Fényképészünk és kora

Mit látunk, ha belenézünk a regény kínálta objektívbe?

Első pillantásra kortörténetet, nagylátószögben, a magyar nép egy zivataros évszázadából, némi romantikával fűszerezve. Mindezt jobbára főhősünk, Koren Ádám sorsának tükrében, aki végigbukdácsol negyven év történelmén. Ez még nem is lenne olyan rendkívüli, végtére is olvashattunk már hasonlót (lásd pl.: Kukorelly Endre: Tündérvölgy, Vámos Miklós: Zengazének, Németh Gábor: Zsidó vagy? , korántsem a teljesség igényével…).

Mégse lehet sem az utóbbiakat, sem e regényt besuvasztani holmi „kisfiúsemlékezős” skatulyába.

Nem lehet, mert Ádám története keretekbe és paszpartukba van belefoglalva, olyanokba, amik egyszersmind feltűnőbbé válhatnak magánál a portrénál.

Legelőször is adva van egy sajátos elbeszélői hang, mint keret. A többes szám első személyű „narrátorkórus” olyan, mint egy lencse, amin keresztül könnyen lesznek egyes események csekélységekké, a szereplők pedig nevetséges alakokká. Eredeti ötlet, hogy még a legintimebb pillanatot is a szem- ill. fültanuk tárgyilagos (és némileg ironikus) stílusa teszi banálissá, mindennapossá. Azt az érzést igyekszik bennünk kelteni, hogy az események, a zsidótörvényektől a rendszerváltozásig, akár el is veszthetik pusztán tragikus, vagy meglepő élüket. Ezzel ugyanakkor a szerző korántsem vonja kétségbe az esemény jelentőségét. Nem veszik el a súly, csak a hangsúly új és szokatlan. Valójában komor tabló ez, ahol az események inkább egymásra hatásukban, egymás következményeként folynak, vagy folydogálnak. Látszólag haladunk, vagyis az idő szelleme halad, mi mégis mintha egy tapodtat sem lépnénk előre: az évek és az események dacára ugyanúgy gondolkodunk, ugyanúgy cselekszünk.

Persze nem kell rögtön Hegelt előrángatni,

amikor sok minden magyarázható a szerzőben lapuló társadalomtudós szellemmel is. Tudvalevő, hogy Závada szociológusként kezdte pályafutását, több szociográfia, vagy ahogy ő nevezi, „gazdaságtörténet” szerzője, amelyek fényképek(!) és levelek segítségével épp egy szülőfalujabeli (vagyis tótkomlósi) család hányattatott sorsát örökítik meg. Egyrészt tehát érezhető ez a dokumentálni akarás, valamint az, hogy a jellemek kidolgozásával szemben nagyobb hangsúlyt kap azok mozgatása az események sodrában. Másrészt ezt ellenpontozza az időből való kiszakadás és egy-egy epizód hosszabb kifejtése.

A nem lineárisan előrehaladó cselekményt erősíti egyébként a fejezetek felosztása is: a tartalomjegyzékből kiderül, hogy a fejezetek számozása három cím alá osztható be, s majdnem végig működik is a rendszer, a különböző fejezettípusok (vagyis a cselekmény egy-egy szála, amik tulajdonképpen félig-meddig összefonódnak) szabályosan követik egymást.

Mintha mindannyian egy népes család vaskos fotóalbumában lapozgatnánk össze-vissza,

hogy aztán időről-időre elmerengjünk egy-egy kép felett. Néha pedig még túl is lépünk a passzív szemlélő szerepén, tanácsokat osztogatunk, bele-belefolyunk a történésekbe. Mi vagyunk az elkövetők – és egyúttal az elszenvedők is.

Számomra ugyanakkor épp ez az elbeszélői pozíció válik bizonyos esetekben erőltetetté, ill. szúrja a szemet a belőle fakadó örökös bizonygatási kényszer, hogy t. i. „mi” is „épp” ott voltunk, épp elkaptunk egy beszédfoszlányt, épp tanúi lehettünk egy jelentőségteljes jelenetnek. Érthető a szándék, ez az örök nagytotál, csak ennek a folyamatos érzékeltetése válik esetenként túlsúlyossá. A regényen pedig végig uralkodik ez a beszédmód- erre céloz még a legutolsó mondat is: „Szerintünk más nem történt”.

