Személyes közelítés egy 1947 tavaszi költészeti-pedagógiai kísérlet apropóján
1946 nyarán a fiatal Weöres Sándor Elysium című frissen megjelent kötetének két versét vitte be tanítványainak egy lelkes magyartanár, Rákosi Zoltán. A „Táncdal” (panyigai panyigai panyigai ű panyigai ű…) és a „Hangcsoportok” (Ange amban ubanojje bolanga janegol mo hitula e mante u kuaháj imanan…) című versek poétikussága helyett a versek lehetséges tartalmára, a kiskamasz olvasók befogadási mechanizmusaira volt kíváncsi a lelkes pedagógus. (Gyermekköltészet vagy a „közönség” útja a művészethez. Részlet egy általános iskolai magyar tanár naplójából. Válasz, 1947. II. 414-426.) A versek első döbbent értetlenségén, halandzsa-mivoltán való diskurzust követően elővették a Weöres kötet „értelmes” verseit is, majd a diákok – miközben Móriczot, Kosztolányit, Aranyt stb. olvastak-tanultak – újra és újra visszatértek Weöres érthetetlen, „idegen nyelvű” verseire. Együtt gondolkodtak, és próbálták megérteni, megfejteni a titokzatos (nyelvű és kódú) sorokat. A rejtély fel- és megoldása során etimologizáltak, nyelvtörténettel foglalkoztak játszva a diákok. A pedagógiai kísérlet során – miközben a konkrét szöveg egy és egységes megoldása természetes módon elmaradt – az abban résztvevők játszva sajátítottak el olyan készségeket, amiket bebiflázva, egy autoriter hatalom (a tanár) által bebifláztatva nem biztos, hogy sikerült volna nekik. A kísérlet során a rejtélyes szövegek konkrét szerzője is meglátogatta a rajta dolgozó diákokat. A pedagógiai kísérlet lefolyását, és eredményét annak kitalálója és végrehajtója a Válasz című folyóirat 1947. évi 2. számában közölte. Az egyszeri olvasónak a kísérletet ismertető közlemény arról mesél, hogy miként lehet játszva, egymással, a tanárral és a szöveggel küzdve, versenyezve, és legfőképp szabadon készségeket elsajátíttatni kiskamaszokkal. Ez is izgalmas a 2014-es, Klebersberg Központtól sújtott Magyarországon. Ám mi most nem foglalkozunk a konkrét pedagógiai kísérlet módszertani, pedagógiatörténeti hozadékaival, tanulságaival. A kísérletező kedvű szabad pedagógus nem akármilyen általános iskola nem akármilyen átlagos diákjaival játszott hosszú heteken át. A Sztehlo Gábor-féle Gaudiopolis diákjai szólalnak meg Rákosi Zoltán dolgozatában. Nem utólagos visszaemlékezésekkel van dolgunk Rákosi szövegében (ami alcíme szerint napló), hanem kiskamaszok kamaszos hangú, őszinte és egykorú hangját halljuk, őket láttatja, mutatja be tanáruk pedagógiai cikke.
Az egykori kamaszokról én sokat hallottam gyerekkoromban, a hetvenes-nyolcvanas években, olyikat ismertem is személyesen. A Gaudiopolis, a Pax Gyermekotthon vissza-visszatérő sztorija volt az egykoron ott is tanult édesapámnak, aki, ha valamely unokájával zsoltárokat énekelt (mert az unokák közül néhányan református hittanra jártak/járnak, de amúgy is énekelte azokat), mindig megjegyezte, hogy a nagytiszteletű úrnál tanulta azokat. A nagytiszteletű úr mindig Sztehlo Gábort jelentette. Állandó referencia volt az én gyermek- és kamaszkoromban a Gaudiopolis, a Pax Gyermekotthon és a nagytiszteletű úr. Fel-felbukkantak összejöveteleken, kirándulásokon a szabad gyerekköztársaság felnőtt (majd idősödő) egykori állampolgárai, ha x vagy y megjelent a tévében, már tudtam, hogy ő is Pax-os volt. És talán – ha ráért, türelméből-energiájából futotta – apánktól mi is kaptunk valamit akaratlanul is a Gaudiopolisból. De ezt persze nem tudhatjuk. Azt tudom, hogy nem egy ismerősről, barátról-barátnőről derült ki beszélgetések közben, hogy ő is gaudiopolisi gyerek gyermeke. Valamiért nekünk is, a Kádár-korban születetteknek, a Kádár-korban eszmélődőknek is fontos referencia volt szüleink kalandja a nagytiszteletű úrral.
