Ki Tisza heti szakaszban olvassuk: „Volt pedig, midőn Mózes lement a Szináj hegyéről, s a bizonyság két táblája Mózes kezében, midőn lement a hegyről, nem tudta Mózes, hogy sugárzott arcának bőre, midőn beszélt vele (az Úr). És látta Áron, meg mind Izrael fiai Mózest, és íme sugárzott arcának bőre; akkor féltek odalépni hozzá.” (Ex. 34: 29-30)
Köztudott, hogy az Urat – legalábbis teljes egészében és fenségében – soha nem látta senki. És érdemes megjegyezni, hogy teofániákkor, és az angyalok megjelenésekor is, a rutinos istenfélő jobban teszi, ha földre veti magát, és eltakarja arcát, hiszen egyéb viselkedés igencsak kellemetlen következményekkel járhat. Lót felesége sóbálvánnyá vált, mikor a tiltás ellenére megpróbált bekukucskálni az isteni beavatkozás kulisszái mögé (Gen. 19:26). A bírák idején Gedeon (Bír 6:22), illetve Sámson szülei (Bír 13:20) is megijedtek, mikor ráeszméltek, hogy az Úr angyalával cseverésztek. Nem véletlen: valószínűleg „olvasták” a Tórát. Az Exodus 34:18-23 leírja, hogy Mózes hosszan győzködte az Urat, hogy mutassa meg magát neki. Az Úr a következőt válaszolta: „Nem láthatod színemet, mert nem lát ember engem, hogy élve maradjon… reád borítom kezemet, mialatt elvonulok, s midőn eltávolítom kezemet, láthatod hátamat, de színem nem látható.” Az utóbbi versek és Mózes fentebb említett fényes arcbőre egymáshoz kapcsolódó szöveghelyek, azonban kezdjük az elején…
Ha ennek a fénynek a természetét nem a fotonok szintjén akarjuk elemezni, hanem történetileg, akkor Mezopotámia a kiindulópont. A feladat pedig az isteni fény evolúciójának feltárása. A mai Irak ókori népei, a sumerektől egészen az újbabiloni dinasztiáig elég heterogén pantheonnal rendelkeztek, de isteneik többségének közös tulajdonsága volt, hogy rendelkeztek egy melammu (sumer melam) nevű félelmetes isteni fénnyel. Ez a melammu nem feltételezett erkölcsi szuperlatívuszokat, gonosz démonok ugyanúgy bírhatták, mint a sokszarvú kultúrteoszként megjelenített nagyobb istenek, sőt olykor még templomokat, szentélyeket, istenszimbólumokat is ábrázoltak isteni fénnyel övezve. Az újasszír királyok legkülönfélébb felirataikban emlékeznek meg róla, hogy a melammu segítségével az oldalukon buzogányt forgató istenek kivívják a diadalt birodalmuk számára. (Ezen a ponton most tekintsünk el attól, hogy a Biblia szerint az Úr angyala némiképp hatékonyabb volt Jeruzsálem falai alatt, mint az ostromot koordináló Szanhérib (Szín-ahé-eriba), meg az a rakat isten minden melammujával együttvéve – 2 Kir. 19:35.) És mivel az asszír király Assur isten sangu papja, természetes, hogy ebből a tuti fényből ő is részesedik – valószínűleg erre játszott rá, mikor egy-két dágil pánit(„arcomat néző”) leszámítva, mindenki csak csuklyával a fején járulhatott az uralkodó elé. A jóságos asszír király gondoskodott róla, hogy alattvalói nehogy megvakuljanak látványától. A fény „rettenetes”, „félelmetes”, „vakító”, „nem lehet előtte megállni”, viszont az isten halálakor (na igen…) vagy a hérosz kimúlásakor eltűnik (Gilgames és a cédrusszörny Huwawa klasszikus esete). Ha úgy általában megvizsgáljuk ezeket a leírásokat, úgy tűnik, mintha ez a melammu nem tartozna szorosan az isten „outfitjéhez”: fel lehet ölteni, le is lehet venni; néha olyan, mint egy fejék, gyakrabban ruhára vagy köpenyre emlékeztet.
Nem vállalkozhatunk arra, hogy fantomképszerű leírást adjunk az Úrról. Szögezzük le, hogy ez eleve lehetetlen… Az utóbbi pár ezer évben a Tóra mindennemű antropomorf istent sejtető szöveghelyét igyekezett a rabbinikus hagyomány allegorizálni, vagy átértelmezni. A kommentárok nem igen akarnak tudomást venni arról, hogy Mózes azt írta – mert látta… – hogy Istennek van keze, háta, (Ex 33: 22-23) sőt… Istennek fényteste van, de legalábbis fényruhája. Ezzel kapcsolatban a legszemléletesebb leírást Ezékielnél találjuk, azonban ő sem fogalmaz egyértelműen. Hol azt írja, hogy Isten maga deréktól lefelé tűz, felfelé pedig fény (Ez. 8:2), hol meg azt, hogy Istent csak körbe veszi a dicsőség fénye (Ez. 1: 27-28). Sokkal egyértelműbben fogalmaz a 104., úgynevezett Teremtés zsoltár. „Áldjad, én lelkem az Urat! Uram én Istenem, felette nagy vagy, ékességet és fenséget öltöztél magadra!Aki beburkolta magát világossággal, mint egy öltözettel, és kiterjesztette az egeket, mint egy kárpitot” (Zsolt. 104. 1-2). Jób könyve szintén a „haute coutor” világába vezet: „Hát van-é karod olyan mint az Istené, és olyan hangon dörögsz-e mint ő? Ékesítsd csak fel magadat fénnyel és méltósággal, ruházd fel magadat dicsőséggel és fenséggel!” (Jób 40: 4-5). Ezek a versek magyarázhatják, hogy miért takarta el az Úr Mózes szemét: nem csak azért, hogy ne kukucskáljon, hanem azért is, mert valószínűleg a fénytől megvakult volna.
