Kóser vágás ma – 68 éve történt

Kóser vágás ma – 68 éve történt

- in Hetven arc - hetiszakasz
2336
dead cow

(Smini, Leviticus 9-11)

A hetiszakasz megnevezi a fogyasztható (kaser) és a tiltott (trefa) állatokat. Ha azonban a tórai lista alapján kellene eldöntenünk, hogy mi számít kóser állatnak és mi nem, bajban lennénk. Nem csak a tiltott szárnyasok azonosítása miatt, ami már a bölcseknek is gondot okozott, hanem azért is, mert az állat potenciális kóser volta még nem jelenti azt, hogy az állat aktuálisan is kóser. Az állat tiltottnak minősül addig, amíg be nem bizonyosodik, hogy kóser módon volt levágva. (Babilóniai Talmud Hullin 9a) Arról nem is beszélve, hogy a fogyasztható állatok csoportjába sorolt állatról a rituális vágás (sehita) előtt (közben vagy után) is kiderülhet, hogy beteg, beteg állat pedig nem kerülhet kóser húsként az asztalra.

A Tórában fogyaszthatónak besorolt állatot tehát a halakhának megfelelően kell levágni ahhoz, hogy valóban fogyasztható legyen. A vágást diplomás, profi vágó, más szóval metsző (sohet) végzi, akit a közösség „teljes állásban” foglalkoztat. A betegnek, vagyis fogyasztásra alkalmatlannak ítélt állat eladható a nem kóser húst evőknek, a levágott állat hagyományosan nem fogyasztott részeivel (pl. a marhahús hátsó részeivel) együtt.

A metszőket gyakran akadályozzák feladatuk ellátásában. Svájcban 2002 óta tilos a rituális vágás, Angliában több éve folyik propaganda ellene és mellette. 2003-ban a British Farm Animal Welfare Council beadványban fordult a kormányhoz, hogy vonja vissza a zsidó közösségtől a rituális vágás jogát. Egy évre rá a kormány elutasította a kérést, és a sehita-jogot megerősítette. A farmtanács azt szerette volna elérni, hogy a zsidók is kábítsák el az állatokat mielőtt levágják őket, hogy az állatot öntudatlan állapotában érje a halál – az angliai (európai) szokásnak megfelelően. A kampány azóta is tart, az interneten – ha bírja – több ál-sehita filmet nézhet az ember, amelyek a kóser vágás feltételezett brutalitására akarják ráirányítani a figyelmet. Svájcba külföldről importálják a kóser húst. De hogyan jut el kóser hús azokba az országokba, ahol nincsen kóser hús a közelben? Nézzük, mi volt a helyzet Európában hetven évvel ezelőtt.

A rituális vágás körüli bonyodalmak 1930 körül kezdődtek Németországban. Az először csak egyes tartományokban, majd 1933 áprilisától az egész országban hatályos törvény arra kötelezte a metszőket, hogy a vágás előtt elektromos árammal kábítsák el a nagy testű állatokat – „humanitárius okból”. A szárnyasokat a fejük levágásával kellett leölni. A törvény nem csak a zsidókat érintette, de egyértelmű, hogy a kóser vágás ellehetetlenítése volt a valódi célja.

A metszőnek az állat nyaki ütőerét kell elvágnia, a nagytestű állatét éppúgy, mint a szárnyasét. Az állatot a vérveszteség öli meg. A folyamatot a metsző végig ellenőrzi, mert azt is meg kell figyelnie, hogy az állat valóban a kivéreztetés hatására múlt-e ki, hiszen ha az állatnak valamilyen rejtett betegsége volt, akkor a húsát nem lehet fogyasztani. A vágás előtti elkábítás a húst trefává teszi, hiszen az állat nem tud kivérezni. Nem beszélve arról, hogy ha az állatot elektromos áramütés (sokk) éri a vágás előtt, vagy letaglózzák, ebben az esetben a metsző még azt sem tudja megítélni, hogy az állat életben volt-e egyáltalán a vágás kezdetekor. Pláne ha eleve halott, hiszen levágták a fejét! Nyilvánvaló, hogy a lenyakazott szárnyast nem lehet újra levágni.

