Gaudiopolis előzményeinek felvázolását követően – de hisz nem hagyományos történeti monográfiát írunk – egy rövid kitérő erejéig a Sztehlo jelenség utóéletével foglalkozunk.
Majd fogunk beszélni Sztehlo Gábor s a Gaudiopolis utóéletéről, kultuszáról 1989 előtt és után. Most – mert történészként sem ragaszkodunk mindig a kronológiához – az ebben a sorozatban formálisan még meg sem alapított Gaudiopolis máig legélőbb „emlékművével” foglalkozunk,
az 1947-ben készült Valahol Európában című filmmel.
A háború utáni korszak – nem mellesleg ezzel a filmmel is újrainduló – magyar filmgyártásának évtizedekig egyetlen világhírű, világsikerre jutott filmjét a mediokratikus posztkommunista antikommunista filmtörténet egyenesen kommunista propagandaalkotásnak, gyenge fércműnek tartja. A rendező, Radványi Géza testvére, Márai Sándor sem volt sokkal jobb véleménnyel öccse sikerfilmjétől. 1947-es naplójában így írt:
„Géza öcsém filmje, a Valahol Európában, egyveleg a ’Zendülők’ és A Pál utcai fiúk elemeiből. Ez nem lenne baj. Nagyobb hiba, hogy Géza “csak” tehetséges, de nem elég művelt és fegyelmezett a tehetségéhez. A kompromisszum, amelyet munkájával köt, rosszhiszemű. Nem a műfajjal köt kompromisszumot, hanem a helyzettel. Ezért unalmas a film. S túlzott, aránytalan. A mérték a tehetség egyik neme. Ez hiányzik az öcsémből.”
Az már a jelenkortörténetünk lidérces fintora, hogy Radványi Géza után lassan az állami polgárosodás államilag kinevezett irodalmi ihletője, Márai Sándor is öccse sorsára jutott. Miközben beszélő Wass Albert szobrot erektálnak Egerben, a példapolgár a kurzusban az őt megillető helyre kerül használat után: a NER szemétdombjára. Nem véletlen, hogy a kurzus új kurzus-írófejedelme ma már nem az antifasiszta Márai, hanem az a Nyirő József (tapsvihar és nevetés a jobboldalon), aki míg Sztehlo Gábor életveszélyben mentette a menthetetleneket, a nyilas parlament tagjaként szolgálta Szálasit, és a náci Németországot.
A posztkommunista antikommunista kollaboránsokkal ellentétben mi azért nyugodtan nézzük Radványi Géza ma is felkavaró klasszikusát. Radványi a kurrens kurzus büszkén ostoba ahistorikus (film-) történeti kánonja szerint, ahogy bátyja szerint sem volt több 1947-es filmrendezőként, mint a disztingválatlan kommunisták kollaboránsa. Radványi ugyan nem volt kommunista, de a kollaboráció manapság súlyosabb vádnak tűnik. Kétségtelen: a háború utáni korszakban az országot a koalíciós pártok – nem mellesleg legalább annyira konszenzus alapján, mint szovjet nyomásra – egyfajta részvénytársaságként működtették. Ennek olyan egészen mulatságos formái is voltak, hogy minden egyes koalíciós pártnak megvolt például a maga futballcsapata. És minden egyes koalíciós pártnak megvolt a maga filmgyára. A kommunista vezetésű MAFIRT gyártotta Radványi Géza klasszikusát.
Formálisan akár az első magyar kommunista játékfilmnek is tekinthetjük a Valahol Európában-t.
És persze – ha már analógia, akkor legyen kövér! – magát Sztehlo Gábort is tarthatnánk utólag a kommunisták kollaboránsának, hiszen Gaudiopolisért bújtatott kommunistákat az ostrom alatt, vagy bújtatta -szintén az ostrom alatt – az egykori és leendő kommunisták gyerekeit, rokonait, majd a kommunista szülők szovjet fogságból történt kiszabadulása után az első pillanattól „kollaborált” vezető kommunistákkal, így például Vas Zoltánnal is.
Sztehlo „kollaborálása” a kommunistákkal nem volt kizárólag „együgyűségének” eredője, azaz a nagytiszteletű nem kizárólag a konkrét gyermekek érdekében működött együtt az új hatalommal . A szovjet parancsnokságon dolgozó, az ostrom alatt általa bújtatott gyermek apja az első, de nem az utolsó kommunista segítője volt Sztehlo ügyének.
