(Futballtörténeti sorozatunk bevezető darabja. Íme.)
E cikk témájának apropóját egy másik írásom néhány állítása szolgáltatta. A Magyar Narancs egyik októberi számában az MTK és az FTC kapcsolatáról jelent meg cikkem. Nem arról szólt, amit mindenki ismer, vagyis nem a két klub által hordozott eltérő – szembenálló – társadalmi jelentéstartalmakról, hanem arról az érdekszövetségről, amit az egyesületek vezetői, majd kilencven éve megkötöttek. E cikkben utaltam rá, hogy az FTC társadalmi bázisát már rég nem az a kispolgári közeg jelenti, mint egykoron, az MTK esetében pedig kérdés, hogy egyáltalán beszélhetünk-e még a kék-fehérek társadalmi beágyazottságáról.
Ha meg akarnám magyarázni, miért kérdőjelezem meg, hogy ma az MTK-nak (és az is-mert magyar futballcsapatok döntő többségének) van bármiféle társadalmi beágyazottsága, akkor először is arra a kérdésre kell választ kapnunk, hogy miképp tehetett szert példátlan népszerűségre a labdarúgásra? A Nemzeti Sport már száz éve feltette e kérdést, s az újságíró válaszával ma is egyetérthetünk: „Miért tolonganak annyian a football pálya felé? […] A labdarúgót vívókkal, úszókkal vagy futókkal összehasonlítani szintén helytelen lenne, mert míg a vívásnál, úszásnál vagy futásnál ember küzd ember ellen az egyéni dicsőségért, addig a labdarúgásnál ember küzd ember ellen nem az egyéni, hanem a csapat, a város vagy nemzet dicsőségéért.” A labdarúgás vonzerejét tehát a kortárs megfigyelő szerint az jelentette, hogy a klubok különböző társadalmi (a cikkben: regionális) csoportok reprezentánsai voltak, s a drukkereknek a mérkőzések lehetőséget teremtettek arra, hogy kollektív identitásukat átéljék.
A labdarúgás – más csapatsportokhoz hasonlóan – azért foglalhatott el kitüntetett helyett a sportok között, mert a futballmérkőzéseken különféle társadalmi erőterek ellentétes csoportjai vívták szimbolikus küzdelmeiket. A drukkereket tehát nem csupán a játék szépsége foglalkoztatta, sőt, még csak nem is pusztán a saját csapatuk iránti vonzalom. E játékban legalább ilyen fontos az ellenfél, a rivális, aki a társadalmi tér egy másik, ellentétes csoportját reprezentálja. Nem véletlen, hogy amikor az ellenfél egy közeli, valóban rivális társadalmi csoportot személyesít meg, akkor e mérkőzések iránt különösen nagy az érdeklődés. Ezek a rangadók éppúgy reprezentálhatnak felekezeti ellentétet (katolikus Celtic – protestáns Rangers), mint politikait (jobboldali Lazio – baloldali AS Roma), vagy regionálist (Paris St. Germain – Marseille).
A sportegyesületek nagy része zárt, exkluzív klubként alakult meg, e zártság következménye volt, hogy tagságuk – társadalmi jellemzőit tekintve – viszonylag homogén volt. A klubok társadalmi beágyazottságát így alapításukkor viszonylag könnyű volt azonosítani, és ennek köszönhetően hordoztak később bizonyos társadalmi jelentéstartalmakat. Beágyazottság és jelentéstartalom – a két fogalom összetartozik, egymásra épül ugyan, mégis mást jelentenek. Egy kispolgáriként számon tartott klubnak nem csupán kispolgár tagjai voltak, és egy nem csupán zsidókból álló egyesület is hordozhatott olyan jelentéstartalmakat, hogy akár saját drukkerei, akár más klubok hívei zsidónak tekintették (erre kiváló példa az MTK).
A klubok társadalmi beágyazottságára tehát (néha deformáltan) ráépült a jelentéshordozó funkció, melynek révén a futballkedvelők azonosították az egyesületek. Hiba lenne ugyan-akkor, ha a beágyazottság fogalmát csupán az alapítók társadalmi jellemzőire vonatkoztatnánk. Az egyesületek jelentéshordozó funkciónak egyik legkézenfekvőbb következménye volt, hogy amikor a klub egyre népszerűbbé vált, és nagyon jól szerepelt a bajnokságban, vagy nagy rangadókra került sor, akkor e kiemelt mérkőzések mozgósították a klub által reprezentált társadalmi csoportok futballkedvelő tagjainak tekintélyes részét. Ennek azonban csak egyik vetülete, hogy mennyien mentek el a rangadókra, ennél többről van szó: arról, hogy a futball részévé vált a mindennapoknak, beszélgettek róla, viszonylag nagy terjedelemben kapott szerepet politikai lapok hasábjain is. Vagyis egy-egy klub annyira részévé tudott válni egy társadalmi csoport életének, hogy az egyesület preferálása a közösség identitásának részévé vált. Ez is hozzátartozik a társadalmi beágyazottsághoz.
Vajon mi maradt mára mindebből? A magyar futball – bár néhány mérkőzés iránt még ma is példátlan az érdeklődés – már korántsem játszik olyan fontos szerepet az emberek mindennapjaiban, mint akár hetven, akár harminc-negyven évvel ezelőtt. A klubok identitáshordozó funkciója viszont már a múlté, ezt jelzi, hogy az egyesületek képtelenek tartósan magukhoz vonzani a futballbarátokat. A nézőszámnak ugyan nincs feltétlenül sok köze ahhoz, hogy egy klubnak milyen széles a potenciális társadalmi bázisa, ám jelzésértékű, ha már a nagy rangadók, vagy a nagy sikerek sem mozgatják meg az embereket. Ha ugyanis a csapatok tartósan foghíjas lelátók előtt szerepelnek, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy e klubok preferálása valóban részét képezik-e még az általuk reprezentált közösség identitásának? Ráadásul nem csak a mérkőzések látogatottsága csappant meg, de ma már egyre kevésbé beszédtéma a futball a mindennapokban, a politikai lapok nagy része pedig leginkább mély megvetéssel ír a sportág hazai szereplőiről (és vajon hány gyereknek lehet ma kedvenc magyar csapata?).
