Esküszünk, esküszünk

Esküszünk, esküszünk

- in Hetven arc - hetiszakasz
1591
1_079a

Mózes a két összevont hetiszakaszban tovább közvetít élőben a Szinájról a népnek. Az első mondata a következőket tartalmazza: Az, aki fogadalmat (néder) tesz az Örökkévaló előtt, vagy esküt (svuá) tesz valamire és tilalmat vesz magára, ne szegje meg szavát, és amit mondott, tegye meg. (4Móz. 30. 2) 

A fogadalomtételen azt értjük, amikor valaki hosszabb-rövidebb időre, megfogadja, hogy valamit tesz, vagy éppenséggel nem tesz. Például valaki extra böjtöt vesz magára, nem vág hajat, nem iszik alkoholt, nem él házaséletet stb. Eskütevés esetén szintén megfogadhat valaki valamit, de a hangsúly azon van, hogy ehhez Istent hívja tanúul, például imigyen: „Él az Örökkévaló, hogy ez és ez fog történni.” vagy: „Él az Örökkévaló, hogy ez és ez az állítás igaz.”

Rási a fogadalomtétellel kapcsolatban azonban felfedez néhány joghézagot és homlokára csap, amikor (persze csak az elméleti lehetőségeket végigzongorázva) eszébe jutnak olyan fogadalmak, amikor valaki arra esküszik: döghúst (értve ezen bármely állatot, amely csak úgy magától meghalt, vagy nem kóser módon ukmukfuk levágták) vagy egyenesen tréfli húst fog fogyasztani, stb… azaz tiltott dolgot fog cselekedni. A ráksalátát disznótorost majszolók, vagy fogadalmak teljesítése ürügyén teherbe ejtett szomszéd feleségek víziója láttán hamarjában hivatkozik is egy midrásra, amely szerint csak az minősül legális eskü- és fogadalomtevésnek, amikor valaki megtilt magának valamit, amit egyébként szabad lenne tennie, de nem esküdhet arra, hogy olyasmit tesz, amit egyébként tilos lenne (Sifre 153). Világos, hogy nem is lehet a mondatot másként érteni, mert ha igaz az, hogy nincs felesleges szó a Bibliában, a fenti mondat meg tartalmazza az „és tilalmat vesz magára” kifejezést, annak az a célja, hogy a fogadalom és eskütevő lehetőséglistáját meghatározza. 

Rabbinikus exegétáink nagy része a fenti mondatból az „amit mondott, tegye is meg” részt szokták kiemelni, és innentől a nagylelkű felajánlásokra némi szkepszissel tekintgetnek. Fogadalomtétel esetén ugyanis valaki valamit felajánl Istennek, aztán előfordulhat, hogy nem tartja meg fogadalmát. Eskütevőnk pedig nem kizárt, hogy hamisan esküszik, miközben Istent odarángatja. Bibliai és rabbinikus szövegek szerint pedig Isten nem szokta tolerálni, ha átverik, a hamis eskü és betartatlan fogadalom pedig az illető életébe szokott kerülni: „Rav Smuel bar Jichák mondja: ha valaki fogadalmat tesz, és teljesíti, jutalmat kap a fogadalomért, és azért, hogy teljesítette. (…) aki fogadalmat tesz, és nem teljesíti, a halált vonja magára. (Vajikra Rabba 37. 1)” 

Smuel bar Jichak szerint tehát lehet fogadalmat tenni jutalom reményében, persze aki nem tartja meg, magára vessen. A következő vita azonban már fogadalomtétel, mint ilyen iránti halvány averzióról is tanúskodik. 
„Jobb, ha nem teszel fogadalmat annál, hogy fogadalmat teszel, de nem tartod meg” (Préd. 5. 5) Rabbi Méir és Rabbi Juda vitája: Rabbi Méir mondja: „Jobb, ha nem teszel fogadalmat annál, hogy fogadalmat teszel, de nem tartod meg” de mindkettőnél jobb, ha valaki fogadalmat tesz, és teljesíti. Mi az érve? „Tegyetek fogadást és tartsátok meg” (Zsolt 76. 12) Rabbi Júda szerint: „Jobb, ha nem teszel fogadalmat annál, hogy fogadalmat teszel, de nem tartod meg” de mindkettőnél jobb, ha valaki egyáltalán nem tesz fogadalmat, hanem inkább elviszi bárányát a Szentély udvarára, és ott feláldozza. Mi az érve? „amikor fogadást teszel, ne legyen abban hiba” (5Móz. 23. 23) Azt mondja Rav Chuna: Történt, hogy valaki esküt tett, de nem teljesítette, majd tengeri utazásra indult, de a hajója elsüllyedt, ő pedig a tengerbe fúlt (Vajikra Rabba 37. 1).