Amikor a Válasz egykori számát olvastam a könyvtárban, a kamaszköltőket én felnőttként láttam, és hallottam őket az én gyermekkoromból ismert felnőtt hangjukat.
Utólag elfogadom Rákosi Zoltán korabeli ítéletét, hisz a legtöbb gyerekverset Szauer (Orbán) Ottótól közölte. Majd idézünk is belőle. Az idézett lapszámban egyetlen verset hozott egy Szőke György nevű kiskamasztól. a verselmény címe József Attila.
Meghaltál te is idestova
Lassan már tíz éve,
Gyönyörrel olvasom versedet, de
Kicsit félve, Mert amit írsz,
Igaz.
Mit írsz, igaz, s mit írsz
Elkábaszt, bódít,
Annyira megdöbbentő:
„Az igazat mondd, ne csak a valódit”
Te betartottad a szabályt.
Talán te vagy az egyedüli,
Hisz, lelked, a nagy, az óriási
Az őszinte verset szüli.
Ki őszinte, nem erkölcsös,
Ki erkölcsös, nem őszinte
S mintha szinte
Az igazra intne
Versed,
És az igazakra intenének Verseid.
Ott vagy a sírban, Te nagy költő
S itt vagyok én, kit meghatott
Hogy Rólad egy pár sort
Firkálhatott, és bírhatott
Egy kis kifejező készséggel,
Hogy ezt leírhatta.
A 12 éves kiskamasz – aki zsengéjében öntudatlanul is ráérzett a tanulók által Kosinak nevezett tanárral folytatott foglalkozások lényegére: a készségekre – majd felnőtt irodalomtörténészként (és pszichológusként) folytatta József Attila olvasását, elemzését, értelmezését. És 40 évesen, meg 70 éves professzorként is megmaradt rajongó, testileg ügyetlen, apátlan-anyátlan, rosszul öltözött kamasznak, csúnya arcán egy okos, mindig érdeklődő szempár villogott. Valamit nagyon tudhatott az a magyar tanár a negyvenes évek második felében a Gaudiopolisban, aki a rábízott háborús gyermekek sérült lelkét a szabad szellemmel kezelte. Megjegyezzük, hogy ez már 1947 elején sem volt minden veszélytől mentes foglalatosság. Magától Rákosi Zoltántól tudhatjuk, hogy közvetett és közvetlen támadásoknak nem volt híján tevékenysége miatt. Támadták intézményén belül is, nem csak „házon kívülről”. Vádolták destrukcióval, osztályellenes izgatással, társadalomellenességgel, ami mellett a rábízott gyermekek fegyelmének tudatos rombolása szinte eltörpült. Az ilyen általánosságokban megfogalmazottak mellett a konkrét vád az volt Rákosi Zoltán ellen (aki csak levitézlett hólyagoknak nevezte üldözőit), hogy a helyesírás és a nyelvtan bifláztatása helyett „megbolondítja” a gyermekeket. És a gyerekek valóban „megbolondultak”, de nem kizárólag Rákosi Zoltán miatt. A porosz pedagógián felnőtt, és a szovjet-(p)orosz pedagógiába gondtalanul átmenetelők szemében Gaudiopolis bolondos világa, belső szabadság szülte rendje nem alaptalanul volt a mindenkori nagy társadalmi rend, a drill ellensége. Kosi nem maradt sokáig a Pax Gyermekotthonban. Eltűnt „gyermekei” szeme elől, de még azok is emlegették őt, akik eltűnése után kerültek Gaudiopolisba.