Vajon a főváros zsidó polgárait mennyire foglalkoztatja még az MTK sorsa? Vajon „baloldali klubnak” tekinthetjük még a Vasast? Vajon mennyire érinti meg az Újpest vagy a Kispest szereplése e kerületek lakosait? Vajon tényleg olyan széles bázisa volt még mindig a Fradinak, amikor 2003. május 30-án szurkolói végleg lerombolták saját klubjuk mítoszát? Vidéken még jobb a helyzet, talán Miskolc az, ahol leginkább beszélhetünk arról, hogy a klub része a város társadalmának, és gyengébb szereplés mellett is sokan lelkesednek a csapatért. De az elmúlt egy-másfél évtizedben láthattuk, hogyan tűntek el a drukkerek a győri, a fehérvári, a szombathelyi, mostanában a zalaegerszegi stadionokból, így nem lehetünk biztosak abban, hogy ezek a vidéki egyesületek valóban részét képezik e városok életének, s valóban van még széleskörű identitáshordozó funkciójuk.
S hogy jön az identitáshoz a mosópor? Először is nem árt tisztázni: attól még, hogy egy klub meccseit sokan látogatják, vagy sokat szerepelnek a sajtóban, nem biztos, hogy az egyesület valódi identitáshordozó funkciót is betölt. Azokra a nézőkre gondolok, akik úgy járnak mérkőzésre, hogy a saját játékosaik egy részét sem ismerik fel, az internetes zsargonban őket nevezik – igen találóan – divatdrukkereknek. Biztosan sokan voltak az 50-60-as években is olyanok, akiket csak a jó foci érdekelt, és nem az identitásuk vitte őket meccsekre. Most viszont már nálunk is találkozhatunk olyan jelenségekkel, melyek a nyugat-európai futballt évek óta jellemzik. Mi, akik még kijárunk mérkőzésekre, régi vágású drukkerek, akiknek még valóban az identitásukhoz tartozik egy csapat iránti rajongás, azt hiszem elképedve, és elborzadva látjuk, ahogy marketingtermékké silányítják ezt a sportágat.
Nem szeretnék a populista amatőrpártiság csapdájába esni. A foci már rég üzlet (és nem valamiféle törzsek közötti játék), pár hónap múlva lesz nyolcvan éve, hogy először profi bajnokságot rendeztek Magyarországon. A játékosok is vándorolnak már jó ideje, de a drukker nem játékosokhoz kötődik, hanem csapathoz (ebbe még az is belefér, hogy szurkolói csoportok Nagy-Magyarországot ábrázoló transzparens mögött román vagy szerb kedvencüket éltetik). Egy ideje már a klubok és klubtulajdonosok is vándorolnak, igaz, Brüll Alfréd biztos nem kalandozta volna végig a Dunántúlt állandó telephely-áthelyezésekkel, Springer Ferencnek sem jutott volna eszébe, hogy Ferencváros mellett Újpesten is klubot vezessen. Ma már csak a drukker nem vándorol. Egyelőre.
De a profi futballt kísérő jelenségektől még nem lesz pusztán fogyasztási cikk a labda-rúgás. Lehangolóbb a kép, ha például a mai Real Madridra, az áruvá degradált futball legtipikusabb termékére gondolunk. Mindenki tisztában vele, épp milyen frizurát hord Beckham (vezető hír!), vagy milyen borotvát reklámoz, de vajon hány rajongója tudja, hogy jobb vagy ballábas e valaha sokra hivatott futballista? Hiába rossz a focink, sajnos nálunk is megmozdult valami. Ma már a mérkőzéseket közvetítő tévécsatorna írja a bajnoki menetrendet, s ha belenéznünk a televíziós közvetítésekbe, hamar feltűnik: itt már nem a játékról, s főként nem a klubokhoz kötődő kollektív érzelmekről van szó.
A tudósító – aki szinte mindennek lelkesen örül – feladata az, hogy hangzatos, könnyen fogyasztható klisékkel operálva sztárként mutassa be még az ügyetlen játékosokat is. Nem közvetít, hanem semmitmondó nyilatkozatokat idéz, és buta pletykákat mesél. Hiszen az ő szemszögéből a futballista is csak egy valóságshow résztvevője, játékánál sokkal érdekesebb, hogy mivel tölti a szabadidejét, van-e valamilyen babonája. Jellemző: Vitray és Knézy még egyedül közvetített, ma már egy szakértő is ül a hangulatfelelős tudósító mellett, hogy legyen, aki lát is valamit a meccsből. Ne le-gyen kétségünk afelől, ha valaha javulni fog a magyar labdarúgás színvonala, a helyzet e tekintetben csak rosszabb lesz. Ha ma lenne aranycsapatunk, akkor nem Puskás ballábáról, Czibor kiismerhetetlen cseleiről, Grosics vetődéseiről lenne hangos a média, de mindenki tudná, hogy milyen mosóportól lesz tisztább Kocsis meze. És ekkor én sem tehetném fel a kérdést, hogy van-e még a magyar kluboknak társadalmi beágyazottsága, mert ez már fel sem merülne. A fogyasztó és a termék kapcsolatában ugyanis nincs helye a társadalmi identitásnak…
Facebook Comments