A kutya a zsidó barátja

A kutya a zsidó barátja

- in Hetven arc - hetiszakasz
1137
oreg-kutya

Az életem tagadhatatlanul szegényebb lenne, ha nem laknék egy fedél alatt egy kutyával. Kajtuś, az előző kutyánk mélyen együttérző teremtés volt, érzékenyebb, mint jó néhány ember, akit ismertem. Mióta eltávozott, tizenkét év telt el, de még ma is azt álmodom néha, hogy őt simogatom. Álmomban felidéződik, és mikor álmodom, érzem is: hátán szőrbarázdák, bársonyos kobak és fül. Ébredés után hosszabb ideig nem tudok magamhoz térni a szomorúságtól. Puma, a mostani kis szukánk bonyolult eset, leginkább nehéz kölyökkorának áldozata. Ismerőseink és barátaink két részre oszlanak: egyesek szeretik és elfogadják (sohasem viszonzás nélkül), mások félnek tőle, amire ő hasonlóképpen válaszol. Bizonyára még nehezebb sors jutott volna neki osztályrészül, ha hájas pincser lenne, de történetesen egész kivételes szépségű keverékkutya, ami – mint minden nőnemű lény esetében – meglágyítja még a legkeményebb szíveket is. De minden vesződség ellenére, amiben Pumának köszönhetően részünk van, az életet nehezen tudnám elképzelni nélküle – pontosabban kutya nélkül. Honnan van ez bennem? Nehéz lenne megmondani, annyi azonban biztos, hogy nem otthonról hoztam. 

Zi kukt af mir vi Rabcsik afn tatn (bámul rám, mint Rabcsik az apjára) – mondogatta a nagynéném, amikor azt akarta előadni, milyen barátságtalanul nézett rá valaki, általában a bolti eladónő. Rabcsik egy kutya neve volt. Később sem az irodalomban, sem az életben – amiben nincs semmi meglepő – nem találkoztam ezzel a kutyanévvel. Meséltek nekem Wowik kutyáról, aki Brownsville-ben, New York zsidónegyedében élt, meg egy másikról, Lobzikról. Családunk idősebb nemzedékéből senkit nem érintettek meg a kutyák. A macskák egy fokkal magasabb helyet foglaltak el az állati hierarchiában. Egyetlen kutyabarát rokonunkról hallottam történeteket: Jankiel Marszakról, anyám unokatestvéréről, aki az első világháborúban megszökött a sorozás elől és Dél-Afrikában települt le. Jankiel járta a városka utcáit és megetette az összes kutyát, mígnem magához vett valami ágrólszakadt kóbor ebet, amit eltitkolt a szülei elől, és a padláson tartotta. A héber Navhon nevet adta neki, lopva enni- és innivalóval látta el, sétálni pedig az éj leple alatt vitte ki. Végül megtörtént, aminek meg kellett történnie: a háziak közül valaki rábukkant a kutyára. Jankiel szülei, mindenki megelégedésére, elfogadták a kutyát. 

Az ilyen eset nem volt túl gyakori, mivel (különösen a vallásos) zsidók körében inkább a kutyáktól való idegenkedés volt a jellemző. Ortodox körökben valószínűleg ma is nehéz lenne találni bárkit, aki egyetértene azzal, hogy „a kutya az ember barátja”. Ez annál is inkább szembeszökő jelenség, hogy már létrejött egy weboldal is, amely ha nem is a vallásosak rokonszenvét akarja felkelteni a kutyák iránt, de arra igyekszik rávenni őket, hogy legalább elismerjék a kutyák pótolhatatlan szerepét a robbanószerkezetek felkutatásában. Az ortodoxok leggyakrabban Eliezer rabbit idézik, aki azt mondta, hogy „az, aki kutyát tart, semmiben sem különbözik az olyan embertől, aki disznót tenyészt” (Babiloni Talmud 83a). A Misnában voltaképp az szerepel, hogy szabad kutyát tartani, de kizárólag láncon (Misna, Bava Kama 7,7). 

