Az alrovat második darabja Adorno Minima Moraliájából
A hazugság erkölcstelensége nem a legszentebb igazság megsértéséből áll. Erre az igazságra annak a társadalomnak van a legkevésbé joga hivatkozni, amelyik kényszerű tagjait arra kárhoztatja, hogy beszéljenek, azután ugyanis annál megbízhatóbban ragadhatja nyakon őket. Az univerzális igaztalanságnak nem jussa, hogy ragaszkodjon a partikuláris igazsághoz, amit aztán azonnal az ellenkezőjére is fordít. A hazugsághoz mégis hozzátapad valami undorító, aminek tudatát a régi korbáccsal verik belé az emberbe – ám ez a börtönőrről is elárul valamit. A hiba a túlságosan nagy őszinteségben rejlik. Aki hazudik, szégyelli magát, ugyanis minden hazugságban meg kell tapasztalnia a világ berendezésének méltatlanságát, amely őt a hazugságra kényszeríti, miközben azt dalolja: „Üb immer Treu’ und Redlichkeit”. („Légy mindig igaz és őszinte”; Mozart-partitúra szövege. – A szerk.) Az efféle szégyen megfosztja az erőtől a szubtilis módon megszervezettek hazugságait. Rosszul csinálják, és a hazugság tulajdonképp ettől válik erkölcstelenné a másikkal szemben. Ugyanis ostobának feltételezi őt, így a megvetést fejezi ki. Napjaink gonosz gyakorlatias emberei között a hazugság már rég elvesztette őszinte funkcióját, hogy tudniillik a valóságosat illetően átverjen. Senki nem hisz senkinek, mindenki tud mindent. Csak azért hazudunk, hogy a másiknak tudomására hozzuk, mennyire nem érdekel, nincs szükségünk rá, tökéletesen közömbös számunkra, mit gondol rólunk. A hazugság, amely egykor a kommunikáció liberális eszköze volt, mára a pimaszság egyik technikájává vált – a segítségével minden egyes ember terjesztheti a hidegséget maga körül, amelynek oltalmában kibontakozhat.
(MESÉS Péter fordítása)
Facebook Comments