Dukkózás

 Addig is: mi a teendő, ha egy kézikocsi jön balról, egy traktor a kanyarodó főútvonalon, rendőr irányítja …

…a forgalmat, s középen megszeppenve sírdogál egy eltévedt járdasziget? Hárompontos kérdés. A tanár tele van ilyenekkel, szerelemről és kocsikról, mert az élet végül egy szakadatlan útfelújítás sárga keramitkövekkel.
A szerelem – és itt intésre emeli ujját – lehet beteljesült vagy reményteljes. Az autó totálkáros vagy törésre kész. Kikandikál a kereszteződésből és két ittas úthenger figyeli. A tejet lefetyelő macska jobbára szerelem, a bort lassan kortyolgató diáklány is, már önmagában.
A jármű akkor szerelem, ha nagypapák mossák vasárnaponként, ha konzervesdobozzal javítják a lyukas kipufogócsövet: a szerelem tehát merő pedantéria és gyöngéd barbárság.
Nagypapám mindig lendületesen vezetett, be is kiabáltak neki, hogy az ilyen tag kecskét vezessen és ne autót. Egyszer majdnem cserben hagyta egy romániai szerpentinen a Moszkvics, de a szerelem azért jobbára beteljesült volt.
A kereszteződés, a rettegett kereszteződés, az idegörlő forgalom a szódás lovával, a jegessel és a hadirokkantak Velorexeivel.
Akinek a Donnál elfagyott egynémely végtagja, beérhette a kappanhangú bőregérrel, hozzájuk képest Nagypapám büszkén feszített a 403-as Muszkában, még ha ő volt is az egyetlen a városban, aki minden kereszteződésnél megállt, kiszállt, s a kezét napellenzőnek használva gondosan körülnézett.
Nagymamám mindig az anyósülésen, térdén a Budapest-térképpel, nézd meg, merre tovább, Gizike, nyugodjon meg, Gyurikám, még kettőt balra és egyet jobbra, így ment ez hosszú, olajszagú éveken keresztül.
Megjárták együtt az NSZK-t, a Nagymamám, a Nagypapám és a Moszkvics, félreálltak az út szélére dobott műanyagkanálért, amikor Nagypapám tárgyalni indult a legnagyobb német textilvállalat főmérnökével.
A német Velorexet kabinrollernek gúnyolták, takarosabb jószágok voltak, mint csehszlovák társaik, azt mesélik, ósdi repülőbombázók pilótafülkéiből gyártották őket.
Mégis a vajfehér Moszkvics maradt a legnagyobb sláger, a benzinkutas réveteg tekintettel körbekopogtatta, Jó erős anyagból van!, majd Nagypapámhoz fordult: Maga építette?
Az NSZK után Olaszország, Párizs, majd újra Andics Erzsébet garázsa a Radna utcában. Onnan lopták el 1984-ben, Nagypapám hét éve ágyhoz kötött beteg volt, Nagymamám mosdatta és borotválta, s a szüleim újították meg az egészségügyi alkalmasságit, pompás orvosi kapcsolataik révén.
Nagypapám sosem tudta meg, hogy a Moszkvicsot, ami már jó évtizede beázott, ellopták az Andics Erzsébettől bérelt garázs elől, csak a két, régebbi KRESZ szerinti hátsó lámpája maradt meg, s egy dísztárcsa, ennyi ma is egy doboz mélyén pihen belőle, feltámadásra várva.
Pár hónap múlva Nagypapám is elment, néhány távoli rokon fejcsóválva hümmögött: Mauthausent túlélte, hát miért éppen egy lakásügybe rokkant bele.
Nagypapám nem ismerte Rékát, s ha képes lett volna még sétálni az utcán, ki tudja, felfigyel-e a gondterhelt mérnök a cérnavékony hang gazdájára egy pici, kajlakerekű babakocsiban. Mettől autó és meddig kézikocsi, hárompontos kérdés.
Tíz évre rá ismertem meg Rékát és huszonegy évre rá kezdtem el a tanfolyamot. Dolgom van a világban, hisz az életem, jelentem, igen reményteljes, orosz kocsit vettem, s a bekiabálókra fittyet hányok, ha rám mutogatnak.