A talmudi időkben a veszettség valószínűleg járványszerű volt, mert a rabbik gyakran beszámolnak olyan esetekről, amikor veszett kutyák haraptak meg valakit, sőt még azokat a jeleket is feljegyezték, amelyekről az efféle kutyák felismerhetők (Babiloni Talmud, Joma 83b, 84a). Megalkották a „veszett kutya” kategóriáját is – egyes bölcsek szerint azok a kutyák nevezhetők veszettnek, amelyek ugatnak és harapnak is, míg mások szerint azok, amelyek csak harapnak. Többségük mindenesetre egyetért abban, hogy nem ajánlott olyan kutyát tartani, amelyik harap, mindenekelőtt pedig amelyik képes annyira megijeszteni egy terhes nőt, hogy az elvetéljen. 

Ha visszamegyünk az időben és belenézünk a Bibliába, azt látjuk, hogy a „kutya” legtöbbször szitokként szerepel (1 Kir. 22,38), ráadásul jelenthet „felavatott parázna férfit” is (5 Móz. 23,19). 

Persze találhatunk kedvező vélekedéseket is: a Talmudban az szerepel, hogy a kutyák őrizték Izrael északi határait, és hatodik érzékkel rendelkeznek, aminek köszönhetően megérzik a Halál Angyalának közelségét. Amikor a városhoz ér, az összes kutya vonyítani kezd. Amikor azonban Illés próféta jelenik meg, jámboran szűkölni kezdenek. 

A kutyák legjelentősebb teljesítménye – a talmudista tudósok szerint – az Exodus alatt tanúsított viselkedésük volt. Amikor Mózes elbeszéli, hogy az Úr megharagudott az egyiptomiakra és éjfél körül kimegy Egyiptomba, így szól: „És nagy jajgatás lesz egész Egyiptom földjén, a melyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. De Izráel fiai közűl az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Egyiptom között és Izráel között”(2 Móz. 11,6–7). A Midrásban azt olvashatjuk, hogy mielőtt a Halál Angyala leszállt Egyiptom földjére, Isten kiokította a zsidók kutyáit, hogy csöndben maradjanak. A kutyák „odaadóan szót fogadtak”.Engedelmességüknek köszönhetően Mózesnek és népének sikerült kivonulnia Egyiptomból. 

Rási hozzáteszi, hogy Isten, miként megbünteti a vétkeseket, megjutalmazza azokat, akik igazságosan viselkednek. Minekutána pedig a kutyák hallgattak a Kivonulás éjszakáján, lehetővé téve ezzel a zsidóknak a menekülést, az Örökkévaló megjutalmazta őket. Rási szerint erre utal a Kivonulás Könyvének alábbi szakasza: „És szent emberek legyetek én előttem; a mezőn széttépett húst meg ne egyétek; az ebnek vessétek azt” (2 Móz. 22,31). Mint ismeretes, az elpusztult állatok húsának fogyasztása vallási tilalom alá esik, nem számít ugyanis kósernek. Következésképpen a kutyák részesedhetnek belőle. 

A Talmud említést tesz egy kutyáról, aki igencsak rendkívüli szolgálatot tett: Abahu látogatóba érkezett valakihez Cézáreába, aki a kutyája mellett szállásolta el őt. A vendég megkérdezte: „Mivel szolgáltam rá, hogy ilyen megaláztatásban legyen részem?”, mire a házigazda ezzel válaszolt: „Végtelen hálával tartozom a kutyámnak, hisz mikor egy napon rabszolgakereskedők érkeztek a városba és az egyikük megpróbálta megerőszakolni a feleségemet, a kutya ráugrott és leharapta a nemi szervét”. 

A Teremtés Könyvéhez tartozó midrásban ismét egy megrázó történetet olvashatunk, ezúttal Ábel kutyájáról. A kutya őrizte gazdája juhait, s amikor Ábel elpusztult, lefeküdt a holtteste mellé és megoltalmazta a ragadozóktól. A Mindenható, látva, milyen odaadással tette ezt, Káin mellé adta a kutyát, amikor örök bujdosásra ítélte őt. Éppen ez volt az a jel, amelyről a Tóra azt mondja: „És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál” (1 Móz. 4,15). 

A kutyáknak módjuk nyílt rá, hogy – a többi állathoz, valamint az élő és az élettelen világ valamennyi képviselőjéhez hasonlóan – saját hangjukon is megszólalhassanak. A Perek Sirára gondolok, a Teremtő tiszteletére írt ódák gyűjteményére (azon belül is az énekeket tartalmazó fejezetre), ami többségében a Zsoltárok Könyvéből vett idézeteket tartalmaz. 

