Interjú a józsefvárosi séta szervezőivel
Miután részt vettünk a Dinamo csoport józsefvárosi kísérleti sétáján, megjelent nálunk egy cikk A Mátyás tér a város szívcsakrája címen. Az írást a Facebook-oldalunkon hosszú kommentáradat követte, egyes résztvevők szerint félreértésekre adott okot. Kritika érte a szervezőket is, hogy a helyiek nyomorának bemutatásával keresik a pénzüket. Az interjú ennek apropóján készült – kíváncsiak voltunk a szervezők véleményére, és szerettünk volna még többet megtudni a séta hátteréről, céljairól. Cserne Klára és Thury Gábor dramaturg szakos hallgatókkal, a Dinamó Budapest csoport tagjaival beszélgettünk.
„A Józsefváros mint egzotikum vagy inkább állatkert, sznob, félhülye, elkényeztetett budaiaknak meg belvárosiaknak. Hányinger. Orientalizmus, a legvisszataszítóbb értelemben. Inkább vinnétek nyaralni a Balatonra cigánygyerekeket a Magdolna-negyedből…” – írta Richard Bootlegger egy Facebook-kommentben szeptember 2-án, a sétátokról készült cikkünket követően. Mi a véleményetek a kommentelő kritikájáról?
THURY GÁBOR: Nagyon meglepett ez a komment, nem gondoltam volna, hogy pont ilyen „balos” szemszögből fog minket kritika érni. Nem az volt a célunk, hogy a Józsefváros egzotikumát használjuk föl – pont annyira egzotikus, amennyire minden budapesti kerület. Az viszont cél volt, hogy bemutassuk a karakterét.
Már a projekt kitalálása alatt nagyon sokat beszéltünk arról, hogy nem akarunk az egészből társadalmi mondanivalót csinálni, mindenki annyit lát a kerületből a séta során, amennyit lát, mindenki arra érzékeny, amire érzékeny. Ez a séta szerintem bárhol máshol is lehetne Budapesten. Azért választottunk egyébként ezt a környéket, mert mi is ott élünk, és egy nagyon színes, nyitott kerületnek tartjuk. Ahol kifejezetten jól tud működni egy köztéri előadás. Itt az utca is könnyebben reagál, mint egy polgári környezetben, ahol mindenki inkább a saját dolgával van elfoglalva.
CSERNE KLÁRA: Szerintem nettó ostobaság a balatoni nyaraltatást bármilyen módon a cigányoknak nyújtott jó dologként felfogni. Szerencsére volt módom cigányokat táboroztatni a nyár folyamán. Azzal, hogy kiemeled őket, elviszed valahová, ahova soha többé nem térhetnek vissza, és soha többé nem kaphatnak azokból a dolgokból, amelyekben egy hétig részesültek, sokkal több kárt teszel. A séta szerintem hasznosabb, mivel folyamatszerű.
Mit gondotok arról a kritikáról, hogy „pénzért áruljátok a nyomort”?
THURY GÁBOR: Azt nem gondolom, hogy szombat délután a Mátyás térről a Népszínház utcába elsétálva egy ilyen helyzetben annyira durva nyomort látnánk, amiért az emberek hajlandóak lennének tetemesebb összeget fizetni. Ha ez mégis megtörténik, az inkább megdöbbent, és nem azt gondoljuk, hogy „de jó, hogy ennyi pénzt kifizettünk a nyomorra”.
CSERNE KLÁRA: Már korábban is megtaláltak bennünket azzal a kritikával, hogy „Budáról a nyolcadik kerületbe költözni dzsentrifikció”. Alapból egyébként nem értek azzal egyet, hogy a külső nyolcadik kerület a cigányok elidegeníthetetlenül saját őshazája lenne, amit elrontanak azok, akik pénzért lakást vesznek a környéken. Történelmi tény, hogy a második világháború és a holokauszt során csomó embert megöltek, aki ott lakott, és beköltöztettek egy csomó másikat. Részben várospolitikai alkotás, ami most ott van.
