Toldot
„És elejébe futott Ézsau [ti. Jákobnak], átölelte, nyakába borult s megcsókolta és sírtak.” (1Móz, 33, 4) Azt gondolnánk, itt egy meglehetősen egyszerű eseményt látunk. Ézsau és Jákob bizonyos feszültségek és hosszú távollét után végre találkoznak. Testvérek lévén… omnia vincit amor. S éppen így is történik, legalábbis ha rabbi Simeon ben Eliezert kérdezzük: „Ahol csak azt látod, hogy a betűk száma nagyobb a magánhangzót jelölő pontokénál, ki kell fejtened a betűket; ahol azonban a pontok vannak többen, ott a pontot kell magyarázni. Itt a számuk egyenlő. Ez azt jelenti, hogy Ézsauban fellángolt a részvét, és teljes szívvel megcsókolta.” (Berésit Rabba 78, 12) Szép gondolat tehát, látnunk kell azonban, tudós hermeneutánk nem csak úgy légből kap. Kvantitatíve van itten az elemzés alátámasztva, nem csak úgy, ad hoc eszünkbe jutnak dolgok, hanem rigoróz módszerrel, matematikával haladunk a cél felé. Csakhogy, szól közbe rabbi Jannáj, az se mindegy ám, hol vannak azok a pontok. Bizony hogy nem mindegy: „Miért van akkor a szó felül pontozva? Meg kell értenünk, hogy nem azért jött hogy megcsókolja (nasko) hanem, hogy megharapja (noskho). Amire is Jákob ősatya nyaka márvánnyá változott, kitörve a gonosz ember fogát. Mi tehát a kifejezés értelme: ’Sírtak.’ Az egyik a nyaka miatt sírt, a másik kitört foga miatt.” (u. o.)
Meg köll számolni a pontokat. Egyenlő. Felül van pontozva? Felül. Jákob nyaka tehát márvánnyá változott. Világos. Mi mássá.
Azon kívül, hogy a mai laikus olvasó nem jártas a pontokban, nincs birtokában annak a kulturális tudásnak sem, mely a pontokra ráirányítja a figyelmet. Esetünkben például nem tudja azt, hogy Ézsau egy disznaj, a hagyomány szerint a rómaiak (pfuj!) majd később a keresztények (pfujpfujj!) őse (Midras HaGadol I. 391), következésképp jó ember nem lehet. Ha ő összeölelkezik, ha ő csókol, ha ő sír – ott minden lehet csak „összeölelkezés”, „csókolás”, „sírás” nem. Érdemes hát megszámolni, hány pontunk is van valójában, nem feledvén hogy hol is vannak azok a pontok.
Hasonló, ha lehet még súlyosabb problémával találkozunk hetiszakaszunkban, ahol is ősapa Jákob jelentős mértékben zavarba hozza a jámbor értelmezőt. Az még hagyján, hogy tevékenysége nem elégíti ki morális érzékünket, in concreto csal s hazúd, ám az igazi probléma már csak, hogy akkor most ki az igaza ősapa. És kik vogymuk mi? Lopott papa lopott gyermekei? Az ábrahámi vonalat tulajdonképpen Ézsau lett volna hivatott továbbvinni? Tehát nem csak hogy egy csalóval indulnánk, de ha a csaló nem lenne, nem is indultunk volna sehogy?!
Ám nem lehetünk naivak, hogy azt higgyük, az évszázados kommentárirodalom nem dobja be az értelmezői arzenál minden eszközét, s nem simul ki a végére a problematikus történet. A továbbiakban Rási munkálkodásán keresztül pillantanánk be a „szerecsenmozsdatás” rejtelmeibe.
Nem árt például mindjárt a történet elején tisztázni, tulajdonképpen kicsoda az „elsőszülött”. „És kijött az első, vörös, egészen olyan, mint egy vörös köpönyeg, és elnevezték Ézsaunak. Utána kijött testvére, kezével Ézsau sarkát tartva és elnevezték őt Jákobnak.” (1Móz, 25, 25-26)Feltehető a kérdés, miként kommentátoraink fel is teszik, miért nincsen megemlítve Jákobnál, hogy ő volt a második? Ha egyszer ő volt a második. Mert nem ő volt a második! „Hallottam egy aggadikus midrást, ami a legegyszerűbb értelme szerint ezt így értelmezi.” – kezd bele Rási. Figyeljünk csak a „legegyszerűbb értelemre”, és ne kérdezzük meg, miért van a legegyszerűbb értelemhez aggadikus midrások idézésére szükségünk, s különösen akkor miért, amikor kommentátorunk esetenként meglehetős lekezeléssel viseltetik irántuk. Ragaszkodni kell a szöveghez, nem asszociálgatni! Node itt a legegyszerűbb értelem: „Jákob jogosan fogta Ézsaut, hogy megakadályozza [őt a méhből előbb a világra jönni]. Jákob az első, Ézsau a második cseppből nyerte el formáját. Menj és tanuld ezt ki [= v. ö.] egy vékony nyakú csőből. Rakj bele két követ, egymás után. Az elsőként belerakott jön ki utoljára és az utolsóként belerakott elsőnek. Így történt az is, hogy a másodikként formált Ézsau jelent meg elsőként […]. Jákob pedig ezt meg akarta akadályozni, s először akart kiérni a méhből hogy így megkapja elsőszülöttség jogát, ami megillette.” (Rási ad loc.)
Hacsak úgy nem, mondhatnánk.