Ami viszont a regény által felvetett „érzékeny” témákat illeti, épp ez a hang bizonyul számomra adekvát elbeszélési módnak. Závada ezzel a grammatikai „mi” trükkjével kerülheti ki azt a csapdát, hogy a bűnösségük szerint kategorizálni kelljen hőseit, s hogy belecsússzon valami érzelgős szirupba, amit oly sok mű (különösen film) nem tud elkerülni, ha – többek között – zsidóüldözésről beszél.

Nem létezik egy különváló szólam, hogy jaj, a szegény zsidók, mert itt szegények a tótok is, szegények a parasztok is, szegények vagyunk voltaképp valamennyire mindannyian, akik az elmúlt ötven évben erre a földre születtünk. S ezt teljesen egyértelművé teszi a mű, mégse mondja ki, és egy szereplő szájába sem ad puszta filozofálós szövegeket. „Mi” is talán csak egyetlenegyszer reflektálunk arra, ami a szemünk előtt végbemegy.

„Annak idején, ha Adlerékre [vagyis a zsidó Adlerre, az egyik hősre és családjára] gondoltunk, jobb híján rendszerint úgy mondtuk – mint ahogy fentebb is – hogy ők és az övéik…Holott, ha nem hatott volna botrányosan, mondhattuk volna úgy, hogy a mieink. De talán épp mert botrányosan hatott, azért kellett volna mieinknek mondanunk őket – akik voltaképpen mi magunk voltunk. Elvétve akadtak köztünk olyanok, akik tudták, hogy épp azért tűrtünk és vártunk tétlenül, mert mégis úgy tettünk, mintha ők nem mi lennénk, az övéik pedig nem a mieink lennének. Hogy azért bizakodtunk csak némán, hátha eltekint a rossz a még rosszabbtól.” (89.o.)

A szereplőkre természetesen nemcsak ez a hangvétel jellemző. Dúl a szalonzsidózás, valamint annak kifinomultabb és alpáribb változatai egyaránt (itt kell megemlítenem a regény gazdag szókincsét, kezdve a„pesti pászkapusztítótól” egészen a pajeszt takaró „tetűhintáig”).

A „mi” szólamunk egyúttal kegyetlenebbnek is bizonyulhat a szereplőkénél, (hol mint nyilas, tarkón lövünk egy menekülni próbáló zsidót, hol magyar csendőrként zsidókat terelünk össze a transzporthoz, esetleg mi hajtjuk végre Adler egész koncepciós perét) . Így tudja a szerző elkerülni, hogy egyeseket kategorikusan elitéjünk, másokat felmentsünk, vagy hogy az eseményeket a jó-rossz harcaként állítsuk be.

Egy-két példától eltekintve

(ilyen a jelentősebb szereplők közül a köpönyegforgató Dohányos Lászlóé: ő az a tipikus dörzsölt, minden rendszernek behódoló alak, akinek így sikerül örökké talpon maradnia, s aki így a falukutatóskodásból egészen a miniszteri posztig küzdi fel magát) nincsenek kifejezetten megvetendő figurák, démonikusan gonosznak nevezhetőkről nem is beszélve.

Ugyanakkor nem igazán a jó ember kategóriájába sorolhatók a főhősök sem. Koren Ádámot iskolás korában ismerjük meg, hogy aztán végigkísérjük kamasz- és felnőttkora rögös útján. Született balek, akinek mindig a legpiszkosabb munka jut, naiv, tájékozatlan, csetlik-botlik, nem találja a helyét, akár az egyetemről, akár a lányokról van szó. A reménytelen szerelmekhez való ragaszkodása mellett még egy gyenge pontja van: állandóan és kényszeresen mindenkinek meg akar felelni.

Ő a főhőse a mű „nevelődési regényes” szálának, ami végig egyértelműen rájátszik Az érzelmek iskolájára. Elég annyi, hogy a Korennel foglalkozó fejezetek egy részének közös címe Érzelmek és iskolák, és amellett, hogy Ádám élettörténete több ponton is megfeleltethető Frédéric Moreau-énak (néhány elemet kiemelve: vidéki fiúként kallódás, társaságokhoz hozzácsapódás, idősebb asszony szerelme, stb.), épp a „Flaubert regény” (mert konkrétan azért nem nevezi meg) a kedvenc könyve.