A Prédikátor versének kérdése, első ránézésre csak annyi, hogy akkor viselkedünk helyesen, amikor például azt mondjuk, istenuccse’ megiszom ezt a rekesz sört, és aztán megisszuk, vagy ha fogadkozunk, hogy megisszuk, de aztán mégsem. Kétség nincs, az alkesz nyert. Rabbi Méir véleményét alkalmazva, ha biztosak vagyunk abban, hogy valóban megisszuk a sört, semmit nem veszíthetünk, és remek lehetőségünk nyílik a fogadalomtételre, tehát sörözés közben vallásilag dicséretes cselekedet megtételére, ahogy azt végtére a zsoltárvers is ajánlja. Rav Júda szerint azonban bármi közbejöhet, ami megakadályozhatja a teljes rekesz sör elfogyasztását, ezért az ő véleményét követve inkább fogadkozás nélkül kezdhetünk neki a sörnek, így vallásilag értékelhető cselekedetet ugyan nem hajtunk végre, de nem is vonunk magunkra égi haragot, ha mégsem esünk aznap asztal alá.

A fogadalomtétel nimbusza fakult már valamit Rabbi Méir és Rav Júda vitájában is, Rav Smuel és Dimi azonban már sommás axiómákat farag Rav Júda érveléséből: „Smuel mondja: aki fogadalmat tesz, és megtartja, az is gonosz (bNed 22a). Rav Dimi mondja: „mindenki, aki fogadalmat tesz, annak ellenére, hogy teljesíti, vétkes” (bNed 77b).

A Talmud egy másik helyen már a fogadalomtétel büntetését is kinyilakoztatja, mármint rabbinikusan. „A fogadalomtevő büntetése, hogy egyik gyermeke fiatalon fog meghalni” (bSab 32b).

Ehhez a kijelentéshez számos midrás kapcsolódik. A Vajikra Rabba 6-ban a következő található:
Egy asszony egyszer átment kenyeret sütni a szomszédasszonyához, és a kendőjébe belerakott három dinárt. Amikor leült odatette a pénzt maga mellé. Ahogy ott ült és kenyeret dagasztott, a munka közben belekeverte a dinárokat a kenyérbe. Kereste, de nem találta. Megkérdezte a szomszédasszonyát: Nem találtad meg az én három dináromat? A szomszédasszonynak három fia volt. Így felelt: „Temessem el ezt a fiamat, ha nálam van (a pénz).” És eltemette. Az asszony egy másik alkalommal is megkérdezte a szomszédasszonyt: Nem találtad meg a dinárjaimat? Mire az így felelt: „Temessem el második fiamat is, ha megtaláltam.” És eltemette. Az asszony harmadik alkalommal is megkérdezte: Megtaláltad a dinárjaimat? Mire a szomszédasszony: „Temessem el harmadik fiamat is, ha nálam van.” És eltemette. Így szólt az asszony: Nem kéne átmennem és vigasztalni a szomszédasszonyt?’ Aztán vett egy darab kenyeret és leült. Ahogy eltörte a kenyeret, a dinárok előtűntek. Ezért mondják mindig: Ne tégy esküt, legyen az igaz vagy hamis! (VR 6.)