Célotok egyáltalán a nyomor bemutatása?
CSERNE KLÁRA: Nem célunk. Szerintem egyébként a „nyomor” önmagában nem egy dolog, nem egy terjengő valami – populistának tartom ezt a kifejezést. Itt emberek élnek, örülnek, szomorúak és használják a városi tereket valamire.
THURY GÁBOR: Ez nem szociotrip, a szafarizáshoz sincs semmi köze. Másrészt nem érezhető jobban a Magdolna-negyedben a nyomor, mint a város más részein. Ez egy szubjektív kérdés: ugyanúgy nyomor lehet egy nagyon rosszul öltözött, látványosan szegény nyugdíjas a Váci utcában, mint egy elhagyott tű a lépcsőházban.
Mégis, akkor miért pont Józsefvárosban van a séta?
THURY GÁBOR: A külső nyolcadik kerület nem tipikus mainstream része Budapestnek, nincs túl sok kulturális esemény, itt nincsenek turisták, és aki nem itt lakik, az általában el is kerüli a környéket. Tulajdonképpen egy zárvány a város közepén. Van egy olyan üzenete a sétának, hogy ez egy közös tér, a mi közös terünk, közösen használjuk. Persze nem ugyanaz a résztvevők és a helyi lakosok alapmotivációja. Tehát ha idegent látunk, az nem feltétlenül ellenséges szándékkal jön. A séta találkozásokat generál, kommunikációt indít el.
CSERNE KLÁRA: Aki a nyolcadik kerületben lakik, szinte minden problémáját meg tudja oldani a kerületen belül, és nem is megy általában át a körút másik oldalára. Ahogy sokan a körút túloldaláról nem jönnek át. Arra gondoltam korábban, hogy olyan sétát kéne csinálni, amelyben nyolcadik kerületieknek bemutatjuk a tipikus budapesti turistalátványosságokat, például a Hősök terét, a Gellért-hegyet, a Lánchidat, a Halászbástyát.
Hogy jött az ötlet, és miért használtok audió guide-ot?
CSERNE KLÁRA: Tavaly télen kezdtünk el ötletelni négyen: Kliment János, Thury Lili, Thury Gábor és én. Az egész koncepció 2013 tavaszára lett kész, eddig összesen hat-hét túránk volt.
Rengeteg szöveget összegyűjtöttünk, ott vannak például Walter Benjamin írásai a flâneur személyiségről, a konkrét cél nélküli létezésről a városban. Nála ez antikapitalista kritika, az urbanizáció és az uniformizált munkáslét elleni küzdelem. Nekünk azonban nincs ilyen direkt politikai mondanivalónk.
THURY GÁBOR: A túra – az áltudományoskodásával – kicsit paródia is. Az audió guide-dal a nyelviskolák oktatóanyagait, az idegenvezetés műfaját és a GPS navigálását imitáljuk. Másfelől nagyon praktikus, hogy a résztvevőknek egy hangfelvételt kell követniük – végig figyelniük kell, különben lemaradnak. Ezáltal kényszer nélkül eljátszanak egy előre kitalált koreográfiát. A túra első része irányított, tulajdonképpen egy gyorstalpaló tanfolyam, a második pedig a gyakorlat, élesben kipróbálhatják a tanultakat.
Mennyire jelent konkurenciát a többi városi séta?
THURY GÁBOR: Nagyon ritka, hogy egy séta nem ismeretterjesztő. A miénk azért más, mert ez magáról a sétálásról szól, nem a város nevezetességeiről. Egy kicsit a városi túrákat is parodizáljuk.
CSERNE KLÁRA: Nem konkurencia, sőt. Megélhetési szempont is van a dologban, be kell látni. Nincs saját színházunk, így az utcát használjuk annak. Jegyet szedünk, evvel keresünk pénzt.
A séta második felében a járókelőket is bevonjátok. Mennyire nyitottak ezekre a környékbeliek?
