A fénytelen haj még csak a kezdet

Ketten Hadar Galron “Mikve” című darabjáról

Tulajdonképpen már a darab címében szereplő mikve gondolata is felettébb abszurdnak tűnő hagyomány egy olyan embernek, aki esetleg nemhogy nem vallásos, de még irtózik is a végletektől. Hiszen az egész azon alapszik, hogy a nő tisztátalan, mert menstruál. Meg azon, hogy az ortodox zsidó férfi csak azokban a ritka esetekben él házaséletet asszonykájával, ha ő megfürdött az e célra kijelölt kis medencében.

Hadar Galron darabja végeredményben arról szól, miként teszi lehetetlenné az ember életét a szélsőséges hit. Mert ha a rabbi azt mondta, hogy nem kóser hajkondicionálót használni a mikvében, akkor mostantól kezdve az összes mélyen vallásos nőnek legyen a haja fénytelen és töredezett. És ez még csak a feje. Vannak ennél sokkal durvább dolgok is, hogy a már klasszikussá vált Hegedűs a háztetőnben is igen előkelő szerepet kapott házasságközvetítőről ne is beszéljünk. Mennyire emberséges dolog egy nőt egy olyan idegen férfihoz kényszeríteni, akiről igen hamar kiderül, hogy még csak nem is jófej, bár állítólag jóképű? Ilyen és ehhez hasonló problémákkal küzdenek a darab szereplői a mikvében a merítkezésre várakozva, ahol Shoshana, a fürdősnő minden esetben megpróbálja megkímélni magát és a hely szellemét az ehhez hasonló, számára csip-csupnak minősülő gondok kitárgyalásától. De jön Shira, a mesebeli hősnő, és itt válik azért a darab meglehetősen irreálissá és ostobácskává, aki jól megmondja a magáét, védelmezi az elesetteket és még a „gonosz” fürdősnőt is a jó oldalra fordítja, mi több, hérosszá teszi. A végén pedig mindenki boldog, amíg meg nem hal.

Szóval értem én, hogy itt most győznie kellett a jónak, a rossz pedig elbukik, hogy ezzel úgymond kinyíljon a világ a             kevésbé szélsőséges vallásosság felé, de azért ez mégiscsak erősen bulvárjelleget kölcsönöz a néha tényleg kemény               témákat feszegető darabnak. Mert van itt családon belüli erőszaknak kitett politikusfeleség és az ő némaságban élő,              szenvedő leánya, egy nő, aki nem akar gyereket beteg férjétől, pedig a vallás szerint kötelessége lenne megajándékoznia a világot egy csecsemővel, a fiatalosnak látszó, ám legbelül végtelenül idős nő a maga szörnyű titkaival és a fiatal énekesnő, aki csak azért kénytelen eleget tenni a férje követeléseinek, mert az varázsütésre vallásos lett. És e kicsi vagy épp óriási személyes tragédiák élét sajnos elveszi a bulváros meseszerűség. A darab helyenkénti humora egyébként oldja e furcsa feszültséget és vizuálisan is meglehetősen szép, ahogy egy vászon mögött sejlenek fel a testek a rituális fürdő vizébe lépve, miközben imákat kántálnak magukban.

Nehezen eldönthető, hogy Micah Lewensohn nem annyira túlbonyolított rendezésében a nem annyira értékes színészi alakítások tették súlytalanná számomra a problémát, vagy a darab túlzott egyszerűsége nem engedte, hogy komolyan mélységekbe hatoljon az előadás.

Mindenesetre a kicsit több mint két órás előadás különösebb izgalom nélkül zajlott le, ami azért nem szerencsés, tekintve, hogy valószínűleg mindenféle érzelmeket akart előhívni a nézőkből a társulat azzal, hogy éppen csak felületesen, de megkarcolgattak néhány nagyon fontos problémát.

Szepesi Krisztina
Mikve / A szabad akarat és annak szűk keresztmetszete
A Kortárs Drámafesztivál keretében hazánkba látogatott Hadar Galron Mikve című darabja. Nem nagy meglepetésre, vagyis a címből adódóan, a mű egy rituális fürdőt mutat be és a hozzá szorosan kötődő zsidó asszonyok szociális kapcsolatrendszereit. A főszereplő, Shira a mikve új, alkalmazottja, akit senki nem kedvel,  mert nem vallásos családból származik. Shoshana a főnöke nem akarja kiengedni a kezéből sem a fürdő irányítását, sem a többi nő bizalmát, ezért nehezen tud érvényesülni mellette. Az iránta érzett bizalmatlanság szinte végzetes pletykákat eredményez, majd mikor a közösségen belül segít az egyik nőnek, Chedrának elmenekülni, akit ver a férje, végképp nehéz helyzetbe sodródik. De ahogy minden korrekt happy-end kívánja  végül az ortodox nők is belátják, amit nemcsak egymás előtt, hanem önmaguk előtt sem mertek bevallani, ezért nem Shira a hibás, sőt neki  köszönhetik, hogy ’öntudatra ébredtek’. Az öntudatra ébredésnek része az önmagukhoz, egymáshoz és a férjeikhez való őszinte viszony újraértékelése. A katarzist csak egyetlen esemény árnyékolja be, hogy az egyik nő, Tehila öngyilkos lesz, mert nem képes elfogadni a sorsát, ami a házas élet egy általa nem ismert és nem szeretett férfival.