Nincs hivatalos megállapítás arra nézve, mikor született ez a mű, amely számtalan kézirat formájában maradt fenn, ezek közül a legelső keletkezését a X. századra teszik. Az egyes változatok meglehetősen eltérnek egymástól, antropomorfizmusuk pedig, ami alapjaiban idegen a judaizmus szellemétől, nem egy elemzőt arra késztetett, hogy megkérdőjelezze az eredetét. 

Túlsúlyban azonban azok az értelmezések vannak, amelyek komolyan veszik a szöveget, azt tanúsítva, hogy egyedül annak nyíltszívű naivitása látszólagos. A mű horderejét, amely évszázadokon át az imakönyveknek is része volt, elsősorban a kabbalisták értékelték. 

A Perek Sirában (az „Ének fejezete” 2 Móz. 15,1–20 Mózes éneke a kivonuláskor – Perek Sirá – az ehhez fűzött magyarázatok) megszólaló mindenfajta teremtmény nemcsak Isten dicsőségét hirdeti, de az emberek számára is tartogat valamilyen erkölcsi tanítást. A kutyák utolsóként szólalnak meg, s a zsoltár szavaival ezt mondják: „Jöjjetek, hajoljunk meg, boruljunk le; essünk térdre az Úr előtt, a mi alkotónk előtt!” (Zsolt. 95,6). Ki-ki különbözően, de a kutyák nagyon jól tudják, hogy nemcsak behódolni és megalázkodni szükséges időnként, hanem ki kell tudni fejezni a hálánkat és alázatot is kell tudnunk mutatni. A Midrás azt írja, hogy Izrael azért szabadult ki a fogságból, mert alázatot mutatott, ugyanezen okból kapta a Tórát is, és szintén emiatt támadnak föl a holtak is, aminek alátámasztására e sorokat idézi a 95. zsoltárból. 

A Perek Sira befejező részében meglepő okfejtésbe ütközünk a kutyákkal kapcsolatban: „Jesaja rabbi, Hanina Ben Dósza rabbi tanítványa, nyolcvanöt napon át böjtölt. Megkérdezte, hogy a kutyák, akikről az olvasható, hogy »telhetetlenek, nem tudnak megelégedni«(Jesaja. 56,11), méltók-e arra, hogy elénekeljék a maguk dicshimnuszát. Egy angyal felelt neki a Mennyekből, és azt mondta: Jesaja, meddig fogsz böjtölni e célból? Ő, a Szent, az Áldott már meghozta határozatát; nem tárta senki elé a világon azóta, hogy Habakuk prófétával közölte. De te egy nagy ember tanítványa vagy, így elküldtek hozzád a Mennyek, hogy megvilágítsam előtted. Azt üzenik, hogy a kutyákról az olvasható: »Izráel fiai közűl az eb sem ölti ki nyelvét senkire« (2 Móz. 11,7). Eképpen szolgáltak rá arra, hogy váladékuk legyen a pergamen cserzősava, amiből a tefilin, a mezüze és a tóratekercsek készülnek. Ezért énekelhetik el ők is az éneküket. Ami pedig a kérdésedet illeti, vond vissza szavaidat és soha többé ne beszélj így, mivel írva vagyon:»a ki megőrzi száját és nyelvét, megtartja életét a nyomorúságtól«” (Péld. 21,23) (Jalkut Simoni, Bo 187). 

Reményeim szerint ezek a szavak kissé meglágyítják azok álláspontját, akik ellenzik a kutyákat vagy félnek tőlük, nem feledve azt sem, amit Or Cháim, a kommentátor és kabbalista mondott: „egyetlen állat sem ér fel az emberhez, hacsak az az ember nem tűnik fel neki állatként, ami akkor következik be, ha az az ember elveszti hasonlatosságát a Teremtőhöz és nem lesz már Celem Elohim – Isten képmása”. A Tóraadás közelgő ünnepén – Sávuotkor – érdemes eszünkbe idéznünk az Eruvin című talmudi traktátus szavait is, miszerint ha nem tettünk volna szert a Tórára, éppen az állatoktól tanultuk volna meg az erkölcsös viselkedést. 

Pályi Sándor Márk fordítása Bella Szwarcman-Czarnota – filozófus, szerkesztő, a varsói Centrum im. Mojżesza Schorra zsidó oktatási központ munkatársa; franciából, oroszból és jiddisből fordít. Az írás a szerző állandó rovatában, a lengyel Midrasz havilap 2007 májusi számában jelent meg.

Facebook Comments