(Kedvenc szakirodalmam, a „Brian élete” egyik jelenetében Brian prófétává avanzsál, sőt messiássá, amikor üldözői előtt csodát tesz a pucér, némasági fogadalmat tett aszkéta nemtudommilyen bokrával. Leibowitznak lenne hozzá néhány szava. (szerk.)
Ha felemlítődik a Beshalach hetiszakasz máris elénk tárul a Sás-tenger kettéválasztásának csodája, az átkelést követő hálaének, a Sirat HaJam (A Tenger Éneke) emelkedettsége. Pedig az az igazság, hogy e nagy jelenet csak a hetiszakasz felét teszi ki.
A hetiszakasz két részből áll, amelyek mintha két teljesen különálló világról tudósítanának, két világról, amelyben az ember viszonya saját létezéséhez egészen eltérő. Érdekes továbbá – és kétségtelenül véletlenszerű – hogy a versszakokat illetően mindkettő pontosan azonos számú.
A hetiszakasz 116 verse közül, az első 58 az Egyiptomból való kivonulással kezdődik „…amikor elküldte Fáraó a népet” (2Móz. 13. 17) és azzal végződik, hogy Mirjám is hálaéneket énekel: „És felelt nekik Mirjám: Énekeljetek az Örökkévalónak, mert fenséges ő, lovat lovasával tengerbe vetett.” (2Móz. 15. 21). Ez a csodák világa, az Istenség világa, mely „elfoglalja” a természeti valóságot. Ám az 58. verset követően, mely azzal indít: „Ennek utána elindította Mózes az Izraelt a Vörös tengertől…” (2Móz. 15. 22) egy olyan történetet hallunk, mely három nappal a csoda és a Sirat HaJam után kezdődik. Ebben a történetben már egy teljesen más világban járunk: a tenger kettéválasztása, az isteni kinyilatkoztatás, az ének, és a hit (az első részben kinyilvánítják: „és hittek az Örökkévalónak”) – nos, mintha mindezek meg sem történtek volna, még utalás sincs rájuk.
Ebben az 58 versben nem az szerepel: „és hittek az Örökkévalónak” (2Móz. 14. 31), hanem kétszer is az áll: „És zúgolódott a nép” (2Móz. 15. 24; 16. 2), így a szárnyaló emelkedettség helyett az élet szürke hétköznapjait látjuk: nincs ivóvíz, ami van, az is keserű és nincs kenyér sem. Természetesen itt is történik egy csoda, a manna-hullás, ám mintha ez egy olyan világban történne, amely egyáltalán nem magasztos, inkább a küzdelem és a felfordulás világa. Mi több, az emberek a hitüket is elveszítették, és elég vakmerőek ahhoz, hogy megkérdezzék: „Vajon köztünk van-e az Örökkévaló, vagy nincsen?” (2Móz. 17. 7)
Az a benyomásunk, hogy az izraelitákat egyáltalán nem ejtette ámulatba az Isteni megjelenés, melyben (egy késői midrás szerint) „a tengernél lévő szolgálóleány is [olyasmit] látott, amit még Ezékiel ben Buzi sem a szekérről” (utalás Ezékiel próféta látomására, amelyben Isten „szekérként” van jelen). Az embereket mindez nem vette le a lábáról, sőt, láthatóan a népet sem befolyásolta ez az esemény. Tény a Sirat HaJam-ban azt olvashatjuk: „Meghallják ezt a népek és megrendülnek; A filiszteusok földjének lakóit reszketés fogja el. Akkor megháborodnak Edom fejedelmei, Moáb hatalmasait rettegés szállja meg…” (2Móz. 15. 14-15), a szakasz második felében, az útonállókból, és fosztogatókból álló Amalek harcba száll Izraellel, és mintha mit sem tudna, arról, hogy ez a nép különösebben közel állna egy őt védelmező Istenhez.