De lássuk végre, hogy a gyermekverseken, és az irodalmi-pedagógiai kísérlet ismertetésén túl miket tudatott kedves diákjairól Rákosi Zoltán, miként látta és láttatta a Gaudiopolis verselgető és más lakóit! Közleményében a kísérlet leírásakor rögzítette a kísérlet alanyainak általános helyzetét, a kísérlet helyét.
A halandzsavers megfejtési kísérletei kapcsán elejtett megjegyzéséből Rákosinak tudható, hogy az iskola diákjai között a tízperces szünetekben az ún. jassznyelv volt az iskola hivatalos nyelve. A háborús lelki sérült kiskamaszok jassznyelvéra történő utalás fontos adalék az elvadult gyermekek pszichéjét illetően.
Azt írja egy helyütt Rákosi, hogy mikor „mint egy kifacsart citromot” eldobták a Weöres-i ihletettségű hanghalászatot, elővették Aranyt, a Családi kört. A befogadók helyett speciális nevelési igényű, speciális gyermekeket mutat be tanárunk: „A helyi adottságoknak megfelelően (a tanulók java része árva, félárva), a sablonos feldolgozáson kívül ilyen problémák foglalkoztatták őket a verssel összefüggésben: lehet-e otthona annak, akinek nincsenek szülei? mi az otthon? lehet-e segítség nélkül elhagyott szegény gyerekből is valaki, mint a ’Családi kör’ olvasó fiújából, hogyan lehet olvasással életük határait kitágítani? stb. stb.”
Az Arany vers olvasása, recitálása, átélése és elemzése során felmerült kérdések nagyon is a Gaudiopolis-lakók speciális kérdései, egzisztenciális problémái voltak. És akinek közülük sikerült további életükben „elhagyott szegény gyerekből valakivé” lenni, otthonra lelni, életük határait kitágítani, akár épp olvasással, azoknak ebben a Gaudiopolis sokat segített.
A bolondozások, a demokráciajáték közben az otthonról, az elveszett otthonokból, az utcáról hozott „készségek”, köztük a jassznyelv mellett új készségeket sajátítottak el játszva a paxos kamaszok, gyerekek. A pedagógia lényege nem a szigor, nem az indoktrináció volt tanáraik számára. Sztehlo Gábor mint jó pásztor gondoskodott erősen fluktuálódó nyájáról munkatársaival közösen. Gyermekmentő legendás intézményét 1950. január 7-én államosították. Kevesebb mint öt évig működött a szabadság bolondos kis szigete, a Jó Pásztor, és a Pax Gyermekotthon, és bennük a Gaudiopolis nevű szabad gyermekállam. 1950 elején az új, kiépülő rémállam megszüntette a magyar pedagógiatörténet legsikeresebb kísérletét. A Gaudiopolis egy másik rémállam üszkös romjain épült ki. Öt esztendő adatott neki. Sorozatunkban erről az öt esztendőről beszéltetjük az egykori szabad gyermek állampolgárokat, tanárokat, és magát a jó pásztort, Sztehlo Gábort egykori dokumentumok, és visszaemlékezések segítségével.
Nyomok 1.
Rákosi Zoltán által közölt gaudiopolisi gyermekversek
Szecső Ernő: Hol vagy édesanyám?
Hol vagy édesanyám?
Itt vagyok édes fiam,
Bár nem látlak sokáig,
Gyere közelebb fiam.
S ha meghalok,
Ki fog gondozni, fiam?
Az utca szélén lakom,
Valaki csak befogad.
Feke István: Egyedül, eltévedtem
Sötét a táj, sötét az est
Mely előttem borzalmat fest.
S a láng felcsapott messzeségbe
Hang tör ki az erdőből hangos berregésbe.
Szauer Ottó (őt majd Orbán Ottóként ismerjük meg): A vétkes ember
Lassú melegben
Vánszorog előre az ember.
Csak egy kis szél enyhítené mardosó
fájdalmát.
Amint megy az erdőn át,
Elkeseredve leül egy kőre.
Gondolkodik, mi lesz jövőre?
Ah mit gondolkodni,
Jobb inkább meghalni,
Mit ér az élet?
Facebook Comments