Lengyelország még 1937 májusában, a német megszállás előtt bevezette a maga sehita-törvényét, a lengyeleket követve Litvánia egy évvel később, egy időben Magyarországgal. A mi törvényünket – 1938 – szintén humanitárius okokra hivatkozva vezették be. Ezekben az országokban a sehita-törvény volt az első, amely a vallásos zsidókat komolyabban érintette. Nem lehet csodálkozni azon, hogy jóval több halakhikus tekintély foglalkozott a sehita megszűnésével, mint mondjuk a nürnbergi törvényekkel.

Mire hozzánk is elért a baj, a németországi, lengyelországi rabbik már több responsumot írtak az ügyben. A németországi (majd a lengyelországi és litvániai) rabbik első lépése az volt, hogy a vágás előtt elkábított állat fogyasztását megtiltották. Jehiel Jakob Weinberg (1885-1966) berlini rabbi ugyanakkor a betegeknek megengedte a lenyakazott szárnyas fogyasztását. Hajjim Ozer Grodzinski (1863-1940) vilniuszi rabbi óva intett, nehogy a megengedő hozzáállás azt eredményezze, hogy az először a kényszer miatt ehetőnek minősített tréfli szárnyast később, a kényszer megszűntével, saját akaratukból is fogyasszák az istenfélő népek. (De azért ő is Weinberghez hasonlóan döntött.)

A budapesti rabbik látszólag komolyan véve a törvény humanista indíttatását, azzal próbálták elérni a törvény megváltoztatását, hogy az állat vágás utáni elkábítását kérvényezték a kormánynál. Amíg a válasz meg nem érkezett, Grodzinskitől megkérdezték, hogy megengedhető-e ez a módszer. Az igazi kérdés az volt, hogy meddig lehet csökkenteni az állat ütőerének elvágása és az elektrosokkos kábítás között eltelt időt. Ugyanaz a probléma, mint az előzetes kábításnál: a metsző nem tud meggyőződni arról, hogy az állat a vágás következtében múlt-e ki, és az is kérdéses, hogy nem maradt-e vér az állat húsában.

A vitatott kérdések ellenére Grodzinski Strasser Salamon debreceni rabbinak 1938 júliusában írt válaszában megengedte az utólagos kábítást. Grodzinski a nyomorúságos helyzetre való tekintettel mondott igent, és azt sem hagyta figyelmen kívül, hogy a pozitív válasz megóvja az istenfélőket attól, hogy a szükségben tiltott ételt vegyenek magukhoz. (A válaszból tehát nyilvánvaló, hogy sokan – talán inkább a neológok közül – a rituális vágás megszűnése után is ettek húst.) A szintén Strasser rabbinak válaszoló Abraham Jakob Horowitz ( -1942) lengyelországi rabbi is ugyanezért engedett. A hozzá intézett kérdésből kiderül, hogy ebben az időben Magyarországon a rabbik nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy a törvényt vissza fogják vonni. Strasser leírta, hogy a kormány talán megengedi, hogy az állatokat rögtön a sehita után, halálos fejreütéssel vagy az agy átszúrásával öljék meg (mindkét módszer azonnali halált jelent, nem elkábítást), és Horowitz jóváhagyását kérte az így levágott állatok fogyasztásának megengedéséhez.

A debreceni rabbi hiába kapott Lengyelországból is pozitív választ, a sehita-törvényt sem ott, sem nálunk nem vonták vissza. Lengyelországban a marhák hátsó részét kezdték enni, mert ezekből a részekből a vér sózással is eltávolítható, tehát a hús fogyaszthatóvá tehető rituális vágás nélkül is. A marha hátsó részének a kezelése viszont külön szaktudást igényel, ezért azt korábban nem zsidóknak adták el, mert nem tudták, hogyan kell a szökőínt (gid ha-nase) eltávolítani belőle (nikkur). A sehita-rendelet hatására viszont a lengyelországi rabbik megengedték a marha hátsó részének fogyasztását.

A vágás betiltása nagy csapás volt, nem lehetett többé a megszokott forrásokon keresztül kóser húshoz jutni. Kevésbé ellenőrzött csatornákon viszont igen: a szárnyasokat a metszők levágták titokban is. Ha kevesebbet és drágábban, de lehetett kóser húst szerezni asehita-törvény után is.

Facebook Comments