A Sátortól a nürnbergi zsinagógáig

A Sátortól a nürnbergi zsinagógáig

- in Hetven arc - hetiszakasz
1222
nuremberg3

Az Örökkévaló a Teruma hetiszakaszban negyven napon és negyven éjen át sorolta Mózesnek, hogy pontosan milyen hajlékot kíván. E minden részletre kiterjedő leírást követően semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy miképpen kell megépíteni a tökéletes isteni lakot. A kivitelezés meglehetősen költséges (csakis a legdrágább anyagok jöhetnek szóba), de az anyagi nehézségeken túl elvéthetetlennek tűnik, hiszen az adott építőmesternek csak követnie kell az előírást.

A Sátort követően az Örökkévalónak kétszer volt állandó lakhelye Jeruzsálemben, de mindkettőt lerombolták. Hogy az első és a második Templom megfelelt-e az előírásnak, arra régészeti ásatások és különböző tudományos elméletek igyekeznek választ adni. Több-kevesebb eltéréssel megegyeznek abban, hogy alaprajzi elosztásában és díszítésében a Sátort követte.

Azt azonban mindenki láthatja, hogy a ma is álló zsinagógák a legkevésbé sem hasonlítanak arra, amit a Teruma hetiszakaszban olvashatunk. Mégis, a nagyváradi, pápai és sok egyéb zsinagógák főhomlokzatán olvasható felirat „Építsetek számomra szentélyt, hogy közöttük lakozzam” (2Mózes 25.10.) egyértelműen arra utal, hogy az épületeket az Örökkévaló lakhelyéül emelték.

Hogy a zsinagóga az Örökkévaló hajlékául is szolgál-e, vagy csak a község szükségleteit látja el, arról súlyos viták folytak a 19. század során. A kérdés egyáltalán azért merült fel, mert a zsidó közösségeknek ebben a korban módjuk nyílt arra, hogy a városok új polgáraiként reprezentatív zsinagógát építtessenek. Az már akkor világos volt, hogy az akkor épülő zsinagógák hosszú időre meghatározzák majd a zsidókról kialakított képet.

Éppen ezért súlyos viták előzték meg a zsinagógák építését, amelyekben az ortodoxok amellett érveltek, hogy a zsinagóga a jeruzsálemi Szentély utódja, tehát ily módon annak funkcióit és az arra vonatkozó előírásokat is örökölte. Ez az elmélet azt a célt szolgálta, hogy a hagyomány által szentesített zsinagógai rítuson a reformok ne ejtsenek csorbát. Az ezzel szemben álló reformpártiak a zsinagógára úgy tekintettek, mint a gyülekezet házára, amely a Szentély lerombolása után a Tórának is helyet ad, és az által maga is szentté válik, de amitől még nem lesz utóda a Szentélynek. A vita afelett folyt, hogy milyen legyen a zsidó templom. Olyan legyen-e, mint a keresztényeké, vagy más? Formai szempontból a gótikus vagy román stílusú keresztény templomokat kövesse, vagy pedig a zsidó nép származására utaló keleties stílusban épüljön? Elmozdítsák-e a bimát a zsinagógai tér közepéről, ahol az hagyományosan helyet kapott, a zsinagóga keleti végébe, a Tóraszekrény elé, hogy a katolikus templomtérhez hasonlóan a zsinagógának egyetlen keleti súlypontja legyen?

A fenti kérdéseket és a válaszok időlegességét jól szemlélteti a nürnbergi zsinagóga története. A zsinagóga építését szerencsénkre nagy sajtónyilvánosság kísérte a korabeli Németországban, aminek köszönhetően a zsinagóga története az elejétől a végéig nyomon követhető.