CSERNE KLÁRA: Szerintünk pont nagy előnye a sétának, hogy nem kell órákon keresztül figyelni az embereket vagy a közelükbe férkőzni ahhoz, hogy interakcióba léphessünk velük. Vannak konkrét dolgok, amelyekkel megszólíthatod az embereket. A sétán való részvétel tulajdonképpen identitást ad, nem kell elkezdened magyarázgatni, honnan jöttél és mivel foglalkozol. Egy pillanatig közösen csinálunk valamit, ami rögtön kapcsolatot alakít ki az emberekkel.
THURY GÁBOR: Az eddigi tapasztalatok alapján az itt lakók nagyon vevők a játékokra. Volt olyan néni például, aki a recept mellé házassági tanácsokat is adott egy menyasszonynak; egy fiú megkérte a résztvevőt, hogy vegye föl a telefonjával, miközben zsonglőrködik. A környék nagy előnye az emberek nyitottsága.
Érdekes, de a kerület jellege és az amit, általában feltételeznek róla, teljesen eltérő – az emberekben ott egy életigenlés. Otthonosan viselkednek a kültereken, és kreatívan használják a város adta lehetőségeket, például a II. János Pál pápa tér lejáróján csúszdázni szoktak, de a felújított Mátyás teret is nagyon belakják.
Nem veszélyes az a feladat, hogy „juss be egy idegen házba”?
THURY GÁBOR: Szerintem nem. Bármikor jöhet ilyen helyzet a valóságban is. Ez még pont nem jelent inzultust. Azért találtuk ki, mert a sétálók ezzel jelképesen a „színfalak” mögé is benézhetnek. Egyébként a séta kitalálásakor fontos volt, hogy senkit se hozzunk megalázó helyzetbe, ezért például odáig már nem megyünk el, hogy, „menj be valakinek a lakására”. A legelső verzióban amúgy még volt ilyen feladat, mi kipróbáltuk, milyen bemenni egy idegen lakásba. Én például nagyon zavarba jöttem, amikor ez megtörtént, nagyon nyomasztó dolgokat láttam, úgy éreztem, ez már sérti a privát szférát.
Milyen visszajelzéseket kaptok?
CSERNE KLÁRA: Összegségében nagyon kedvezőeket. A séta végén le szoktunk ülni, megbeszéljük egy helyi kocsmában a látottakat, tapasztaltakat. Különben teljesen vegyes, hogy ki mit emel ki. Azt mindig elmondják, hogy sosem voltak még ilyen túrán. Az az érdekes, hogy minél rugalmasabban, játékosabban fogják fel az egészet, annál komolyabb, mélyebb dolgok jönnek ki belőle a végén. Egyébként egy netes felületet is tervezünk létrehozni a sétának, ahol még több tapasztalatról is be lehet majd számolni.
THURY GÁBOR: A hangfelvétel nagy szenzáció, van, akinek a nézéstípusok tetszenek nagyon, más a füzetre kattan rá, amit a végén adunk, de az is gyakori, hogy az emberekről mesélnek, akiket sikerült bevonni a játékba. A Bánkitó Fesztiválon is csináltunk – külön a településre szabottan – egy túrát, nagyon sok volt az érdeklődő, minden nap indítottunk sétákat. A szervezőktől úgy tudjuk, az egyik leglátogatottabb és legsikeresebb program volt a fesztiválon.
Mivel foglalkozik a Dinamó Budapest csoport?
CSERNE KLÁRA: A csoportunk 2009-ben alakult, amikor még első évesek voltunk a Színház- és Filmművészeti Egyetem dramaturg szakán. Rajtunk kívül még Zsigó Anna dramaturg-hallgató és Schnábel Zita – aki a MOME média-design szakára járt – a tagjai. Több előadásunk volt már, például a FogasHázban a Pamlényi Pál Postás Panoptikum vagy az Országos Széchenyi Könyvtárban és az Andrássy úton, a hatodik kerületi Szabó Ervin könyvtárban a Bábeli könyvtár című előadásunk, amelyet a közeljövőben újra lehet majd látni.
