A negyedik kapu – egy haszid színdarab
Elfeledett haszid világ – nyelvbotlós jiddis, csodarabbik, bóherek és mesügék. Misztikus helyeken járunk, ahol a házsártos, feleségét korholó öregember is szentté válhat, a bibliai szentek pedig bármikor betoppanhatnak egy jó kis maceszra. A negyedik kaput tíz év szünet után ismét játsszák – megnéztük!
Idén – óriási kihagyás után – újra játsszák Kárpáti Péter A negyedik kapu című darabját. Úgy tűnik, a rabbinövendék bolyongását bemutató történet maga is folyton sátorfát szed. Először ugyanis 2003-ban került színpadra a darab a Radnóti Színházban, másodszor pedig Tatabányán, a Jászai Mari Színház sok fesztivált megjárt előadásában.
Szeptemberben mutatták be a meglehetősen átfazonírozott verziót a Zsámbéki Színházi Bázison. A zimankós idő ellenére tömve volt a bázis egyik hangárja, sokaknak már csak a „színpad” előtti párnákon jutott hely. A játékra pedig alig több mint egy tenyérnyi hely jutott (egyébként, ha nem jön az eső, akkor egy tisztáson a csillagos ég alatt adják elő). Így is minden a helyén volt, sőt a körülmények mintha egy rendezői utasítást követtek volna – a párnákon kuporgás, a vacogás és a zuhogó eső erős ráhangolást adott a misztikummal teli legendaláncolatra.
Október 27. óta pedig a Jurányi Inkubátorházban játsszák a színdarabot. Félelmeim, hogy a kőszínházas miliő levesz a Zsámbékon átéltekből, szerencsére nem igazolódtak be – a varázs itt is működött.
Kalap és klezmer
A szukkotot megidéző sátoros hangulat jegyében a színészek egymás szavába vágva, folyamatosan mesélik, és egyben eljátsszák a csodarabbi élettörténetét. Gyakorlatilag eszköztelenül – nincs díszlet (a kalapokon és egy molyrágta fotelen kívül), azt leginkább az élőzene (Csizmás András és Szabó Sipos Ágoston) helyettesíti. „Nem akartunk folklór-előadást csinálni, a zene nem zsidó zene, a színészek is a saját ruháikban vannak” – mondta Kárpáti Péter, a darab írója és rendezője.
A stréber és a mesüge
A fiatal Írele (Sipos György) az otthon melegét és feleségét (Tóth Ildikó) hátrahagyva útnak indul, hogy megkeresse a mesterét, vagyis, ahogy ő mondja, „tanítóját”. Egyik faluból a másikba vándorról, egyik csodarabbitól (Fodor Tamás) a másikig.
A szülei szerint „alefbész-kind” (mai fejjel: stréber) Írele kívülről fújja a Tórát és a Talmudot. „A szent ember sohase néz a nőkre. A szent ember, ha véletlenül szóba elegyedik velük, akkor kinéz az ablakon” – halljuk a bölcsességet az ifjú bóhertől.
Írele azonban az élet gyakorlati kérdéseiben teljesen tapasztatlan. Így erősen rászorul az útmutatásokra, mindenkitől tanul valamit: az egyiktől nevetni, a másiktól enni, a harmadiktól megbékélni az ösztöneivel – de mesterét, aki az igaz utat mutatná meg, nem találja meg. A szent tanítások a gyakorlatban sokszor egészen új értelmet nyernek vagy éppen az ellenkezőjük bizonyul be. Az ifjú bóher időközben egy hűséges, ám kissé mesüge útitársra, avagy „tanítványra” (Nagy Zsolt) is ráakad.
Egy elfeledett világ
Mintha egy rég elsüllyedt hajó roncsára találnánk rá, úgy elevenedik meg előttünk az egykori paraszti, nincstelen haszid világ. Ott vagyunk a XVIII. századi Kelet-Európában, sorra bolyongjuk az egykor zsidók lakta falvakat, városokat, például a ma Nyugat-Ukrajnában található Belzet, és vágyakozunk az „antwörpeni Bachruch bácsi arany hajócskáira”. Az előadás finom humorához a furcsa jiddis szavak tömkelege is nagyban hozzátesz.
A szerzőt elsősorban Jiří Langer prágai író Kilenc kapu című könyve, az abban megjelent haszid mesék és legendák ihlették. „Csak három sor volt a könyvben erről a történetről, amelyről a darab szól. A dráma évekig tartó kutatómunkát igényelt. Rengeteg haszid legendát tanulmányoztam” – mesélte a szerző.
Jiří Langer az 1910-es évek elején utazott el Belzbe, az akkor még aranykorát élő haszid közösséghez. A főként lengyel és litván falvakban élő, szegényparaszti társadalom különös, misztikus, középkorias kultúrát őrzött. Ma már nem találnánk rájuk, a soával, a lengyelországi, litvániai, galíciai zsidóság gyakorlatilag teljes kiirtásával megsemmisült ez az egyedülálló kultúra is.
Freud és a haszidizmus
Langer az első világháború után ismerkedett meg Freud tanaival, ennek hatására pedig a freudi analízissel kezdte el a vizsgálni a szertartási és kulturális szokásokat, és keresni a zsidó misztikum tudatalatti forrásait, s magának a vallásnak az „őseredetét”. 1937-re készítette el a kéziratot, amely Kilenc kapu címmel kilenc történetet ír le a haszidok csodákkal teli misztikus mindennapjairól, a csodarabbikról, szentekről, „akik földöntúli cselekedetekre képesek”. A haszidok olyan közel érezték magukat I-tenhez, hogy szentjeik közvetítésével szinte bármit kérhettek az Örökkévalótól. Ugyanakkor életük annyira szegényes és igénytelen volt, hogy kéréseik maguk is megvalósultak, így állandóan abban a hitben élhettek, hogy uruk kegyeltjei.
„Jókedvvel csalogatták a Messiást”
Langerrel nagyjából egy időben kezdte el összegyűjteni és földolgozni a folklórt a zsidó vallástudomány egyik kiemelkedő alakja, Martin Buber is. Buber leginkább azt szerette volna bebizonyítani, hogy a racionálisnak, érdekelvűnek tartott zsidó lélekben is föllelhető a misztika.
Az akkori kelet-európai haszid kultúra nagyban eltér attól, amit ma haszidizmusként ismerünk. Többek közt abban, hogy egyáltalán nem volt annyira szigorú és „ortodox”. „Abban hittek, hogy akkor fog eljönni a Messiás, ha – a nyomor és rettegés ellenére – boldogságban és örömben élnek. Úgy vélték, hogy az örökös szomorúság biztosan nem elég vonzó a számára – magyarázta Kárpáti. – Éppen ezért jókedvvel próbálták a magukhoz csalogatni a messiást.”
Facebook Comments