NÉHÁNY DOLOG ANYÁMRÓL

NÉHÁNY DOLOG ANYÁMRÓL

- in Kiemelt, Könnyű
821
leonardo

A következőket egy transznemű fiú írta barátainak, mi pedig úgy döntöttünk, hogy engedélyével elváltoztatott néven közöljük.

Néhány dolog anyámról, illetve azok közül a dolgok közül, amiket egymás közt megbeszéltünk az évek során. Csak úgy. Nem ez minden.
Mikor anyám terhes volt velem, arra készült, hogy fiúgyereke születik. (Egyébként terhességi toxaemiája volt, amibe majdnem belehalt, én meg koraszülött lettem. Mindig úgy érzem magam, ha erre gondolok, mint akit már akkor sem akartak.Egyszer ezt el is mondtam neki, amin megsértődött, és azt mondta, hogy ő akart gyereket. Persze, akartál, mondtam én, csak nem biztos, hogy engem.) Utána azt mondta, hogy örül, hogy nem így lett. Azért örül, mert a családunk egyik ágán, és ez anyámé, valami furcsa genetikai kód száll szülőkről gyerekekre, amitől nem bírunk megnőni. Nem olyan mértékű a jelenség, hogy orvosok érdeklődésére tartson számot, de azért elég sokan észreveszik.Anyám azt tartja magáról, hogy ő egy helyes kis nő, és hogy helyes kis nőnek lenni jó dolog. Alacsony férfinak lenni viszont katasztrófa. Valószínűleg azért, mert a régi jó heteronormatív szokások megkövetelik, hogy a különnemű párok férfitagjai magasabbak legyenek a nőknél, meg egyébként is tudjuk, hogy a párkapcsolat arról szól, hogy ha lesz valakim, akkor én hogy fogok kinézni mellette.

Szóval jó, hogy nem lett fia, mondja anyám, mert egy kicsi fiú helytelen jelenség.

Van egy unokanagybátyám vagy micsodám, akivel amúgy egy napon van a születésnapunk. Anya mindig riogat, hogy “ha fiú lennél, olyan kicsi lennél, mint ő”. Na, ő persze magasabb nálam, mert nem kapott tizenévesen egy adag felesleges ösztrogént.

Anya szerint nekem is cuki kis nőnek kéne lennem, illetve szerinte az is vagyok. A magassággal kapcsolatos dominanciaproblémák meg privilégiumok nők esetében kevésbé zavarják őt, gondolom, a nők amúgy is olyan élőlények, akik arra születtek, hogy mások domináljanak felettük. Ennek mondjuk ellentmondani látszik anyám másik megállapítása, amit egész gyerekkoromban hangoztatott, hogy ő utálja a férfiakat, és a nők sokkal különb emberek. Mikor kapcsolatba kerültem a feminista mozgalommal, mégis én lettem a szemében férfigyűlölő, aki egyébként azért utálja őt, mert ő nő. Akkora káosz, hogy még végiggondolni is szédítő, illetve lehet, hogy meg sem kellene próbálni.

Kicsi korom óta imádtam a nagyapámat, és időnként mondogattam, hogy olyan nagypapa leszek, mint ő. Viszont eleinte őt is maminak hívtam, mint a nagyanyámat. Mikor azt mondtam, hogy gyere mami, és ő jött, akkor mondtam, hogy nem te, hanem a másik mami.
Nagyapám egy szabad szellem volt, őt ez nem zavarta.

Imádtam nagyapámat. Ő olyan módon értékelt engem, ahogy más a családban nem tette. Azon kívül jó puha volt, mert akkoriban sokkal kövérebb volt, mint azóta. Volt egy olyan szandálom, mint a nagyapámnak, és azt játszottam, hogy úgy csámpázom benne a kertben, ahogyan ő. A szüleim, főleg anyám, meg volt sértődve, hogy miért a Papit szeretem jobban. Akkoriban úgy éreztem, hogy nem szeretem az apámat, de most ezt az érzést nem igazán értem, és gyanakszom, hogy anyám sértődöttségét próbáltam kiegyensúlyozni ezzel. Nem azt akarom mondani, hogy anyámat nem szerettem. Szerettem őt, nagyon, a legjobb anyának tartottam, mert fiatal volt, és általában nem volt szigorú, legalábbis én így képzeltem őt magam elé. Viszont nem gyakran mutatta ezt az oldalát. Inkább nyűgösködött, amire különben valószínűleg volt oka, szóval ez nem hibáztatás.

