Istentest – A corpus de(lict)i

Istentest – A corpus de(lict)i

- in Hetven arc - hetiszakasz
1416
15centre

Truma hetiszakasz, (2Móz. 25. 1- 27. 19) 


A Truma hetiszakaszban kezdetét veszi a Gyülekezés Sátrához, majd később a Szentélyhez tartozó kegytárgyak, oltárok, papi ruhák bármely mesterembert gyönyörködtető, de az apró részletek iránt kevésbé fogékony olvasókat inkább untató leírása. Néhány elméleti problémát persze ez a szöveg is kínál az ilyesmire vadászó kiéhezetteknek. A legismertebb ezek közül a frigyláda leírása, amelynek megmunkálásához a következő utasítás tartozik: „Készíts fedelet tiszta aranyból (…) és Kerubokat. A Kerubok pedig terjesszék ki szárnyaikat fölfelé, betakarva szárnyaikkal a fedelet” (2Móz. 25. 17-20). Pár fejezettel, valamint isteni kinyilatkoztatással előbb magában a Tízparancsolatban azonban azt olvashattuk: „Ne készíts magadnak faragott szobrot, és semmiféle képet sem arról, ami az égben van fenn, és ami alant van, ami a vízben van, és a földön van, ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, mert én vagyok az Örökkévaló.”

A zsidó interpretációs irodalom a mondatot igen problematikusnak tartja, és számos kérdést tesz fel vele kapcsolatban. Többek között: Mi a szobor és a kép definíciója? Mire vonatkozik az égben lévők és földön lévők ábrázolása, kik vagy mik ezek voltaképpen, akiket, és amiket nem lehet ábrázolni? Az első kérdés esetében a kommentárok szerint (Babiloni talmud RosHasana 24a) az egyik fontos szempont, hogy az ábázolt dolog két vagy háromdimenziós. A két dimenzió bizonyos körülmények között megengedett lesz, a három viszont legtöbb esetben szigorú tiltás alá esik. A kerubok pedig igencsak kiemelkednek, de legalább kidomborodnak a fedél síkjáról. A kerubok identifikálása szintén nem egyszerű dolog, komoly vita alakult ki a szárnyak és egyéb végtagok számát, méretét és elhelyezkedését illetően, de a kommentárok (Babiloni Talmud Hagiga 12b) mindenféleképpen valamelyik égi szefirába helyezik el őket, tehát beleesnek az „ami az égben van” halmazába. Égi lényekként talán a másik tórai tiltás is vonatkoztatható rájuk, amely így hangzik: „Ne csináljatok mellém ezüst és arany isteneket…” (2Móz 20. 23) 

Utóbbi mondat a kerubok kérdésénél általánosabb problémát vet fel, nevezetesen magának Istennek az ábrázolását. A fordítás ebben az esetben újabb kérdéseket vet fel: a vastagon szedett szót ugyanis többféleképpen lehet pontozni, és az eltérő pontozás más-más értelmet ad a mondatnak. Az egyik vélemény szerint (így található ez nyomtatott szövegeinkben), úgy olvassuk ugy „iti”, tehát ne készíts„velem” illetve „mellém” arany-ezüst isteneket. A másik pontozás szerint azonban úgy is olvashatjuk, „oti” tehát ne ábrázolj „Engem.” Ha a második olvasatot vesszük, azonnal (minimum) két nagy problémakör közepén találjuk magunkat: Az első Isten ábrázolása, a második az emberé. A két problémakör a genezis történetében találkozik. 

Isten ábrázolásával kapcsolatban felmerül, hogyan is lehet ábrázolni az Örökkévalót? Lehet azt állítani, hogy Istennek van valamiféle fizikai alakja, esetleg keze, lába, teste, vagy bármiféle alakja, amelyet lehetséges ábrázolni, rekonstruálni? Jesajahu Leibowitz, 20. századi következetesen szigorú és morózus halakhikus szaktekintély minden második írásában, a középkori szintén halakhikus szaktekintély és filozófus, Rambam (Maimonides) szavaira alapozva sulykolja belénk: „A zsidóság Istenének nincs arca, nincs apja, anyja, nincs biográfiája.” valamint: „A ’Te Istened’ vagy ’Izrael Istene’ nem jellemezhető, nem körülírható. Ez az évszázadok óta felhalmozott tanulsága a zsidó filozófiának és teológiának. Nincs teste, nincs kiterjedése, nem érzékelhető, semmi nem hasonló hozzá.”