A Beshalach hetiszakasznak van egy nagyon nagy tanulsága, nevezetesen, hogy a csoda és az Isteni közbeavatkozás, és még az emberek egzaltált hálaéneke is eme csoda láttán, mind, mind csak átmeneti epizódok, melyek nem befolyásolják a továbbiakat. Ami megmarad, az nem az élet dicsőítése, hanem a prózai élet maga. És pontosan ebben a prózai helyzetben, amikor zúgolódnak, hogy nincs víz, hogy penészes a kenyér, kérdezik meg: „Vajon köztünk van-e az Örökkévaló, vagy nincs?” – pontosan ez az a környezet, amelyben Izrael megkapja a Tórát, „Ott adott nekik rendtartást és törvényt” (2Móz. 15. 25) és ott elrendelte a szombattartást. Mielőtt megtörtént volna a Tóra-adás, és a szináj-hegyi kinyilatkoztatás, Isten elrendelte a szombattartást, mivel a Tórával összhangban ez a zsidó lét központi intézménye.
A hit lényegének definiálása szempontjából óriási jelentőségű annak felismerése, hogy vallásilag a csodáknak és a természetfeletti jelenségeknek nincs nagy hordereje, és – legalábbis mint a hit alapzata – nem alkalmazható. Az a nemzedék, amely látta a bámulatos csodákat, nem hitt. Ahogy meg van írva: „s hittek az Örökkévalónak és Mózesnek, az ő szolgájának.”, nos ez csak egy átmeneti hitről tudósít, azoknál, akik maguk is megtapasztalták a szabadulást; közvetlen ez után azonban, mindez teljesen eltűnt.
A későbbi forrásokat gondolkodásba ejti ez a tény. A Midrás ki meri jelenteni, hogy abban a pillanatban, hogy átkeltek a tenger túlsó oldalára, elérték a partot és látták „a megholt egyiptomiakat a tenger partján” (2Móz 14. 30), felkiáltottak: az egyiptomiak meghaltak, készítsünk magunknak bálványt, és térjünk vissza Egyiptomba, hisz a bálványimádás sokkal kényelmesebb, mint Izrael Istenének szolgálata.
Mi több: a midrási forrás kijelenti, hogy a nép még átkelés közben is magával vitte Mikha bálványát (v. ö. Bírák 17. 18). Történelmileg ez a bálvány sokkal későbbire datálható, de konceptuálisan, a Midrás azt akarja közölni, hogy az emberi valóságba való csodás beavatkozás nem segít abban, hogy az ember kiszakadjon a Bálványimádás Gonosz Vágya alól, mely összhangban áll saját természetével.
Ezzel szemben, a történelemből jó tudjuk, hogy számos nemzedékkel e bukás után hosszú időn át tömegek – és nem csak kivételes egyének –olyannyira ragaszkodtak Istenükhöz és Tórájukhoz, hogy akár az életüket áldozták érte. S ezek olyan nemzedékek voltak, akik sohasem tapasztalták meg az isteni közbeavatkozást, nem látták a csodákat, nem hallgatták a próféták, sőt, Isten nem szabadította meg őket nyomoruktól – s mégis, hittek.
Így hát láthatjuk nincsen semmilyen kapcsolat a között a természeti valóság között, amelyben élünk, valamint azon döntés között, hogy elfogadjuk a Mennyek Országának, a Tórának és a micváknak igáját. Ez a döntés csak magától az embertől származhat, s ha amellett teszi is le a garast, hogy ő egy makacs nemzet tagja, az Isteni beavatkozás még nem fogja rávenni, hogy elfogadja Menyek Országának, a Tórának és a micváknak igáját.
Ez egy hatalmas – generációkon átnyúló – üzenet a hit világában. Nem lehet véletlen, hogy a zsidó hit egy későbbi dokumentumának a Sulchan Arukhnak első szava a „jitgaver” azaz „megerősödni, erősnek lenni, páratlan erőfeszítést tenni.” Hatalmas erőfeszítésre van ugyanis szükség ahhoz, hogy szembe menjünk saját természetünkkel és valóságunkkal azért, hogy (a Sulchan Arukh folytatása szerint) „felkeljünk reggel, azért hogy Istent szolgáljuk.” (Sulchan Arukh, Orach Chajim 1. 1. ). Ezért bizony „páratlan erőfeszítést kell tenni.”
A hit nem kívülről jön, nem is jöhet kívülről. Csakis az ember erőfeszítéséből, az Ő döntéseiből nőhet ki.
Ford: Csillag Gábor
Forrás: Yeshayahu Leibowitz: Accepting the Yoke of Heaven, Commentary on the Weekly Torah Portion” New York, Jerusalem, 1990, 2002
Facebook Comments