A Dinamó Budapest név arra utal, hogy minden projektünket a nézői jelenlét működteti. A nézők aktív részesei, mozgatói az előadásainknak.
Mennyire vevő az előadásaitokra a budapesti közönség?
THURY GÁBOR: Kicsit mások jönnek el, mint a klasszikus színházba, de közönségünk mindig van. A marketingesünk egyelőre nem olyan jó (mert azok is mi vagyunk sajnos). Ehhez az is hozzátartozik, hogy nagyon kevés pénzünk van rá.
Mennyi időtöket emésztik föl a dinamós projektek?
THURY GÁBOR: Nagyon sokfelé voltunk az elmúlt években, most sem csak ebben a projektben dolgozunk, nem köteleződtünk el az első pillanatban, hogy erre tegyük föl az életünket. Az idei és a jövő év vízválasztó lesz, ha ezzel komolyan akarunk foglakozni, akkor el kell kezdenünk komolyabban tervezni.
CSERNE KLÁRA: Számunkra ez érdekesebb és jobb, mintha egy olyan színházban dolgoznánk, ami nem áll közel az ízlésünkhöz. Az egész önmagában azért is érdekes, mert olyan helyeken történik, ahol sok ember, sok kívülálló is meg tudja nézni.
Részt vesztek klasszikus színházi munkákban is?
CSERNE KLÁRA: Azt hiszem, nagyon rosszul tűröm a klasszikus színházat, nem szeretem a bezártságát, klausztrofóbiám van tőle – nemcsak építészetileg, hanem főleg a hierarchikus struktúrája miatt. Ilyen helyen valószínűleg mostanában nem is lesz munkahelyem, nem is bombáznak ajánlatokkal. Egyébként vannak nagyon jó kőszínházi produkciók, vannak olyan rendezők is, akikkel szívesen dolgoznék, de az ilyesmi jelenleg nem tűnik elérhetőnek.
THURY GÁBOR: Én dolgozom klasszikus színházi előadásokban is, Mundruczó Kornél darabjaiban. Ez egy szerencsés találkozás, izgalmas feladatokat kapok, és általában a végeredménnyel is egyet tudok érteni.
Összességében szerintem is van gond a színházi világgal, nem az előadásokkal, leginkább a struktúrájával. A dramaturg szak is kicsit nehéz helyzetbe hozott minket, mivel az oktatásunk eleve arra volt kihegyezve, hogy valakinek a beosztottjai legyünk. Huszonéves korában az ember jobban szereti inkább a saját ötleteit megcsinálni. A színházban inkább úgy működnek a dolgok, hogy a rendező megmondja, mi legyen, a dramaturg pedig elkészíti a szövegkönyvet, s a színésznek sincs túl sok beleszólása a dolgokba. Már az alkotómunka során is leosztott szerepek vannak – szerintünk sokkal jobb, ha bárki bármibe beleszólhat, persze ilyenkor a próbafolyamat is hosszabb.
Hol képzelitek el magatokat öt év múlva?
CSERNE KLÁRA: Magyarországon. Nem feltétlenül kizárólag színházban. Most is sok dolgom van: szakdolgozatot írok, egy kísérleti játékfilm utómunkáin dolgozom, és egy lakáséttermet is üzemeltetek időnként.
THURY GÁBOR: Nagyon nehéz kérdés. Nagyon örülnék, ha nem folyamatosan a forint számolgatásával kellene foglalkozni, hogy ne ezzel menjen el a legtöbb idő. Egyébként most elégedett vagyok azzal, amit csinálok. Most indulok két hónapra Zürichbe Mundruczó Kornél előadásában dolgozni, azután három hónapig egy hamburgi színházi fesztiválon lesz munkám. Jó lenne, ha így folyatódnának dolgaim. Hosszú távon az volna ideális, ha itthon is folyamatosan lennének projektjeim.
Facebook Comments