József és testvérei

József és testvérei

- in Hetven arc - hetiszakasz
1502
József és testvérei II_ 1986

Va-jiggas (1Móz. 44,18-47,27)

A hetiszakaszban a József-történet egyik legszebb részét olvassuk: a testvérek a fáraó megbízottjában felismerik testvérüket, Józsefet, akit korábban eladtak a midjánita kereskedőknek. A midrás úgy magyarázza ezt a jelenetet, hogy József a teste kitakarásával, vagyis körülmetélt testrészének megmutatásával ismertette fel magát testvéreivel. Az alábbiakban a felismerési jelenet ürügyén a XIX. századi németországi reformerek körülmetéléshez való viszonyáról, az erre született ortodox reakciókról és ehhez kapcsolódva Mose Siknek a „vallástagadókkal” szemben megfogalmazott erős kritikájáról lesz szó. 

A midrásban a felismerési jelenet kulcsszava a va-jiggesu szó – ‘és előreléptek [a testvérek]’ –, (egyes számban a hetiszakasz címe és első szava: va-jiggas): „József ezt mondta: >>Nem azt mondtátok, hogy [Ráhel] fia meghalt? Idehívom őt hozzátok. József, Jákob fia, gyere hozzám! József, Jákob fia, gyere hozzám!<< A testvérek a szoba négy sarkába néztek. József ezt mondta nekik: >>Mit néztek? Én vagyok József, a testvéretek.<< A testvéreket elhagyta a lelkük, és nem tudtak felelni neki, mert féltek tőle. Addig nem hittek Józsefnek, amíg meg nem mutatta nekik a körülmetélt részét. Ezért van írva: >>lépjetek hozzám, és előreléptek<<. És így szólt József: >>én vagyok József, a testvéretek<<.” Az „Én vagyok József” mondat a Bibliában is kétszer szerepel, a midrás ebből vezeti le, hogy József megmutatta a testét testvéreinek. Vagyis az első mondat jelentése: „József vagyok”, a másodiké: „József vagyok, a testvéretek” – én is zsidó vagyok, mint ti, nézzetek ide! A midrásban József azonosításához hozzátartozik József zsidóként való azonosítása, tehát Józsefnek a tágabb családjához, az izraelitákhoz való tartozását is bizonyítania kell ahhoz, hogy elismerjék családtagként. 

A körülmetélés – a szombattartás és a kóserság mellett – máig a zsidósághoz való tartozás legfontosabb jele. A halakha szerint az apa kötelessége a fiát körülmetélni, ha ő nem mohél (rituális körülmetélést végző személy), akkor kijelölheti a mohélt a körülmetélés elvégzésére. A XIX. században először a németországi reformerek kérdőjelezték meg a körülmetélést. A reformerek frankfurti társasága (Reformfreunde) 1842-ben kimondta, hogy az a fiúgyermek vagy felnőtt férfi is a közösséghez tartozhat, aki nincsen körülmetélve. Az érveik: 1, Mózes nem lett felszólítva a körülmetélés micvájának gyakorlására, (Mózes nem is metélte körül a fiát, ezt felesége, Cippora tette meg, l. 2Móz. 4, 25.) csak Ábrahám; 2, a körülmetélés csak egyszer van említve a Tórában, Mózes ötödik könyve nem ismétli; 3, a sivatagi generáció nem gyakorolta a körülmetélést; 4, a lányokat a körülmetélés nem érinti, és az ő számukra nincs semmi, ami azt helyettesítené.

A reformerek szabotázsára válaszul Abraham Salamon Trier , frankfurti rabbi egységfrontot szervezett. Nyolcvan rabbitól kért támogatást a porosz szenátushoz címzett kérvényhez, amellyel azt akarta elérni, hogy az állam mondja ki: nem lehet bejegyezni a zsidó közösség tagjai közé azt a kisfiút/férfit, aki nincsen körülmetélve. Trier a levélben összefoglalja a körülmetélésre vonatkozó halakhát. Az ügy szempontjából az a legfontosabb kérdés, hogy a közösség kötelezheti-e az apát arra, hogy a fiát körülmetélje? Elvben igen, hiszen a halakha szerint a körülmetélés micvája nem csak az apát, de a bet dint (rabbinikus bíróságot) és minden izraelitát is kötelezi, (Misne Tora, Hilkhot mila 1.1-2, 3.8-9; Babiloni Talmud, Kiddusin 29a, Sulchan Arukh, Jore dea 260) ami nem csupán megadja a jogot a közösségnek a beavatkozásra, de egyenesen kötelezi is arra, hogy az apa mulasztása esetén megbízza a mohélt a fiú körülmetélésével.