Úgy tűnik tehát, hogy Isten rendelkezik egy ugyanolyan dicsfénnyel, amellyel Mezopotámia istenei, sőt az elbeszélt történetek arra utalnak, hogy ennek a fénynek a természete is igen hasonló: egyrészt ragyogó és vakító, másrészt félelmetes. A hetiszakasz versének értelmezéséhez viszont az fontos számunkra, hogy ez a fény delegálható, az isteni közvetítők hatalmának egyik legitimáló eszköze lehet. Legelőször is ott vannak az angyalok, akiket földi ténykedéseik során igen sokszor láttak fényleni. Azt, hogy isteni parancsot teljesítenek alant azt felesleges hosszabban taglalni, főleg, hogy héber nevük is küldöttet, követet jelent. (Az Újszövetségben is fénylenek az angyalok ld. pl. Lk. 24:4). A másik klasszikus példa a fentebb citált mózesi történet. Ő ugyan nem volt sem angyal, sem asszír despota, de elég furcsán fényes ábrázattal jött le a Szinájról. Feltételezhetjük, hogy Mózes nem foszforeszkált, és nem érintkezett radioktív anyaggal sem – ezt csak a frigyláda kapcsán szokták emlegetni. Mózes csupán negyven napig élvezte az Úr társaságát a hegyen, majd a kőtáblákkal elindult lefelé. Viszont megijedtek tőle: ragyogott az arca, mert az Úrral beszélt (Ex. 34: 29-30), Isten küldötteként részesült az isteni fényben. Az Úr sohasem vonta meg kegyét Mózestől, így élete végéig egy lepellel volt kénytelen takargatni magát Izrael fia előtt, mert fénylett az arcbőre. (nyilván sohasem használt Natural Dead Sea Cosmetics-et) ((Zárójelesen meg kell jegyezni, hogy egy másik hagyomány nem tud róla, hogy Mózes arca fénylett volna, arról viszont annál inkább, hogy szarvai voltak. A próféta „szarva” valójában egy félrefordítás eredménye (qáran helyettqeren), és keresztény környezetből szivárgott vissza a zsidó ikonográfiába (főleg könyvborítókon és Tóravérteken). A ferdítés ellenére azonban van keleti párhuzama: Mezopotámiában az isteneket, transzcendens lényeket előszeretettel ábrázolták sisakjukon rangjuknak megfelelő szarvpárokkal.))
A kiválasztottságnak és az isteni hatalom egy részének fény általi delegálásáról szóló másik történetet már a rabbinikus irodalomban találjuk. Rabbénu igen sokféle módon magyarázták Ádám ősapánk viselt dolgait, sőt sok kommentárban a viselt dolgait. Evidens volt, hogy kell valamit kezdeni ezzel a „képére és hasonlatosságára” dologgal, mivel ez nemcsak Ádámra, hanem az Úrra vonatkozóan is információértékű. Ádám biztosan nem lehetett olyan, mint mi, hiszen elválaszt minket a bűnbeesés. Rés Lákis szerint (Vajjikrá rabbá 20. 2) „Ádámnak a sarka is elhomályosította a napkorongot, de különösen arca fényessége.”Kérdéses, hogy Ádám arca ugyanúgy világított-e, mint Mózesé, vagy egyenesen fényből volt az egész alak. A „képére és hasonlatosságára” vonatkozó kitétel mindenesetre mind a kettőt magában foglalhatja. A szálat tovább fonja R. Meir, aki szerint Isten a bűnbeesés után a faleveleket felcserélendő nem bőrruhát varrt Ádámnak (Gen. 3: 21), hanem „fényruhát”. És mivel tudjuk, hogy a maszoréták pontozó munkája (7-8. sz.) olykor megkérdőjelezhető, még igazat is adhatunk Meirnek a rögtönzött Ketív-Qerét illetően. Kérdéses azonban, hogy akkor mégis mi lett ezzel a fényruhával?! A Tóra szerint Ádám is a „saját képére” (de hasonlatosságára már nem!) nemzette Sétet (Gen. 5:3) – ez a kitétel Káin és Ábel esetében nem fordul elő. Kérdés, hogy a fény egyenes ágon öröklődött-e vagy sem? Erre a Berésit Rabba (23. 6) ad választ: „-Ádám, Sét, Enos, ezután (a Tóra) miért hallgat?” „- Mert addig Isten képmására teremtettek, viszont utána kentaurok lettek. Négy dolog változott meg Enos napjaiban: a hegyek sziklákká hasadtak, a holttestek érezni kezdték a férgeket, az emberek arca elvesztette fényét, és a démonok zsákmányává lettek.”