Sztehlo szintén a kommunista vonalon tudott a II. kerületi elöljáróságon kiutalást szerezni az akkori 40 gyermeke és a Jó Pásztor számára. Itt vette észre, hogy alakulgatnak a pártok, de a kommunisták minden tekintetben a leghatékonyabbaknak bizonyultak – Sztehlo megítélése szerint is. A kerület élelmezésében, életre lehelésében ők játszották a legfőbb szerepet. Sztehlo z első kerületi párttitkárral mély filozófiai eszmecseréket folytatott. Ezekre a világnézeti eszmecserékre évtizedek múltával is jó szívvel emlékezett vissza, mondván a kommunistákkal (is) „együttműködhetünk, mert szeretjük felebarátunkat…” Ezt az együttműködési készséget párttag ismerősei közül sokan annyira félreértették, hogy 1948-ban egyenesen elvárták Sztehlotól, hogy szervezetileg is csatlakozzon a kommunista párthoz. Az elutasítást követően 1950-ben a kommunista elöljáróság felajánlotta a nagytiszteletűnek, hogy dolgozzon tovább az államosított gyerekotthonában, ám ő ezt elutasította, és visszament az egyházába.
Ám egyháza lelkészeként, még Svájcból sem volt képes revideálni 1945-ös álláspontját:
„Akkor találkoztam először a marxista ideológiával. Később aztán jobban megismertem, s ha el is határoltam magam tőle, tudtam, hogy sok az érintkezési felület, a gyakorlatban pedig teljes összhangban dolgozhattunk a jószándékú párttagokkal.”
Mai cikkünk filmes illusztrációjában is felbukkan Vas Zoltán. A MAFIRT 1947. augusztusi filmhíradója ugyanis tudósított arról, ahogy Radványi Géza rendező gyerekszereplőket válogatott a Valahol Európában című filmjéhez. A valamivel több, mint két és fél perces, leggyakrabban suta beállításokból összerakott tudósítás valójában az újjáinduló magyar filmgyártást ünnepelte. Vas Zoltán a Gazdasági Főtanács vezetőjeként más, nem kizárólag kommunista politikusokkal együtt vett részt az eseményen. 1947 későnyarán Vas Zoltán helyett féltucatnyi más fontos kommunista politikus képviselhette volna a Magyar Kommunista Pártot ezen a szimbolikus eseményen. Hogy mégis Vas Zoltán jelent meg akkor a filmgyárban, az megint Sztehlo Gáborhoz köthető.
Az közismert, hogy a Valahol Európában alapötletét Sztehlo háború utáni tevékenységéhez köthetjük.
A háború után tömegével csellengő, elvadult, háborús lelki sérült gyerekek, kamaszok megszelídítésének pedagógiai hőskölteményhez hasonlatos kísérlete – ezek közt az akkori Magyarországon nem Sztehloé volt az egyetlen – olyan valódi társadalmi problémát vetett fel, ami egyszerre kiáltott reklámért (propagandáért) és fikciós feldolgozásért. A filmben bandákba szerveződött, verődött gyerekeket szelídítő, gyógyító-nevelő zenész figurájának mintája Sztehlo volt (és ami azt illeti, egy a kommunista MAFIRT gyártású filmben nem csak a fikciós szál kedvéért lehetett eltekinteni a főhős lelkészi tisztségétől), és Sztehlonak is voltak egykori bandázó gyerekei az ostromot követő időkben. Emlékirataiban felbukkannak a Pasaréten és Budán csellengő, bandába verődött vad kamaszok, akiket vagy ő és segítői, vagy a rendőrök próbáltak az eleinte változó helyszínű gyerekotthonba vinni. Folyamatos küzdelem volt ez az elvadult, sérült lelkekért, és nem mindig Sztehloék győztek. Jellegzetes kortünet volt, ahogy az utcáról bekerült gyerekek közül sokan az otthonban összeszedett, összelopott tárgyakat, élelmiszert a feketepiacon próbálták értékesíteni… A nagytiszteletű így emlékezett ezekről a háborút közvetlenül követő időkben hozzákerült gyerekekről:
„Hány kis csavargó gyerek lődörgött akkor már a front mögött, olykor a katonák között is, éhesen fázva, vörösre fagyott kezekkel kéregetve: daj mi chlebe! (Adj kenyeret!) (…) A csavargó gyerekek többnyire bandákba tömörültek, itt a környéken garázdálkodtak és sok gondot okoztak az elöljáróságnak. (…) Ez a banda-élet megfertőzte a nagyobb gyerekeket…”
Sztehlo a kezdetektől együttműködött (mai NER-történészül: kollaborált) a kommunista vezetésű „elöljárósággal” a gyermekekért. Gyermekotthonát, majd a megalakult Gaudiopolist a szintén kommunista vezetésű budapesti rendőrség is támogatta, és nem kizárólag újabb és újabb, az utcákon összeszedett kis csavargókkal. Egy szemtanú ma is irigységgel emlékezett vissza előttem arra, hogy a Budapest rendőrfőkapitányként szolgáló Münnich Ferenc rendszeresen megjelent a Gaudiopolisban, és az engedélyezett vasárnapi kimenőre magával vitte a Farkastanya egyik cigány származású lakóját a szolgálati autóján. A fiú a Münnich által rászabatott kisméretű rendőrruhákban „villogott” társai előtt.