Aminek nincs arca, alakja, formája, kérdezhetnénk, hogyan is ábrázolható? A későbbi filozófiában nem túl járatos tórai szöveg azonban, rögtön a világ teremtésének utolsó részében azt állítja, Isten valamiféleképpen magát árbázolta, hiszen úgy noszogatta magát a munkára: „teremtsünk embert képünkre és hasonlatosságunkra” (1Móz. 1. 26) majd ugyanott az ötödik fejezetben közli a Tóra, hogy ez így is történt. A láthatatlan Isten tehát formáz, gyurmázik, és más modellt nem találván, saját magáról mintázza meg az Embert. Összefoglalva a problémát: egyik oldalon van egy láthatatlan, alaktalan Istenünk, a másik oldalon pedig egy megelevenedett, nagyon is kézzel fogható, matériába öntött hasonmásunk. 

A pre-rambami rabbik a hasonlóság fogalmát nagyon is komolyan vették, és számos következtetést vontak le belőle az ember természetére, specifikusan Ádám külalakjára, és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Istenre nézve. Mester és modellje hasonlóságáról a következő történetek állnak rendelkezésünkre: Rabbi Meir, amikor „az akasztott embert ne éjszakáztass (fellógatva)” parancsolatot szándékozott megmagyarázni, a következő példával élt: „Két testvér esetéhez hasonlít ez, akik ikrek voltak, és ugyanabban a városban éltek. Az egyikből király lett, a másikból bandita. A király megparancsolta, hogy akasszák fel a rablóvezért. De mindenki, aki látta (a hullát), azt mondta: A királyt felakasztották! A király parancsára ezért levették (a hullát a bitóról).” (Midrás Tanchuma 5Móz. 21. 23 hoz). Nincs mit tenni, a Misna bölcsei közül az egyik legtekintélyesebb szerint Isten és ember, mint két tojás.

A következő történetet bármely szépészeti szereket gyártó cég reklámszövegként is alkalmazhatná, amely charedi környezetben próbálja eladni kenőcseit, samponjait, és tisztító szereit. Eszerint egyik nap Rav Hillélt a mikvébe (nyilvános fürdőbe) menet megállították tanítványai, és azt kérdzeték: „Rabbi, hova mész?” Azt mondja: „Egy micvát teljesíteni”. Azt kérdezik tőle: „Milyen micvát?” Azt válaszolja: „Megfürdöm a mikvében.” Azt kérdezik: „Ez egy micva?” Azt válaszolja: „Igen, ugyanis ha az ember odafigyel arra, hogy a királyok képét gondozza, ahogy (a népek) kiteszik azokat a színházakban és cirkuszokban, megtisztítják és lesikálják őket (…) sőt fontos helyekre állítják ki azokat a hivatalokban. Nekünk, akik az Ő képére (celem) és hasonlatosságára lettünk teremtve, annál inkább kell (ügyelnünk az Ő képére, azaz a saját testünkre).” (in. Vajikra R 34. 3) Hillél tehát vallási cselekedetet hajt végre, amikor elmegy fürödni, mivel ápolja és gondozza Isten képmását, egészen úgy, mint ahogy a földi potentátok képeit és szobrait szokás. (A cselekedetnek a higiéniás szabályokkal való véletlen egybeesése csak tiszta haszon.)