Egy nap azt mondtam apámnak, hogy nem szeretem őt, és félek, hogy ez tönkreteszi az életemet. Apám azt mondta, hogy “semmi baj, mondjuk el együtt sokszor, hogy: nem szeretem az apát, és félek, hogy ez tönkreteszi az életemet”. A végére biztos voltam abban, hogy szeretem az apámat.
Ebben még most is biztos vagyok, de abban nem, hogy ő is szeret engem.
Anyám álláspontja: “jól van, akkor bújj a család férfitagjainak a seggébe”.

Mikor tizenéves lettem, úgy képzeltem, hogy azért vagyok lány, mert kezdetben gyurmából volt a testem, amin valaki csavart kettőt, és így lettek petefészkeim, utána lefátyolozta az egészet, ezért nem látszom ki.

Próbáltam anyámnak elmagyarázni ezt. Mondtam, hogy nem vagyok ettől boldog. Ordibált velem, hogy akkor legyek férfi. Férfi akarsz lenni? – kérdezte – Hát operáltasd át magad! Utáltam, ahogy ordibált velem. Nem akartam olyan lenni, mint a legtöbb férfi, vagy mint ami erről, hogy “férfi” általában eszembe jutott, tudod, ez a hipermaszkulin izé. Azt se akartam, hogy anyám ne szeressen. Azt se gondoltam, hogy akár férfi is lehetnék, alkalmatlan a testem, gondoltam. Igazából még vagy tíz éven át gondoltam ezt változó intenzitással, és marhára dühített. Nem voltam túlságosan kedves magamhoz.

“Jaj, dehogyis!” – válaszoltam ilyenkor gyorsan anyámnak. És nagyon szégyelltem magam.

Ugyanakkor fegyelmezett is voltam. Megtanultam, hogy minden csak biológiai tény, legalábbis rajtam (másokon elfogadtam volna mást is, igaz, hogy nagyon fals képem volt az egészről, anyám mindig azt mondogatta, hogy nagyon szerencsétlen, akinek nem jó a teste, és szerencsétlen sem akartam lenni). Megtanultam, hogy minden más, amit érzek, fegyelmezetlen óbégatás, és hogy én működőképes vagyok így. Tényleg el is hittem. Úgy éreztem, hogy ez ok, csak közben mindig azt is éreztem, hogy valami mégsem ok. Felépítettem egy elképzelést arról, hogy hogyan nem fogja a “lányságom” a lehető legkisebb mértékben sem meghatározni az életemet. Közben azért volt egy rám rakódott női szerepem is, amit rutinból csináltam. Eléggé ellenazonosulás-alapú volt, de automatikussá tudott válni, és elfogadhatóan az elvárásokon belüli. Jó, nem igazán az elvárásokon belüli, de rá lehetett sütni, hogy csak autista meg antiszociális. Anyám azt mondta, hogy borzasztó egy antinő vagyok.
Időnként ez még mindig bekapcsol, ha nem vagyok jól, vagy ha védeném magam.
Olyankor halál rosszul vagyok tőle.

Aztán volt, hogy sírtam a mellemtől. Mondtam anyámnak ezt is. Veszekedett velem egy sort, hogy belelovallom magam ebbe, és ez nem egészséges.
Akkoriban volt az is, hogy tesóm az övét az enyémhez hasonlította.

Egy nap aztán megkérdeztem anyámtól, miért kell az embernek egy életen át szenvedni a méhével. Aki nem akarja használni semmire, az akár ki is vetethetné. Miért tilos? Miért nem lehet odaadni másnak (orvosi aggályoktól tekintsünk most el).
“Amilyen hülye vagy, belőled ki is nézem, hogy megteszed”. – felelte ő.

Azóta kerülöm, hogy erről beszéljek vele. Ő viszont utál engem, amiért nem teszem. A maga módján próbálkozik. Pl. a pride programfüzetben, a nevemet megtalálva másnap minden előzmény nélkül, gyűlölködő hangon így válaszolt egy kérdésemre: “igen, kisfiam”. Ebből is látszik, hogy akkor is utálna, ha beszélnék. Kéne anyám szeretete, igen. Egy részem undorodik az egész dologtól, ami velem történik, és szinte notsztalgikusan vágyik vissza abba a fokú tudatlanságba, ami anyám szeretetét meg annak az elfogadását egyszerre tenné lehetővé.
Leírhattam volna még sokminden mást is, mesélhettem volna a binaritásról meg a nembinaritásról (majdnem megtettem, épp csak átugrottam, legalábbis látszólag). De ez most nem az a poszt, ami arról szól, hogy én magyarázom a teóriákat, ezt csak le kellett írnom, és borzalmasan elfáradtam, úgyhogy most itt lesz egy snitt. Nem olvasnám vissza, amit írtam, ha nem baj.

Facebook Comments