A filmhíradóban felbukkanó, ott beszélő kommunista politikussal, Vas Zoltánnal Sztehlo az ostromot követő napokban vette fel a kapcsolatot. 1945. március elején, amikor készleteik már kimerülőben voltak, ugyanakkor nyája egyre népesebb lett, a nagytiszteletű úr felkereste az ellátási kormánybiztos Vas Zoltánt. A lelkész és a kommunista vezető találkozása a jó pásztor nyája számára a lehető legjobban sült el. Sztehlo szabódva vezette elő kérését, hogy gyermekei ellátásához segítséget kérjen, ám pillanatok alatt kiderült, hogy Vas lánya is Sztehlo „gyermeke” volt a Bérc utcában a nyilas uralom alatt. Vas tökéletesen képben volt Sztehlo tevékenységét illetően, és közbenjárásának köszönhetően a legnehezebb inflációs időkben egy éven keresztülbiztosítva volt az otthonok rendszeres ellátása.
Sztehlo ezzel a háttérrel már nyugodtabban szervezhette meg intézményének új, ezúttal végleges honfoglalását a zugligeti Weiss Manfréd családi üdülőtelepre. Magát az üdülőtelepet még előző, 1944 őszén végleg lezárt életének köszönhette. Budai szolgálati – főleg gyalogos – útjai egyikén találkozott a Széll Kálmán téren egy Budapesten maradt Weiss Manfréd rokonnal, akit nem az egyházából, nem a népfőiskolákból, és nem az embermentésből, hanem a háború előtti társasági életből, anyai ágon Haggenmacher (Dreher sörgyár!) leszármazottként ismert. Ez a Weiss rokon ajánlotta fel Sztehlonak és gyermekeinek a család 30 holdas, zugligeti „telepét”, ahonnan tudva levő volt, hogy nemsokára továbbvonulnak a szovjet katonák. A hatalmas parkban 7 ház volt, és itt alakult meg Gaudiopolis. A honfoglaláskor Sztehlonak már 200 gyerek mellett 50 felnőtt munkatársa volt. Az új személyzetben, ahogy az új gyerekek között is sok volt az „új” menekült. Orvosuk például egy, az új rendszerben munkanélkülivé lett rendőrorvos ezredes lett.
A régi gyerekek 1944-ben zsidónak minősítettek voltak, míg az új gyerekek között nem kevés volt a csendőr- és nyilasgyerek is. Meg a sok-sok bandázó csavargó. Ebből a nagyon sokszínű, eltérő háttérből érkező masszából teremtettek a Gaudioploisban igazi közösséget. Erről a közösségi, közösségkovácsoló pedagógiáról majd sorozatunk második felében írunk.
1947-re Sztehlo pedagógiai hőskölteménybe csapó kísérlete annyira híressé lett, hogy az újrainduló magyar filmgyártás első reprezentatív alkotásának az alapötlete lett.
A fikció a lelkészből zenészt csinált, a helyszín pedig – bár ebben is van némi Sztehlohoz fűződő életrajzi elem – Buda helyett egy vidéki elhagyott kastély. Az életrajzi lábjegyzet annyi, hogy a Weiss telep előtt egy ideig a Völgy utcában gróf Széchenyi Viktor villája (a vadászíró Zsigmond apja) volt a bázisuk, ahol a kitörést követően egy rövid ideig az egykori házigazda is felbukkant.
Radványi Géza filmje minden, a bátyja által méltánytalanul felnagyított hibájával együtt máig nézhető, hatásos filmélmény. A későbbi évek, évtizedek bárgyú, sematikus, didaktikus „felszabadulás” filmjeivel ellentétben a Radványié tele van belső feszültségekkel, konfliktusokkal. Bár fejlődésregény a film, de az egymással is konfliktusba kerülő „jó hősök” rosszak is, ahogy a negatív hősökben is megvan a filmbéli jóság. A fejlődésregény személyiség- és közösségfejlődése minden, de nem egyvonalú, és a tragédiától (áldozattól) sem mentes. Ennyiben klasszikus a Márai által is megfigyelt (igazából 19. századi gyökerű) irodalmi eredet: a megváltásregény a műfaji alapja Radványi filmes fejlődésregényének.
Sztehlo, és a Gaudipolis pedagógiájának azért valósághű – bár egyetlen elemében sem dokumentarista – leképezése a Valahol Európában, mert a didaktikusságnak még az árnyékát is kerüli. A filmet sokak egybehangzó állítása szerint Sztehlo pedagógiai kísérlete ihlette. Ugyanakkor arról is szólnak ezek a visszaemlékezések, hogy a Valahol Európában gyermekstatisztái között több Gaudiopolisos „kisfarkas” (a Farkastanya legnehezebb lakóiból kerültek ki ők) is szerepelt. Az ő arcukat is felfedezhetjük a MAFIRT filmhíradó 1947-es tudósításában.
Facebook Comments