AMIKOR TÉNYLEG MINDEN LAKÁS OLYAN, AKÁR A KETREC

AMIKOR TÉNYLEG MINDEN LAKÁS OLYAN, AKÁR A KETREC

- in Aktuális, Kiemelt, Könnyű, Recenzió
440
lead

És később aztán megpróbáljuk kitapogatni ezeknek a kontúrjait. Maradtunk a személyes beszámolóknál.

 

A valaha csillagos ház, amiben lakom, nem tipikus zsidónegyedben található, a csillagos házak térképén is látszik, hogy a környéken ez volt az egyetlen kijelölt épület.

Egy este hazajövet a csillagos házak matricáját találtam a kapun, így tudtam meg, hogy a mi házunkba is költöztettek zsidókat ’44-ben. A matrica másnapra eltűnt.
Gondoltam, jelentkezem kapcsolattartónak vagy szervezőnek, de aztán nem volt ötletem, kivel és mit szerveznék.
A dátum közeledtével láttam, hogy mégis lesz nálunk is megemlékezés, amit a Sztehlo Gábor Evangélikus Gimnázium egy tanára és diákjai szerveztek.

A szomszédom gyerekként épp akkor költözött ide a szüleivel a szomszéd utcából, amikor csillagosnak jelölték ki ezt a házat. Mikor pár hete először mondtam neki, hogy van ez a projekt,

hallani sem akart róla.

Aznap délután újra próbálkoztam, és végül lejött velem. Kicsit izgultam, mi lesz, ha nagyon fölzaklatja az emlékezés, de lelkesen beszélgetett mindenkivel, akit csak talált. Először egy másik, szintén idős férfihoz ment oda, akit ismert, gondolom, szintén itt lakik (vagy legalábbis lakott), később egy újságírónak nyilatkozott.

A lakók közül még egy család vett részt, épp a program közben érkeztek haza, és nagyon örültek, hogy belecsöppentek – előzőleg nem tudtak róla. A megemlékezés közönsége külső érdeklődőkből, a szervező diákok és a fellépő kórus tagjainak ismerőseiből, családtagjaiból állt. Volt valami kísérteties abban, hogy – bár a szobák szinte mind oda néznek, ahol a program zajlott, és bizonyosan felhallatszott a zene – alig egy-két erkélyre jöttek csak ki emberek, és ők is hamar visszahúzódtak a lakásba.

(Lónyay utca 18/B; GARAI Mixi)

 

***

Lehet, hogy valakinek sérti… – de a csillagos házak programja mégiscsak fesztiválhangulatot generált. Forgattuk, bújtuk keresztbe-kasul a programfüzetet, cseppet bosszankodva, hogy nincs bontás idősávok szerint, és egyúttal tudatosult bennünk, hogy túl sok, érdeklődésre számot tartható program fut párhuzamosan, miközben, mint az nem sokkal később kiderült, számos változás is történt. Így lépett életbe a fesztiválnarratíva: elakadtunk útközben egy kávéra, a sütkérezés során valamelyest érintettük az élet nagy kérdéseit stb. Jött később az egyik helyszínen való ácsorgás, a végtelenbe nyúló lepacsizások azokkal, akikkel már rég / épp hogy nem akartunk összefutni.

Nem kenyerem a

receptolvasással egybekötött celebspotting

(még ha a receptek különös, témához kapcsolódó történettel bírnak is), de remek, hogy mást felvillanyozott. Nem ragaszkodtam volna feltétlenül a kivétel nélkül emelkedett hangú, fojtott csenddel övezett megemlékezésekhez sem, amelyeknek visszatérő eleme volt a csillagos házakra vonatkozó rendeletek, az onnan íródott személyes beszámolók felolvasása, illetve a „Szól a kakas már” című örökzöld eléneklése. Egy olyan kezdeményezésnél, ahol nem a túlélők és az utódok személyes emlékadása volt a cél, valamint a megvalósulás a lokálpatrióták együttműködési kedvén múlott, az ő ötleteikből született meg és lett sokszínű, ott, ha valamilyen tüske marad is az emberben, az a nemtetszés különböző hangjai okán. Volt

öblös, hazaküldős férfihang valamelyik függöny mögül,

és hasonló női kiadásban is; hallani innen-onnan, hogy már megint a zsidók…; és vannak, akik ki se mondják, csak egyszerűen nem szavazzák meg, hogy lakóhelyük falán kint lógjon a vonatkozó emléktábla.