Kevésbé tűnik sokkolónak Isten és ember hasonlósága, ha az embert részekre boncoljuk, természetesen a görög filozófia alapján anyagi részre (testre) és nem anyagira (lélekre). Alexandriai Philón, kapva kap az alkalmon, hogy a görögök éles distinkcióját a test és a lélekkel kapcsolatban felhasználja. Isten képét természetesen a lélekkel, illetve a lélek racionális részével azonosította, így nyugtatva meg a Bibliában antropomorfizmust kifogásolókat. A hasonlóság értelmezésében az előző magyarázatokkal ellentétben, ő nem a látható emberből, hanem abból a feltételezésből indult ki, hogy Isten anyagtalan, a lélek (a görög filozófia szerint) szintén az, így az embernek ez a nem anyagi része nyugodtan lehet a nem materiális Isten képmása. A bökkenő csak az, hogy a rabbinikus antropológia eltér a hellenisztikus, illetve későbbi keresztény változattól, mivel a lélek és az anyagi fizikai dolgok közötti erős distinkciót szinte egyáltalán nem alkalmazza. Példa erre a Vajikra Rabba klasszikus története a vakról és a sántáról (Vajikra Rabba 4. 5). Eszerint egy királynak volt a kertjében egy korán termő csodálatos fügefája és két őrszemet állított melléjük, az egyik vak volt, a másik béna. Azt mondta nekik: „Vigyázzatok erre a csodálatos, korántermő fügefára!” Kis idő múlva azt mondta a béna a vaknak: Látok egy csodálatos, korántermő fügefát a kertben! Azt mondta a vak: Gyere, együnk róla! „Hát tudok én járni?” kérdi a béna. „Látok én?” kérdi a vak. A béna felkapaszkodott a vak vállára, majd megették fügét, aztán ki-ki visszaült a helyére. Kis idő múlva kijött a király a kertbe, és azt kérdezte: Hol vannak a korántermő csodálatos fügék? A vak azt kérdezte: „Uram, királyom, hát látok én?” A béna azt kérdezte: „Uram, királyom, hát tudok én járni?” Mit tett a király? Felrakta a bénát a vak nyakába, és azt mondta: Így csináltátok, és így ettétek meg a fügét. A történet magyarázata sem marad el. Eszerint így fog tenni az Örökkévaló, amikor az eljövendő világon kérdezi a lelket: „Miért vétkeztél?” A lélek azt fogja válaszolni: „Ó, Világ Ura, nem én vétkeztem, hanem a test! Amióta elhagytam a testet, olyan vagyok, mint a tiszta madár, mely röptében szeli a levegőt. Hogyan is vétkeztem volna?” Isten azt mondja majd a testnek is: Miért vétkeztél előttem? És a test azt válaszolja: „Ó, Világ Ura, nem én, hanem a lélek vétkezett! Amióta elhagyott engem a lélek, olyan vagyok, mint a kő, amelyet a földre dobtak. Vétkes lennék én őelőtte?” Mit tesz majd velük az Örökkévaló? Veszi majd a lelket, és visszakényszeríti a testbe, és egyformán elítéli őket.

Ha a lélek ennyire a testhez van kötve, hogy a feltámadás és végső ítélet idején egyszerűen visszagyömöszölik belé, de Istent még mindig nem akarjuk reggelenként a tükörben viszont látni, más megoldást (is) kell keresnünk. Itt kézenfekvőnek tűnik az első ember, Ádám (kommentárok által leírt) paramétereit közelebbről szemügyre venni. 

Ádám fizimiskájáról egy középkori magyarázatgyűjteményből, az Avot diRabbi Nátánból azt tudhatjuk meg, hogy Ádám (tökéletes testtel, tehát) circumcizálva született. Mármost ha Ádám teremtésénél Isten magát képezte le, szószerinti olvasat esetén igencsak bajban van a feminista teológia, valamint azok a reform imakönyvek, melyek Istenre utalva az áldások fordításban a He/She formulát alkalmazzák. Rabbi Nátán tehát nemhogy segít rajtunk, de még Isten nemét is sejteni engedi. 