Ennek a fénynek továbbélése is van, noha a későbbi időkben mind inkább elvesztette a „rettenetes” jelzőt, és csupán a dicsőség kifejezésévé vált. Noha a zsidók számára nem megengedett (Ex. 20:4 alapján) az emberábrázolás – tekintsünk el a különböző irányzatok eltérő szigorúságától – már az ókori zsinagógák mozaikjain is szerepelhetett Ábrahám és Izsák, sőt a felhőből lenyúló isteni kéz is. A fent tárgyalt fény azonban csak később épül be a zsidó képi ábrázolásokba, és akkor is a keresztény ikonográfiából veszik át, egész egyszerűen azért, „mert tetszik”. A koraújkor során jelenik meg először a törvénytáblák mögül, felhőből előtörő sugárnyaláb, ami a korszak keresztényei számára egyértelműen Jézus szimbólumának számított.
Az Újszövetségben többször hivatkoznak Jézusra, és a hozzá tartozó fényre, azonban ebben az esetben sem egyértelmű, hogy önön természetéhez tartozott a fény, vagy ő is valamilyen ruhaként burkolózott bele. Jézus úgynevezett „színeváltozásának” történetét már a három „együttlátó”, szinpotikus evangélista is különböző módon írja le. Máté szerint: „És elváltozék előttök, és az ő orczája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség.” (Mt. 17:2 vö. Lk. 9:29), vagyis Jézus arca ugyanúgy fénylett ahogyan Mózesé is. Márk viszont nem beszél az „elváltozás” leírásakor Jézus arcáról, kizárólag a ruhája fényességét taglalja: „És elváltozék előttük; És a ruhája fényes lőn, igen fehér, mint a hó, mihez hasonlót a ruhafestő e földön nem fehérített.” (Mk. 9:2-3) Ugyanakkor a Jelenések könyve szintén azt írja, hogy az „Emberfiának” „…az orcája (olyan), mint a nap, mikor fénylik az ő erejében”. A keresztények – „Ószövetség” ide vagy oda – nem vettek tudomást az ábrázolási tilalomról, leszámítva azt a rövid időszakot, mikor néhány képromboló (ikonoklaszta) bizánci uralkodó fellépett a képtisztelők (ikonodulok) ellen, valamint a reformáció legelső éveit, amikor a protestáns templomok fala fehérre meszelt volt, és kész. Általában a kereszténység a zsidó ortodoxiához képest torzítva értelmezi a második parancsolatot, a faragott és öntött képek tilalmát csak Istenre vonatkoztatja. (Ez egyébként elég nagy csúsztatása a szentháromság tételének, hiszen Jézus elvileg egységet alkot az Atyával, mégis lehet ábrázolni…) Azonban a téma szempontjából minket csupán annyi érdekel, hogy vannak szobrok, ikonok, festmények, stb., ez is főleg azért, mert ezeken a Jézust, Máriát vagy szenteket megjelenítő munkákon az 5. századtól adatolhatóan visszaköszön a fény. A kereszténység, amely zsidó szektaként kezdte, majd több vallási és filozófiai eszmerendszer elemeit magába olvasztotta (Mithrasz-kultusz, Ízisz-kultusz, platonizmus) elsősorban a Bibliából, valamint a misztériumvallásokból emelte át szimbolikájába a dicsfény motívumát. A hellenizmus majd a római uralom idején ugyanis nem volt ritka, hogy keleti elemek jelentek meg a vallási szinkretizmus révén egyes istenek attribútumai között. Apollót, Hélioszt és Mithraszt – általában a napistenségeket – gyakran ábrázolták sugárkoszorúval a fejük körül. A keresztény ábrázolásokon már több típusa különíthető el ennek a fénynek. Auraszerű, amely az egész testet körbeveszi: nimbusz („felhő”), ennek speciális esete a kör vagy mandula alakúmandorla. Sokkal elterjedtebb azonban a csak a fejet körülvevő sugárnyaláb, vagy fénygömb, amelynek későbbi, egyszerűsített változata a fénykarika, vagyis a mezei glória („dicsőség”). Az egyes nimbusz és glóriatípusok pedig olykor kizárólag egy személyhez kapcsolhatóak; ilyen a fekete glória, amely kifejezetten a Jézust eláruló Júdás sajátja.
A ősrégészet egyik hajdani klasszikus mondása stílszerű lehet ezen a helyen: ex oriente lux, vagyis keletről – jelen esetben Mezopotámiából – jön a fény. Persze nem akarjuk azt mondani, hogy a fény „evolúciójának” ez az egyetlen elképzelhető útja, hiszen a buddhisták is használják ezt az attribútumot. A keleti eredet azonban ennek ellenére is elvitathatatlannak tűnik.
Facebook Comments