Az ingből kivágott sárga csillagok hűvösen tátongó helye a performanszban szereplő táncosokon, a hatvan éve a házban lakó, gettótúlélő Hajni néni legmélyebbről jövő áldása az egybegyűltekre, a nyolcadik kerületi végeken kempingszékben üldögélő, ott túlélő házaspár, a gangokról bizalmatlansággal vegyes érdeklődéssel szemlélődő lakók, a kislány, akit érkeztünkre behurcolnak a lakásba az udvarból és még sokáig halljuk panaszos szavát… Ezekre (is) emlékezhetünk.

(Újlipótváros; BÁLINT Anna)

 

***

Talán az egyetlen valóban céljának megfelelően működő megemlékezést fogtam ki szombat este – disclaimer, hogy nem a magam, hanem egy biztos érzékű megfigyelő ötlete nyomán keveredtem oda. Hogy mitől töltötte be funkcióját a Rózsa utcai megemlékezés, a következő pontokban összefoglalható:

1. Következetes koreográfia – a kapun égő mécsesekből kirakott hatágú csillag deszkatalapzatára lépve lehet bejutni, a lépcsőházban korabeli rendeletek hű másolatai a falon. Az előzetesen kétes értékű performansz gyanújába keveredett „terelés” valójában egy kőlapok szegélyezte útvonal, amelyen a résztvevők eljuthatnak a később elfoglalt helyükre. A lapok nem az udvar jelenlegi lapjai, de akár lehetnének – az ornamentikájuk pedig elvontan akár valamilyen zsidó szimbolikára emlékeztethet. A szervező Upor László és Sarankó Márta átélt, kiérlelt esztétikai meggyőződése érzékelhető mögötte. Az udvaron még ijesztően élethű bábuk sárga csillaggal.

2. Szerepek – az udvarba beérve az első emeleti gangról Barabás Richárd olvassa föl megafonon az összeköltöztetésekről szóló rendelkezést. Nem jöttem volna rá, hogy csakugyan a Hallgatói Hálózat aktivistája beszél, nem pedig a ’44-es csendőrtisztviselő – a szerep egyúttal önreflexió is a mozgalmár részéről:

sosem lehetünk biztosak az aktivizmusa erőszakmentességében.

– A házigazda Upor őszintén és egyszerűen szúrja közbe a programra vonatkozó tájékoztatást az adott pontokon. – És itt még Szántó T. Gábor szövegei (versei és regényrészlete) is működnek. „Az egyetlen igazi hazatérés mégiscsak az lehetne, ha az idő, akár egy film, visszafelé peregne, a lágerek halottai felélednének, kihátrálnának a füstből, hamuból, tűzből és a gázkamrákból, a vonatok az ellenkező irányba indulnának, a meg nem született gyerekek világra jönnének, velük együtt mi, árva utódok is megismerhetnénk elődeinket, és mind ott élhetnénk együtt, ahol azelőtt.” – Ez itt igaz, s ennél egy megemlékezéshez (a kötettel szemben) nem kell több.

3. Közös részvétel – a résztvevők a kapunál csillagot, majd az udvaron menórát formálnak a később meggyújtott mécsesekből. A szervezők „emlékezés-koktélt” szolgálnak föl, amelyik egyszerre keserű és édes (valamint erős alkoholtartalmú).

Valóban működik, mivel tényleg keserű és édes

(mint számos kevert rövidital), s különben is hatékony lehet az ízen keresztül formát adni az emlékezésnek. A program utáni kremzli is barátian segíti a közös befogadást.

4. Közeg – bár az obligát néni itt sem marad el (a harmadikról tárja ki a gangi ajtót a megafonos beszéd alatt, majd gyorsan vissza is csukja), s a végén egy kutya is beugat a hazatérő lakóval, állítólag több helyi lakó is van a közönségben; és persze ismerősök is: pont annyi, amennyi kell (kevés – így meghitt), kölcsönös nyitottság + közösen, szabadon lehet tervezni az ellenállást.

5. Fények, árnyak – talán a legfontosabb. Az eseményről készült, cafatokra vágott videóból nem derül ki (ezért nem is linkeljük), a sötétedésre időzített program egyik alapvető hatáseleme a szín volt: változó és mindegyre felemás. A megemlékezés célja nem az elrettentő átélés volt – inkább közösségi mementó arról, hogy a mi városunk mai szövetét a csillagos házak alkotják.

(Rózsa utca 38/A; PÁLYI Márk)

Facebook Comments