Ha egy későbbi bölcshöz, Rés Lákishoz fordulunk a kérdéssel kapcsolatban, azt találjuk: „Ádámnak még a sarka is elhomályosította a Napkorongot, hát még arca fényessége! Nem kell ezen csodálkozni, ha valaki szolgákat fogad, egyet magának, egyet háza népének, melyik lesz a szebbik (szolga)? Nem a sajátja? Hasonlóképpen, Ádám azért lett teremtve, hogy a Szent, Áldassék Nevét szolgálja, a Nap pedig azért, hogy az emberiséget szolgálja.” (Vajikra Rabba 20. 2)

Ádám végre nem Istenhez, hanem legalább a Naphoz lett hasonlatos. Szembeötlő tulajdonsága pedig, hogy világít és fényes. Ebből a kommentárból szokás azt következtetni, hogy Ádám teste gyakorlatilag fényből állt. Mértéktartóbb véleményt ad a már egyszer idézett rabbi Méir, akinek az 1Móz 3. 21-hez fűzött megjegyzése igazíthat útba minket: „Isten bőrruhát varrt” – nem bőrruhát, hanem fényruhát. (Fénytestre –fényruha?) A magyarázat nem légből kapva, csupán betűcsere történt: bőr ugyanúgy hangzik héberül, mint fény, csak másképp írják. Helyesíráson azonban nem illik összeveszni.

Ez a fénytest vagy fényruha ötlet aztán más kommentátoroknak is megtetszik, és arra a kérdésre, hogy ha Ádámnak járt ez az öltözet, akkor nekünk miért kell a ruhaboltokban bajlódnunk, kínálja magát a magyarázat: köztünk áll a bűnbeesés. A „ruhavarrás” Ádám és felesége gyümölcsuzsonnája után történt, így ez a történet, csak abban az esetben jöhet szóba, ha a ruha-elméletet fogadjuk el, ez esetben addig Ádámnak fényteste volt, evés után már csak fényruhája. Ha viszont materiális teste volt, és csak világított vagy csak fényruhát kapott, a bűn később esett meg. Így vélekedik a Berésit Rabba egyik rabbija: „Sétnek szintén született fia, akit Enosnak nevezett. Abba Kohen Bardela megkérdezte: Miért (sorolja fel az Írás): Ádám, Sét, Enos, és utána miért hallgat? Mert addig Isten képmására lettek teremtve, utána azonban kentaurok lettek. Négy dolog változott meg Enos napjaiban: a hegyek sziklákká szakadtak, a holttestek érezni kezdték a férgeket, az emberek arca elvesztette fényét, és a démonok prédájává váltak. (Berésit Rabba 23. 6)

A Biblia történetei a teremtéstől a Vízözönig voltaképpen értelmezhetők úgy, mint az emberiség generációról generációra növekvő bűnlajstoma, amelyből azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a nemzedékek egyre degradálódtak, darwini lánc pedig van, csak fordítva működik. Darwin pedig akár a Bablioni Talmudot is lapozgathatta volna, hogy evolúcióelméletét szent szövegekkel is megtámogassa:

R Banajja barlangokat szokott látogatni, (amelybe embereket temettek). Ahogy odaért Ábrahám barlangjához, ott találta Eliezert, Ábrahám szolgáját a bejáratnál, és azt kérdezte tőle: Mit csinál Ábrahám? Azt válaszolta: Sára karjaiban szunnyad. (…) Azt válaszolta: Menj és mondd meg neki, hogy Banajja itt áll a bejáratnál! Azt mondta erre Ábrahám: Engedd be! (…) Bement és körbejárta a barlangot, majd ismét kijött. Ahogy odaért Ádám barlangjához, megszólalt az Égi Hang: Ő az én hasonlatosságomat birtokolja, a hasonlatosságomat, amit te már nem birtokolsz. (…) Megmérte Ádám sarkait, amelyek akkorák voltak, minte egy-egy napkorong. Sárához képest minden ember olyan, mint a majmok, Ádámmal összevetve Sára szintén olyan, mintha az embert és a majmot hasonlítanánk össze. Az Isteni Jelenlét és Ádám hasonlatossága szintén olyan, mint az ember és a majom közti hasonlóság. (Bablioni Talmud, Baba Batra 58a)


Felhasznált irodalom: Alon Goshen Gottstein: The Body as Image of God in Rabbinic Literature in. Harvard Theological Rewiev 87. 2, pp.171-195

Facebook Comments