És végül egy összefoglaló publicisztika a csillagos házainkról.
A Csillagos házak projekt, ezt szögezzük le mindjárt, kiváló ötlet. Jelentősen meghaladja az évek óta tartó, borzalmas Élet Menete-koncepciót (gyűlés, vonulás, néhol a Dunához, néhol máshoz, beszédekkel tűzdelt fáklyatartogatás, satöbbi). A menet transzparenciális kommunikációja alapján a város két részre osztható: vonulók VS. nem vonulók, részvétel VS. nem részvétel. Utóbbi (persze csak a rossznyelvek szerint) automatikusan egyenlő a holokauszttal kapcsolatos részvétlenséggel, közömbösséggel, ellenségességgel. A Csillagos házak projekt találmánya az, hogy nem kezeli a holokausztot elvont problémaként, illetve nem a szemrehányás – felelősségre vonás – számonkérés szentháromságában helyezi el, hanem konkrétumokra épít: konkrét helyszínekkel dolgozik, konkrét történetekkel, jobb esetben még élő, valós szereplőkkel. A város- és helytörténet gondolati és fizikai térképén lokalizálhatóvá, több érzékkel felfoghatóvá válhat – nem a holokauszt mint nagy narratíva, hanem az egyes sorsok, életek, túlélések és pusztulások. Azok, amikből az egész narratíva összeáll.
A szervezés apró-cseprő ügyetlenségeit, a szervezetlenségeket hagyjuk, ez az első ilyen átfogó projekt, aki tudja, csinálja jobban. (Monnyuk, ha lehet, egy egyperces felolvasás után ne kiabálja a szervező, hogy „szabad program!” Azt valahogy nem ötvenedmagammal, egy szűk udvaron állva szoktam abszolválni. És értem, hogy egy lakóház nincs nyitva egész nap, na de egy mozi sem?)
A program keretei
Egy rendezvénynél érdemes eldönteni, milyen típusú programról van szó, kinek szánják. Itt az első típus az egyéni emlékezésé. Amikor erről van szó, családi sztorikról, beszélgetésről, annak jó belsőségesebb és kényelmesebb kereteket adni, belső udvart választani, ahol le lehet ülni, akár a földre is. A mesékhez idő kell. És a kérdésekhez is. Akkor is, ha túlélők túlélőkkel beszélnek, és akkor is, ha érdeklődőkkel folyik a szó. Ez ügyben azonban érdemes több adatot, több történetet, több részletet előhalászni. (Hogy hol lakott Jung néni, az önmagában Jung néni családját fogja érdekelni, és azokat, akik ismerték Jung nénit. Mást nem.) A második típus az, amikor művészeti eszközökkel, zenével, tánccal, szépirodalmi felolvasásokkal kívánnak hangulatot teremteni, témát megjeleníteni és átlényegíteni. Ez azonban sokszor túl általánosra sikerül, és nem kötődik a konkrét helyhez – noha a program lényege ez lenne. Ráadásul olyan közönséget vonz, amely amúgy is a művészetek szűrőjén keresztüli értelmezéshez szokott, magától értetődőnek tartja azt. A környékbeliek vagy az arra járók azonban, akik csak úgy beesnek (tényleg, beesnek?? – erről mindjárt) egy reflektálatlan szituációban találják magukat.
És hogy beesnek-e az emberek?
TGM mondatával folytatva: „A Nyílt Társadalom Archívum szépséges gondolata volt föltérképezni és együttesen fölkeresni a budapesti – sárga – csillagos házakat. Ez megmutatta, hogy mennyire belefonódott a város életébe a zsidók végzete, hogy milyen véres a malter, amely összetartja azt az épületet, amelynek a neve: Budapest.”
TGM-ben a legjobb a szókincse. Amit itt mond, az is rendben van, csakhogy lenne tovább is. Meg előbb is. Budapest történetének, a házaknak, a lakóknak a teljesebb története. Ha a helytörténet jelenik meg, a várostörténet vagy a családtörténet, akkor az sokrétű, sokszínű: akkor a ház lakóinak (nem csupán egy csoportjának) az élete, a hely történetének egymást követő epizódjai adják a témát. Ugyanabban a szituációban, és másban is. El kell dönteni, hol a fókusz. Egy helyhez kötődő összetett elbeszélésen, vagy a hely története egyetlen momentumának kiragadásán és bemutatásán. A mostani program elsősorban az utóbbira koncentrált.Csakhogy.
A csakhogy az, hogy a Csillagos házak projekt valóban és radikálisan túllépett-e azokon a rendezvényeken, amelyek holokauszt-megemlékezésekként szerveződnek. Képes-e ebben a formában szélesebb rétegekhez beszélni, a megszokott közönségen kívül mást is odavonzani, vagy a téma feldolgozása továbbra is egy zártabb csoport vállalása, egymás közötti kommunikációja lett. Az összetettebb, több kort és több(féle) családot, több lakót és egyéni sorsot bemutató kép ebben a programban nem jelent meg. A téma így nem lépett ki a megszokott gettóból, nem kontextualizálódott. Maga a téma is – szinte teljes egészében – a holokauszt maradt; az egyetlen írás, amit találtam a programmal kapcsolatban, Kőszeg Ferencé, amely tematizálta, a Magyar Helsinki Bizottság témaköreibe illesztette mondanivalóját.
Kontextualizálás, kommunikatív részvétel, párhuzamos történetek híján akárhányszor elmondhatja akárki, hogy a holokauszt ügye a teljes társadalom ügye, az a legtöbbek számára gettómantra marad továbbra is. Az én történetem nem a te történeted, és viszont. Nem túl rég Romsics Ignác adta elő, hogy két emlékezetközösség van Magyarországon. Ha nem is pont ott vannak a szakadások, ahova ő mutogat, és nem is teljesen úgy vannak, ahogyan körülírja és történelmi kommentárral látja el, a két fő csapásirány és a köztük lévő szakadék léte a nagy narratívákban, a közbeszédben, a múlt-reprezentációban, a legtöbb politikai kommünikében, a tüntetésekben, a problémákra adott válaszokban, triviális. (Ahová te mégy, na, oda én nem, ahol te éjszakázol, az csak egy ócska lebuj lehet, a te néped nem az én népem, vagy igen, de akkor a tied mégsem annyira, istenedről pedig ne is beszéljünk!)
Romsicsnak abban nincs igaza, hogy két, és csak két emlékezet, illetve emlékezetközösség létezne. A lokalizált programok, a helytörténet, a családtörténetek mindig bonyolultak és árnyaltak: az oral history eszközei révén hangot kapva pont afelé mutatnának, hogy valójában sok emlékezet létezik (egye fene, emlékezetközösség) is, azok számos ponton összeérnek, ennek felfejtése és reprezentációja valós, megélt határátlépésekre kötelezne. Ez, és elsősorban ez írhatja felül a sematizált nagy narratívákat, a determinált véleményeket, az egyoldalú mantrákat.
Facebook Comments