Nürnbergben a zsidó hitközség alig hét éve alakult meg, amikor 1868-ban tervpályázatot hirdettek építendő zsinagógájukra. A pályázatra többek közt két neves építész: a hannoveri Edwin Oppler és a stuttgarti Adolf Wolff is jelentkezett. Oppler úr román stílusú zsinagógát tervezett, a Karoling építészetből idézett hangsúlyos Westwerk-kel., amivel a zsidók német történeti jelenlétét kívánta kiemelni. A városi építési bizottság azonban nem Oppler, hanem Wolff terve mellett döntött. Wolff ugyanis mór stílusban készített tervet, ami igen divatos volt a zsinagógaépületek esetében. A bizottság a döntést anyagi megfontolásokkal indokolta, ugyanakkor egyetlen kifogást emelt Wolff terve ellen: az öntöttvas oszlopokat gyenge teherbírásúnak találták, és azok gránittal való helyettesítését indítványozták. A gránit okozta többlet költségekkel azonban Wolff épületének költségei már megegyeztek Oppler épületének költségeivel. Wolff terveit továbbküldték Ansbachba, a közép-frank régió kormányzói székhelyére, engedélyezésre. A terveket azután Ansbachból Münchenbe továbbították, hogy a „templomok és iskolaépületek állami minisztériuma” (Staatsministerium des Innern für Kirchen- und Schulangelegenheiten) is ellenőrizze azokat. Végül a müncheni bizottság elfogadta a terveket, de az öntöttvas-oszlopokat érintő változtatással.

És a nürnbergi zsinagóga megépült: alapkőletételét 1870. márciusában, felavatását 1874. szeptember 8-án ünnepelték. A nürnbergi zsidó hitközség ortodox kisebbsége azonban a megépült zsinagógát nem ismerte el a zsidó hagyomány szerint törvényesnek, és felháborodásukban megalakították az „Édat Izrael” („Izrael gyülekezete”) nevű ellenmozgalmat.

A müncheni bizottság változtatatásai révén született új terv ugyanis a katolikus templomok elrendezését idézte. Az eredeti alaprajz szerint a kelet-nyugati hosszházra középen egy ugyanolyan hosszú kereszthajó épült volna, és így a kupolával fedett négyezetben elhelyezett bima és szószék méltó ellenpólusai lettek volna a keleti szakasz Tóraszekrényének. Az új terven azonban a kereszthajó az alaprajz keleti harmadába tolódott, aminek következtében a belső térben egyetlen keleti hangsúly uralkodott. Továbbá, a női karzat nyugati szakaszára orgonát helyeztek, a női részlegben így keletkezett hiányt pedig a keleti sarkok karzatosításával pótolták, amiből következett, hogy az épület eredeti négytornyos elrendezéséből csak a nyugati toronypár maradt meg.

A müncheni változtatás eredményeképpen nem jött létre az a kompromisszumos megoldás, amely egyfelől kielégítette volna a hitközség ortodox tagjainak elvárásait, másfelől a „haladók”-nak tetsző nagy, modern és reprezentatív épületet eredményezett volna. És bár a zsinagóga Loewi rabbi, a helyi főrabbi három halakhikus előírásának megtartásával épült, vagyis a környező házak közül kimagasodott, mégis mélyen épült, mert bejárata lefelé vezető lépcsőre nyílt, és kelet felé tájolódott, mégis, túlságosan idézte a katolikus templomok elrendezését. Az analógia nyilvánvalóan nem véletlen.

A zsinagóga felavatását a nürnbergi, illetve a német sajtó pozitív visszhangja kísérte. A mór stílus és a zsinagógaépítészet sikeres egybefonódását igazolja, hogy hasonlóképpen üdvözölték 1938-ban a zsinagóga lebontását is, amelyet akkor már a történeti városkép idegen elemének, „a gótikus városkép undorító szégyenfoltjá”-nak tartottak. Vagyis a zsinagóga lerombolását éppen azzal indokolták, amivel a megépítését is.

A nürnbergi zsinagóga története mutatja, hogy az emberi építőszándék mennyire elidegenítette az isteni hajlékot a kinyilatkoztatás eredeti üzenetétől. Az isteni hajlék szentségéből fakadóan a legkiválóbb anyagokból kell, hogy épüljön, és a kiválóságának oka nem más, mint hogy isteni hajlékról van szó. Ezzel szemben a zsinagóga a 19. században a zsidó közösségek szimbólumává, erejét és gazdagságát demonstráló eszközzé vált, ami által fontos szerepet kapott a „befogadó társadalommal” folytatott párbeszédben.

A nürnbergi zsinagóga (sok másikkal együtt) virtuálisan rekonstruálhatóitt.

 

Facebook Comments