HAJNALBAN

HAJNALBAN

- in Kiemelt, Könnyű
1049
fa

 

Novella vagy világjelentés? Mi ez az éj: városban, faluban, בת קול? A kimondatlanság bolygó prózája

 
 
A lépcsőn ültek, férj és feleség. Nem egymáséi, egy másik nőé és egy másik férfié. Nyár volt, és hajnalodott. Nem fáztak. A férfi dohányzott. A nő akkor még nem. Épphogy megérkezett. Ez volt az utolsó ötlete. Kereste az urát addigra mindenhol, ahol csak gondolta, hogy a faluban lehet. Nem volt sehol. Mármint olyan helyen, ahol jó lett volna megtalálni. Nem nagyon jó, de mégiscsak jobb, mint épp ezen a helyen. Egy darabig ácsorgott. A kaput behúzta maga mögött, lépett egyet előre, rábámult a férfira, aki a lépcsőn ült. Az visszanézett rá, de nem mozdult. Mintha várta volna. Elfojtott egy mosolyt. A nő állt, nem konokul, épp csak nem ment közelebb.

Azon járt az esze, hogy volt már így vele. Mármint hogy ővele. A lépcsőn, egy másikon, nem ez a férfi ült, hanem az, amelyiknek végül a felesége lett. Nem ebben a faluban, hanem egy városban, egy elég nagy városban, innen elég messze. Ott, ahol születtek, aztán megismerkedtek. Akkor éjjel volt, egészen sötét este, a férje, aki akkor még nem az volt, az alsó rakpart legfelső lépcsőfokán guggolt, és azt mondta, hogy ő marad, a nő menjen nyugodtan haza. Ez akkor azt jelentette, hogy a szüleihez. De a nőnek ehhez nem volt kedve, inkább kivárt. Hátha észhez tér az az ember, vagy legalább int neki, hogy üljön melléje. De az nem intett, úgyhogy a nő állt, nem ment közelebb. Nem értette az egészet, mert jó este volt, a társaság, a hangulat, a zene, ittak is, a nő keveset, a férfi többet, jól kezelték egymást meg a helyzetet. Megvolt annak a rendje, hogy miután eljönnek, merre indulnak, hol fordulnak be, a férfi hazakíséri őt, aztán ő maga is hazamegy.

Azon az estén ez nem így lett. Másfelé indultak, a folyópart felé tartottak, a nő nem kérdezte, miért mennek arra, gondolta, hogy a szép idő, a sok bor vagy csak a puszta kedv, egyik sem zavarta. Szerelmes volt a férfiba, de annyira, hogy föl sem merült benne, hátha nincsen viszontszeretve. Vagyis hát színtiszta szerencse, hogy a férfi viszontszerette. A nőt amúgy egészében és nem egyes részletében.

Más eredet, más kerület, sok minden zavarta.

A nőt nemkülönben, de miután menekülőben volt régóta, biztos volt abban, hogy megérkezett. Nem oda, a folyópartra, hanem a férfi közelébe. Egészen közel hozzá, a karnyújtásnyinál is szorosabban állt volna mellette, ha nem is egész nap, de azért majdnem.

Ez volt az, ami a férfit hajtotta. Nem aznap este a folyópartra, hanem úgy általában, még akkor is, amikor ölelte. Amikor a két karjában volt a nő, akkor is úgy érezte, hogy még egyszer csak, aztán otthagyja örökre. A nő ezt félreértette, a hév számára nem a végét, hanem a kezdetét jelentette, mégpedig olyasminek, amit ő nem ismert, mert maga körül nem látott sosem, de mindennél erősebben akart, mert képzete az volt róla, kiolvasta a könyvekből, meg egyébként is. Vannak dolgok, amiket az ember tud.

A falubélije előbb engedett, mint a férje. Intett neki, hogy ne álljon már a kapuban, üljön melléje. A nő kiszámolt öt lépést, tett egy fél fordulatot, és leereszkedett a lépcsőre. A férfi akkor a nő felé nyújtott egy pakli cigarettát. Nem kérdezte, dohányzik-e, majd kiderül. Nem derült ki, mert a nő rágyújtott. Kicsit ügyetlenül, de ott a lépcsőn ez nem tűnt föl. A férfinak legalábbis nem, mert ránézni nem akart. Épp elég, hogy ott ül mellette, és hogy hajnalodik. A szomszéd házfal repedésein mérte, hogy világosodik. Az, hogy hány óra, nem érdekelte. A nő sem, aki ott ült mellette, csak sajnálta nagyon.

Saját magát nem, mert úgy gondolta, hogy ha ő itt a lépcsőn ül hajnalban és cigarettázik, ha tőle ennyire futja, akkor ő egy barom, vagyis megérdemli ezt az egészet. Arra, hogy ez az egész valójában mi, hogy neki személyesen, akkor és ott micsoda, nem volt válasza. Megelégedett azzal, amit mindenki más mondott a faluban, persze nem neki, hanem leginkább egymásnak, azzal kapcsolatban, hogy az ő felesége egy kicsoda. Ő viszont szerette, így hát nem maradt más dolga, mint ülni a lépcsőn és dohányozni, míg reggel nem lesz. Sosem kérte ki magának, amit a faluban beszéltek. Ez minden, amit az asszony ellen megtenni bírt.

A nő elnyomta a cigarettát, megrázkódott, aztán átfogta a térdét és ásított. Erre már a férfi odanézett, nem mintha kíváncsi lett volna a nőre, esetleg arra, hogy mi van vele, hanem mert a hangra önkéntelenül mozdult a feje. A szája meg mosolygott, mert úgy látta, hogy egy kislány gubbaszt mellette büntetésben. Lendült a karja, de nem azért, hogy átölelje, csupán megpaskolta a hátát. A nő elhúzta a száját.

Haza kellene mennie. Nem ücsörögni és várni arra, hogy annak az embernek, aki a férje lett, megjöjjön az esze, ami a valóságban annyit tesz, hogy lelépjen örökre, a nő szerint meg inkább, hogy megjelenjen végre az ajtóban, bocsánatért könyörögjön, esküdözzön, hogy többé nem. Haza kéne menni. De mégis hova. A szomszéd utcába, ahol a gyerekek alszanak, vagy inkább velük együtt oda, ahonnan idáig eljutott. Meghallgatni, hogy ugye, megmondtam, nem törődni ezzel, egyszerűen csak örülni annak, hogy nem itt van. Csakhogy ha nem itt van, akkor nincsen semmi, legalábbis az nincs, amit ő kiolvasott a könyvekből, meg amúgy is tudott, amire mindennél jobban vágyott, akkor fölösleges volt hallgatnia a rakpart felé, állnia a férje fölött, tőle karnyújtásnyira a lépcsősor tetején ahelyett, hogy hazament volna.

Úgyhogy maradt. És a férje nem lépett le.
 

Facebook Comments