Szembeszökő, hogy mennyi analógiát lehet felfedezni közte és a másik, hasonlóan fontos szereplő, Adler Jenő között. Bár az ő sorsa sokkal hányattatottabb, az ő életét is afféle elemi megfelelési vágy határozza meg, s végül mindig az ezzel járó megalázkodásba bukik bele.

„Mert te mindig kifele törekszel a magadfajtájuak közül! mondta neki [vagyis Adlernek] egyszer a sógora.” (11.o.)

És valóban, Adler esete a tipikus asszimilálódni vágyó zsidóé, akit épp emiatt ér a legtöbb atrocitás.

A regény utolsó epizódjában végül ők ketten is találkoznak (ki gondolta volna…), sőt, barátságot kötnek, amiből „egy életen át tartó, erős és érzelmes férfi-szövetség” lesz. Viola, Ádám imádatának tárgya, épp Adler egyetlen lánya, azon kívül Ádámot pont Adler történész unokaöccse bízza meg, hogy készítsen interjúkat Adlerrel, mint Dohányos László egykori barátjával. Egymáshoz fűzik őket a közös ismerősök, de összeköti őket a Buchbinder Miklós fotográfus készítette kép is, ami a regény kezdetén a felvidéki falu főterén egyszerre örökíti meg az épp arra járó falukutató Adlert és a leendő Koren szülőket, akik e falu szülöttei.

Nem mellékes a számos beszélő név sem.

A szlovák Koren név (mint a regényből kiderül), magyarul annyit tesz: kóró, amiben van némi célzatosság, legalábbis Ádám esetében. Bizarr, hogy a szerencsétlen és üldöztetett Adler neve pedig épp sast jelent. Nem utolsósorban mégis a Buchbinder név érdekes. Csak a szabad asszociáció szintjén: a fotográfust egykor fényírónak is nevezték, a zsidókat meg éppenséggel szokás a könyv népének titulálni. Buchbinder pedig könyvkötőt jelent – végtére is a fényképész az, aki összeköti a könyv népének sorsát a többiekével: a regény kezdetén (1942-ben) ő örökíti meg a felvidéki falu piacozó népét s velük együtt az épp arra járó falukutatókat (többek között Dohányost és a szolgálatába szegődött Adlert), egyúttal összeláncolva mindannyiuk életét. Buchbinder fotográfus és felesége sem tér vissza a háború után, a fotóműhely felszerelése viszont végül egy pozsonyi lakás lomtárnak használt szobájában köt ki e fényképpel egyetemben. Szinte mindenki, vagy mindenkinek a leszármazottja, aki ezen a képen szerepel, a későbbiek során a legváratlanabb pillanatokban bukkan majd fel, hogy aztán újra eltűnjék a regény süllyesztőjében. A kép végül Koren kezébe akad, aki szintén részét képezi a fényképész utókorának , s aki később „épp” a Flaubert- regénybe helyezve őrzi azt, bele se gondolva, kik is lehetnek rajta.

Mesébe illő, ahogy Buchbinder fotográfiája összefűzi a szálakat.

Teszi ezt mégis úgy, hogy a végeredmény nem a katartikus hepiend. Inkább csak melankóliát és fásultságot érzünk a megöregedett és még mindig magányos Ádámban. Olyan ez, akár a címlapon tekergő két Möbiusz-szalag: van előrehaladás, de nincs igazi meghaladás. Saját magába hajlik vissza a rendszer, mégis van benne egy csavarás – ugyanoda már nem juthatunk vissza és nem kezdhetjük ugyanott újra. Leginkább kifordult, kifordított léteket látunk, kimerevített pillanatokban.

Nem azért szerethetjük a regényt, mert eligazít az elmúlt hatvan év sűrűjében, vagy azért, mert feloldoz és felszabadít minket. De talán épp azért szerethetjük, mert nem akar minket arra kényszeríteni, hogy együtt sírdogáljunk a múlt felett. Nem akarhatja, mert ő maga múlt, fekete-fehér képeiben.

„A Fotográfia nem idézi fel a múltat (nincs benne semmi prousti). Nem azzal hat rám, hogy rekonstruálja, amit az idő, a távolság lerombolt, hanem azzal, hogy tanúsítja: valóban volt, létezett, amit látok. Ennyiben kifejezetten botrányos hatású.” (R.. Barthes: Világoskamra, 86.o.)

(Závada Pál: A fényképész utókora, Magvető, 2004)