A történetből több részlet nem derül ki, a lényegesebb információk közül például azt hallgatják el, igazat esküdött-e a szomszédasszony, vagy sem. A pénz ugyanis belekeveredett a kenyér tésztájába, ez világos. Hogy a kenyér kié, hol volt, a szomszédasszonynál maradt, vagy a tulajdonosa megkelesztve hazavitte. Az első verzió szerint a kenyér a fiakkal rendelkező szomszédasszonynál volt, tehát ha nem is tudott róla, a pénz mégiscsak nála volt, tehát ha nem is szándékosan, de hamisan esküdött. A második verzió szerint az asszony elvitte a pénzét a kenyérrel együtt, keresgélte a szomszédasszonyon, és a harmadszori haláleset után otthon szeletelve a saját kenyerét akadt rá a saját pénzére, ebben az esetben azonban a szomszédasszony igazat esküdött, a fiai pedig kizárólag azért haltak meg, mert anyjuk esküre ragadtatta magát. A történet egyik változata eldönti a kérdést néhány mondat beszúrásával, és a történet a harmadik fiú halála után eképp egészülne ki: „Így szólt az asszony a férjéhez: Nem kéne átmennem és vigasztalni a szomszédasszonyt?’ Elment hozzá, fogott egy darab kenyeret és leült. Ahogy eltörte a kenyeret, a dinárok előtűntek.”

A szövegváltozat szerzője maga is vívódhatott, mi történt valójában, ezért érezte szükségesnek a betoldásokat, melyekkel a midrás esküundorát és a hagyomány álláspontját e kérdésben tőle telhetően enyhítette: halál eszerint csak hamis eskü miatt jár, függetlenül attól, hogy az eskütevő szándékosan vagy vétlenül állított valótlan dolgot.

A következő történet szintén véletlenül, ámde megintcsak hamisan esküvő asszony esetét rögzíti: „Rav Kahana mondja (…): Történt, hogy éhínség idején egy arany dínárt hagyott letétben egy özvegyasszonynál, aki belerakta azt egy lisztes edénybe, majd belesütötte a kenyérbe, azt pedig odaadta egy szegény embernek. Napok múltán jött a dínár tulajdonosa, és azt mondta: Add vissza a dínáromat. Az asszony azt mondta: „”Jöjjön a halál mérge annak az asszonynak (azaz neki magának) a fiaira, ha bármi hasznot húztam a dínárodból. Mondják, nem múlt el pár nap sem, és meghalt egy a fiai közül. Ahogy ezt a bölcsek meghallották, azt mondták: Ha ekkora a büntetése annak, aki igaz dologra esküszik, mekkora lehet annak, aki hamisan? Miért lett a nő megbüntetve? Mert hasznot húzott a dínárból. Miért áll az: Igazat esküdött? (az ő esetében) olyan volt, mintha igazat esküdött volna. (Babiloni Talmud, Gittin 35a)

Első kérdés, mit értenek azalatt, „hasznot húzott” az asszony a pénzből. Távol álljon tőlem egy befektetési szaktanácsadó babérjaira törni, de a koldusnak adott lepénybe sütött dínárról nem a kamatlábak jutnak először eszembe. Az asszony persze globál nézve a dolgot mégiscsak jól járt az adakozás pillanatában, hiszen egy szegénynek adakozni érdem, tehát az asszony ha nem is a ládájába őrzött vagyonát, de legalábbis transzcendentális számláját valóban gyarapította. Második kérdés: Miért mondják a rabbik, hogy az asszony igazat esküdött? Csak a sztori részt elemezve talán az is lehetséges, hogy számukra nem derült ki, a pénz valóban a lepényben volt. (Végtére is ki szokta a pénzét lepényben őrizni?) A magyarázat szerint azonban igenis kiderült, tehát a rabbik ennek ismeretében mentették volna fel az asszonyt, mivel az eskü pillanatában a pénz koordinátáiról helytelen ismeretekkel rendelkezett. Összevetve az előző történettel lényeges különbség az, hogy itt két bíróság ítélkezik: a rabbiké meg Istené. A rabbiké szerint az asszony ártatlan, hiszen a rabbik számára fontos szempont az eskütevő szándéka. Az égi ítélet szerint azonban az asszony szándéka nem mérvadó, a hamis esküért halál jár, amit nem befolyásol sem a szándék, sem pedig az a tény, hogy az asszony fontos micvát, az adakozást hajtotta végre.

Halakhikusan berendezkedve tartózkodjunk tehát az újévi fogadalmaktól, és meghatott könnyezés helyett mutassunk aggodalmat, ha gyermekünk március 15. elengedhetetlen örökzöld programpontjaként a Nemzeti Dal refrénjét szavalja.

Facebook Comments