A gyakorlatban viszont a XIX. század közepén a bet din, nem járt el az apa helyett. Ezért kellett Triernek ebben a kizárólag vallási ügyben külső fórumhoz fordulnia! Trier azzal is érvelt, hogy az állam törvényét szegi meg az a zsidó, aki nem metélteti körül a fiát, hiszen a mulasztással anélkül helyezi a zsidó valláson kívülre fiát, hogy „beíratná” egy másik vallásba, márpedig Németországban mindenkinek kötelező valamilyen valláshoz csatlakoznia. A kérdést nem úgy kell felfogni, hogy Trier feljelentette az államnál hittestvéreit. Ő a közösség és az egyén érdekében a halakhával összhangban járt el. A halakha szerint ugyanis olyan esetben, amikor a bet din politikai okokból nem tud érvényt szerezni a döntésének, jobb nem zsidó bírósághoz fordulni, mint belenyugodni a bűnös büntetlenségébe. (A hatóság nem tudott eligazodni a frontok között. A válasza az volt, hogy a közösség vezetésének van joga eldönteni, hogy ki tartozhat a közösségbe.)

Akkor tehát milyen következményekkel kellett a XIX. században számolnia annak, aki nem metéltette körül a fiát? A reformerek kiközösítése maradt az egyetlen eszköz a közösségek kezében. Mose Sik responsumában (Su”T [Seélot uTsuvot azaz Responsum] Maharam Sik 305): mumarimnak „eretnekeknek” hívja a reformereket, ami a legsúlyosabb minősítés: halakhikus szempontból nem minősülnek zsidónak, tilos velük házasodni stb. (Ezra példájára, aki arra kényszerítette a fogságból hazatérő zsidókat, hogy váljanak el idegen asszonyaiktól.)

Azt gondolhatnánk, hogy a „vallástagadók” eltávolításának legkézenfekvőbb eszköze az lenne, hogy a gyermekeiket a mohel nem metéli körül. A munkácsi Hajjim Szofer helyeselte ezt, és megkérdezte Siket a dologról, aki a responsumában azt felelte, hogy nem helyes megvonni a reformerektől a körülmetélés micvájának teljesítését, mert ezzel a közösség csak megerősíti őket az eretnekségükben. (Su”T Maharam Sik 304)

A reformerek megítélése nyilvánvalóan szigorúbb volt a reformerek fellépésekor, mint később, amikor már egyre több út vezetett a vallásból kifelé, és ezeken az utakon egyre többen jártak. 1888-ban Marcus Horowitztól (1844-1910, Frankfurt, Matte Levi II, Orah Hajim 4) azt kérdezték, hogy fel lehet-e hívni egy körülmetéletlen férfit a Tórához. Horowitz azt válaszolta, hogy a közösség nem ajánlhat neki aliját (Tórához való felhívást), de ha ő ajánlkozik, akkor felhívhatják, ami csak a dátum ismeretében nem meglepő válasz egy ortodox rabbitól. 

Eddig a körülmetélés belső kritikájáról volt szó. A körülmetélést kívülről bírálók a zsidóság integrációjának akadályát látták a körülmetélésben, és orvosi, esztétikai érveket hoztak fel a zsidók „törzsi jelével” szemben. Németországban a mohél-hivatás gyakorlását orvosi engedélyez kötötték (Frankfurt, 1843). A körülmetélést 1824-től csak orvosi felügyelet mellett lehetett elvégezni, és Poroszországban 1887-től csak orvosok végezhettek körülmetélést. A körülmetélést orvosi szempontból ellenzőknek kiváló érvet szolgáltatott az 1837-es bécsi eset, amikor egy mohél által körülmetélt összes csecsemő meghalt, mert a mohel szifilisszel fertőzte meg őket a vér kiszívása (mecica) közben. (Az eset miatt új módszerek is elfogadottakká váltak a kiszívás elvégzéséhez.) 

Az esztétikai érv szerint a körülmetélés csak egy szükségtelen procedúra, amely deformálja a tökéletest; a körülmetélt, defektes test tulajdonosa nem is lehet a német társadalom teljes jogú tagja. Az esztétikai érvet hangoztatók szemében a körülmetélésben a zsidóság megvetett státusza fejeződik ki. Ugyanerre a közmegegyezéses megvetésre utal Dosztojevszkij Félkegyelmű c. regényének (1867-69) egyik részlete, ahol a narrátor Rogozsin pétervári házát mutatja be: „A földszintet a pénzváltó boltja foglalja el. A tulajdonosnak – a kasztráltak szektájának tagja – általában fent van lakása”. 

Magyarországon az asszimiláció korában a körülmetéléshez való viszony még nem húzott éles határt a közösségek szétváló csoportjai közé. A Soa után azonban a körülmetélések száma drasztikusan csökkent, 2005-ben rendkívül kevés csecsemőt metéltek körül Magyarországon.

Facebook Comments