A klasszikus toposzokat alkalmazó darab történetvezetésben nem hagyott nyitva túl sok kérdést. Viszont a klisészerű karakterek kifejezetten jót tesznek a művel, minden nő egy külön világ, és ennek sarkítása, kiélezése, szinte karikatúrává formálása kivételesen jót tett, pezsgést hozott az egyébként lineáris történetvezetésbe.

A befejezésben nincs semmi meglepő, bárcsak ilyen kiszámítható lenne a lottózás is. Első ránézésre nem tűnik érdekesnek, hogy kivel mi lesz, hiszen egyszerű képletnek tűnik, hogy Tehila majd megöli magát, Chedra vagy elmenekül vagy a férje agyonveri, és a többi nő pedig éli továbbra is hétköznapi, elnyomásokkal teli életét, miközben vagy elkergetik vagy megszokják Shirát. Nem kiáltunk fel, hogy hú, de izgalmas. De az írói cél, mondanivaló, ennél még is egy kicsit komplikáltabb. Vajon azt akarja bemutatni, hogy milyen korlátolt is valójában az ortodox világ Tehila (az öngyilkos) esetével alátámasztva, vagy ennek sokszínűségére és váratlanságára akart rádöbbenteni minket Shira (az új alkalmazott), Miki (a nagyvilági nő, akinek a férje vallásossá lett) és Chedra (a megvert) esetével?! Mindenesetre a két vonal párhuzamosan létezett egymás mellett és egyiket sem éreztem markánsan jelenvalóbbnak, valóságosabbnak, mint a másikat.

Mégis két dolog megragadott. A már említett klisészerű karakterek, mindenki egy teljesen más világot mutatott be, nemcsak beszéddel, karakterformálással, de ahogy a rendező egyszerűen teljesen eltérő testeket rakott egymás mellé. A viszonylag egyszerű kereteken belül, az asszonyok szerepe a hallgatás és az „el-nézés”. A nem oda nézés ékes példája volt az a párbeszéd, amit Chedrával, a rendszeresen megvert asszonnyal ejtett meg a többi nő. Ó már megint elestél, mondták, kellemetlen, hogy van ez azt elesős betegséged…. majd bőszen elkezdték dicsérni a férje aktív szereplését a közösségben, kimondatlanul is, jó ember az, mégha néha eljár a keze is. Nem is próbája elhitetni velünk, hogy egy toleráns világban élnek, ahol az ember megértő fülekre talál.

A második a színpadkép. Annak kettéosztottságán is látszott, hogy egy olyan világba nyerhetünk betekintést, amiben nem mindenkinek lehet része. A fődíszlet a lepukkant, kommunista időket idéző, rendelőintézetre hajazó mikve várószobája és a fődíszlet jobb sarkában egy kivetítő, amin néha felvillan a fürdő maga. Láttatni a nem láthatót, sejtelmes fényekkel, hangokkal bemutatni az intim szertartást, igazán megragadja a fantáziánkat.

A pro, contra után pedig, hogy miről is szólt ez a darab. Nehéz megválaszolni, magában hordozza azt a kettősséget, amit a szabad akaratról is állíthatunk, egyszersmind potenciál és a legnagyobb korlát. Egyértelműen nem vágyunk ennek a valóságnak a megélésére, mi, akik sokkal több opciót el tudunk képzelni. Mondhatnám azt is, hogy mi felvilágosult nők, de, inkább nem.

Más szempontból, mint egy tradíció részesei, kívül és belül állók, egyértelműen kíváncsiak vagyunk ennek a világnak a mechanizmusára. De ismerjük is ezt egy bizonyos távolságból, az utcán mellettünk elhaladó ortodoxokból, a zsidó negyed egyes utcáiból, vagyis azt hisszük, ismerjük. Megértjük a fellázadást, logikusnak véljük, de nem tudunk mit kezdeni az öngyilkossággal, mert ez nem opció. Nekünk sem, de egy vallásosnak végképp nem. Mégis megdöbbentő, hogy mennyire logikus lépésnek tartjuk, hogy nem tud kilépni az adott keretek közül, elfogadjuk, mint az egyetlen opciót, pedig ez az a lehetőség, amit egyikünk sem lépne meg. Egyszerre hiszünk a realitásában és kérdőjelezzük is meg, mert hol a szabad akarat, és mi is az egyáltalán?!

Ausztrics Andi
Beit Lessin Színház, Tel-Aviv
Hadar Galron: Mikve
Szereplők: Tracy Abramovici, Miriam Gabriely, Anat Magen-Shabo, Nataky Ne’eman, Hadas Kalderon, Naama Shapira, Dana Schreyer, Shiri Sitton
Rendező: Micah Lewensohn