Rási hamar megnyugtat tehát minket, nincsen itt semmilyen probléma. Sem objektíve, hiszen ha hazudott Jákob, ha nem, őt illette az elsőszülöttség. S valószínűleg szubjektíve sem, hisz amennyire Jákob embrió korában ügyelt jogaira, legalább annyira emlékezhetett is az ősi tényállásra (vagyis hogy voltaképp kié az elsőszülöttek joga) később. Ám ha mi meg is nyugszunk, Rási tovább dolgozik az eseten.
„Add el hát nekem a mai napon elsőszülöttséged.” (25, 31) – halljuk Jákobot amikor öccse (vö második csepp!) éhesen s fáradtan közelít. De mi volna pontosan ez az elsőszülöttség? Anyagi javak tán? Dehogy. „Minthogy az áldozati szertartást elsőszülöttek viszik végbe, Jákob azt mondta, ez a gonosz ember nem érdemes arra, hogy az Örökkévalónak – áldassék – áldozatot mutasson be.” – így Rási (ad loc.). Jákob szeme előtt tehát az Örökkévaló lebeg, Ézsaué előtt pedig csak a lencse. Érdemes-e az ilyen áldozatok bemutatására? Ugyehogy nem.
Teljes jelentőségét mindez azonban csak egy későbbi ponton nyeri el. A haldokló Izsákot parafrazeálva Rebeka így szól összeesküvőn Jákobhoz: „Most pedig, fiam, hallgass szavamra, arra, amit én neked parancsolok. Menj, kérlek, a nyájhoz és végy nekem onnan két jó kecskegödölyét, én elkészítem ízletes éteknek atyád számára, ahogy szereti. Te aztán beviszed atyádnak, hogy egyék, és hogy megáldjon, mielőtt meghal.” (27, 8-10.). Mesterkedés? – tehetnénk fel a kérdést. Miért két gödölye? – teszi fel Rási a kérdést. Hisz annyit Izsák nem tud megenni. „Hanem a peszach-áldozat napja volt az, és egyikük áldozatként kellett […]” (Rási ad loc.). Hogy peszach volt, azt továbbá onnan is tudjuk, hogy Izsák peszach napján született (Rási, 2Móz. 12. 41-hez) és az Örökkévaló az ő Igazaival megcselekedi azt a kegyet, hogy aznap halnak, amikor születtek. (Babiloni Talmud, Szota 13b)
Peszach volt tehát, a gödölyék egyike legalábbis áldozathoz kellett, az áldozatot az elsőszülött viszi véghez, Izsák hát Ézsaut hívta. Node emlékezzünk csak, kié is ekkor már az elsőszülöttségi jog? Bezony. Jákob nem lop áldást, hanem áldozati kötelezettséget teljesít.
Megnyugtatásul, ez természetesen nem Rási véleménye csupán, hanem Izsáké is. Rási szerint, természetesen. Ézsau jön legott panaszkodni. Felgyorsulnak az események. Izsák megértő és mérges. „Erre Izsák nagy remegéssel megremegett és szólt: ’Ki az akkor, aki vadat ejtett és elhozta nekem, és én ettem mindenből, mielőtt jöttél és megáldottam; áldott legyen ő is!’” (1Móz, 27, 33) Izsák átlátja a helyzet súlyát. De miért hangsúlyozza, „áldott legyen ő is!”, vagyis miért kell itt annak az áldottságát hangsúlyozni, aki épp az imént ejtette át. És miért hangzik el, áldott legyen, amikor épp csak megáldotta. Miért a fölösleg?
Mert kiderül közben valami. Íme Rási rekonstruált narratívája, mely mindent megmagyaráz. Ézsau tovább panaszkodik. Talán nem kellene.„Nem joggal nevezték-e el őt Jákobnak, két ízben álnokul bánt el velem: elvette elsőszülöttségemet és most elvette áldásomat is.” (27, 36) ElébbIzsák megremeg. Hisz ha a fiatalabbat áldotta meg, nem követett-e el bűnt? Majd Ézsau kezd toporzékolni. „Két ízben is álnokul…” Izsák megvonja szemöldökét. „Mi mást tett még veled?” (Rási ad loc.) Mire Ézsau: „Elvette elsőszülöttségem.” Mire Izsák: „Emiatt remegtem, hogy nehogy a törvény vonalát átlépjem [vagyis igazságtalanul osztogasson áldást]. Most már látom azonban, elsőszülöttemet áldottam meg [vagyis: Jákobot]. ’áldott legyen ő is!’” (Rási ad loc.) Izsák tehát nem akkor mondja „áldott legyen ő is!”, amikor Jákob „cseléről” tudomást szerez. Annak nincs értelme. Akkor teszi ezt, amikor kiderül, nem is „csel” volt. Jogos kérésre jogos áldás. Ekkor, hogy világos legyen, Izsák jelzi: áldását adja az áldásra.
Majd később kioszt egy újabb áldást. Hogy végképp megnyugodjunk, érdemes összehasonlítani az „ellopott áldást” azzal az áldással, amelyet Izsák tudatosan mond Jákob fejére.
„Adjon neked az Isten az ég harmatából és a föld kövérségéből bőségesen gabonát és bort. Szolgáljanak téged a népek és boruljanak le előtted a nemzetek, légy úr testvéreid fölött […]” (1Móz, 27, 28-29.)
„A Mindenható Isten pedig áldjon meg, szaporítson és sokasítson meg, hogy népek gyülekezetévé légy, és adja neked Ábrahám áldását, neked és ivadékaidnak, hogy elfoglaljad az országot, ahol tartózkodtál, amelyet Isten Ábrahámnak adott.” (1Móz, 28, 3-4)
Hátra lehet dőlni, nem mi vagyunk a rómaiak, sem a keresztények és vica versa, ők sem zsidók. Legrosszabb esetben sem az ábrahámi misszió lett elcsaklizva.
Facebook Comments