belső-Erzsébetváros házainak ezen kívüli történeteit is.
Deutsch Gábor – Az ég kapuja című elbeszélése a Kazinczy utcai zsinagóga történetéről szól: a zsinagóga tanárainak, kántorainak kicsit monoton történeti felsorolása az Ószövetségre emlékeztet. Az elbeszélés révén a kötetben itt az ortodox zsidóság is megjelenik. Az írás önéletrajzi feljegyzés, kevéssé irodalmi stílusban. Egy helyen azt mondja például: a sajhet olyan személyiség, akiről „külön tanulmányt kellene írni.” (95.o.) Lehet, de engem a róla szóló novella is érdekelne. Az írás kicsit patetikusan azzal végződik, hogy van gyerekzsivaj a Kazinczy utcai zsinagóga udvarán, tehát van jövő is. Érdekes lett volna bemutatni a Kazinczy utca jelenét – kiknek a gyermekei ezek – bár „az ortodoxia fő temploma volt” ez „mégis egy polgári áskenáz imaház volt. Szakállas embert igen keveset lehetett ott látni.” -írja (93.o.) – de vajon ez ma is így van? És ha nem, akkor hogyhogy nem?
Innen a kiskörút felé haladunk tovább, és a mikve épületénél időzünk kicsit, ahol Szántó T. Gábor: Örökké áradó víz írása kerül szemünk elé. A két szereplő, „az asszony” és „a férfi” elnevezése, az egyszerű, hétköznapi mondatok valamint a konzekvens elbeszélői múlt valamiféle kafkai tárgyilagosságot, távolságtartást próbál az elbeszélő nézőpontjába építeni, ami azonban nosztalgikus romantizálásban csuklik el – amit talán az elbeszélő is észlel, s épp ezzel próbál semlegesíteni, ámde mindhiába. Van egy férfi meg egy nő, középkorúak, mindketten vallásosak lesznek, együtt járnak, de nem fekszenek le, viszont a mikvét szorgalmasan látogatják. Különös történet, hétköznapi (fürdő)köntösben. Lám-lám, a holokauszt után ennyi évvel is fel lehet éleszteni a zsidó életet a szent ősóceánból. Különösen lapos a nő élményeinek visszaadása: „Az asszony mindenesetre ismét mikvébe járt, és elégedett örömmel merült meg a testét lágyan befogadó, langyos vízben. Olyan érzés fogta el, mintha minden hónapban újjászületne.” – Valahogy olyan közhelyesen hangzik, pedig értem mit akar, csak az a baj, hogy valahogy megrekedünk a tudatosság szintjén. Én is így képzelem el a mikvébe járást – de miért is? Hasonló a probléma, ami a kötet más darabjainál és a kortárs „zsidó” irodalommal überhaupt: hogy a nyelvben nem nagyon történik semmi és marad a néprajzi-antropológiai beszámoló. Ez utóbbiból viszont sokkal kidolgozottabbak is vannak, amik azt is elmesélik, vajon a „férfi” és az „asszony” miért lettek vallásosak hirtelen, és mit is jelent ez. Attól, hogy valami a zsidóságról szól még nem ad automatikusan irodalmi értéket a szövegnek, sőt, itt kétszeresen kell megküzdeni a kontextussal, az elbeszélővel és a befogadói prekoncepciókkal.
Németh Gábor Rövid horog című írása kellemes, életrajzi szöveg, zsánerképekkel, élvezetes stílusban, a pillanatokat, érzéseket ügyesen fogja meg. A történetbe beleszőtte a kötet keletkezésének körülményeit, a felkérést – ebből kiderül, nem ő választotta írása helyszíni kiindulását, hanem a szerkesztők kérték fel erre. Érdekes lett volna erről a koncepcióról még az „Előszó”-ban említést tenni. Vajon mindenki részére előre ki lett jelölve egy hely, vagy volt aki maga választotta? Mit hoz magával ez a koncepció? Mindenesetre jó, hogy valahol ezzel is találkozunk a szövegrengetegben, és emeli a reflektáltságot, hogy ez a momentum az elbeszélés részévé válik. A szöveg Kertészt idézi, s a halál motívuma ezzel együtt talán az „elbeszélések végére” utal, a Soá utáni, először Adorno által problematizált barbarizmusra. S mégis történet.
Az utolsó állomás – Zeke Gyula: A Rumbach Sebestyén utcai zsidó templom című írása, építészeti szakirodalom, lábjegyzetszerű utalásokkal. Az építészeti leírást egy rövid kitérő követi a templom falán látható emléktáblára ezzel együtt a Holokauszt-ra, majd ugrunk a Belső-Erzsébetvárosban végzett rombolásokra. Az utolsó bekezdés nem illeszkedik a szövegtörzshöz, és tartalmilag is furcsa: a Belső-Erzsébetvárosnak ezen a részén „megkeseredett arcú gyalogosok járnak” – írja. Ha irodalom, „szak” nélkül, akkor inkább passzolt volna egy ilyen kép, de mivel a szöveg inkább tudományosan, történeti-leíró jellegű, kicsit furcsán hat, mint ahogyan az is, hogy a szerző kvázi reklámként kiemeli a La Petite Francaise üzletet, ahova mindenképpen látogassunk el.
A kötet írásai műfajukban, színvonalukban éppoly eklektikusak, maszatosak mint amilyen a régi pesti zsidó negyed ma, s ennyiben pontos képet kapunk a jelenről. Mindazonáltal mégis kár, hogy a fiatalabb generációkból senki sincs, aki az általam hiányolt kicsit vagányabb, posztmodern irányába elhajló szövegekkel egészítené ki a kötet szövegeit. Érdemes lett volna talán egy pár fiatal írót felkérni, hogy a Romkocsmákról, és az alternatív zsidó kultúráról vagy akár a Síp utca 12 kafkai épületéről írjon szöveget. Ez utóbbi például kiált a történeti és szürrealista elemekkel dúsított fikciós elbeszélésért. De talán itt válik el a civil és az irodalmi? Nem tudom, lehet, hogy nekem baj van az irodalomértelmezésemmel…
Kapcsolódó anyagok
Facebook Comments