Ősimádat (1897)

Semmi perverz. Habár…

Bevezető megjegyzés: A Tóra szó, mely „tanítást vagy „útmutatást” jelent s nem „törvényt” szigorú értelemben a Pentateuchusra vonatkozik – ám a zsidó gondolkodási rendszer fejlődésében immáron e rendszer totalitását jelöli – beleértve mindent, ami a vallásra, az etikára, a társadalomra, a jogra és a szertartásokra vonatkoztatható. Ebben az értelemben akár a „judaizmus” szinonimája is lehetne. (Leon Simon)

A civilizáció kezdetei óta felvilágosult és előrelátó emberek szüntelen harcot folytatnak a mindenkori elődeik által örökül hagyott babonás hiedelmek, a barbár szabályok és szokások ellen: ez a harc a modernitás beálltával természetesen csak fokozódott. 

A harci fegyverek sokfélék lehetnek. A modernitás támadási stratégiája mindig is az volt, hogy megpróbálja bizonyítani, ez vagy az az örökölt hiedelem nem állja ki a logikus és tudományos vizsgálat próbáját, hogy bizonyos törvények vagy egyes szokások összeegyeztethetetlenek az elfogadott etikai normákkal, ártalmasak az egyénre vagy a társadalomra. Ám az efféle érvelés, legyen bármennyire éles elméjű, szellemes vagy ékesszóló mindig csak egy aprócska kisebbség számára volt meggyőző. A nagy többség, beleértve a legtöbb művelt embert, ragaszkodott az öröklött hithez és életformához. Mi több, világosságuk és egyszerűségük ide vagy oda, ezen logikai és tudományos érvek mintha az ellenkező hatást érték volna el, amelyekkel csak még inkább arra késztették a tekintélyrombolókat, hogy erőteljesebben ostorozzák a makacs és ostoba tömegeket .

A tekintélyrombolók csak azt nem vették figyelembe, hogy mi ennek az ostobaságnak a forrása, vagy hogy a saját tevékenységük éppenséggel felerősítette mindezt. Az emberek ugyanis tisztelik és idealizálják a múltat, s könnyen felhördülnek bármi ellen, ami a múlt bölcsességét megkérdőjelezi. Azt állítani, hogy valamely nagy becsben tartott hagyomány badarság, egyenlő azzal, hogy az őseiket is ostobának tituláljuk; s minél nyilvánvalóbb a badarság, annál rosszabb fény vetül az ősökre, s az emberek annál indignáltabbak azon felvetéssel szemben, hogy az ősök ilyen egyszerű hibák vagy tévedések áldozatai lehettek volna. Nem hogy észrevennék elődeik korlátait, ellenkezőleg, arra a konklúzióra jutnak, hogy a hatalmas ősöknek minden kétséget kizáróan igazuk volt, csak mi törpék nem vagyunk megáldva annyi ésszel, hogy megértsük őket.

Természetesen a modernitással és az evolúció gondolatának elterjedésével ez igencsak megváltozott. Manapság a természettudomány módszertanát alkalmazzák az emberi eszmék, és intézmények kutatására is. A kritikusok szarkazmusát, a morális reformerek elutasítását a történész türelmes vizsgálódásai váltották fel, aki nem elégszik meg avval, hogy ezt vagy azt a véleményt vagy szokást tévesnek vagy abszurdnak minősítse, hanem minden emberi gondolatot és cselekedetet természeti jelenségnek vél, s forrását, fejlődésének törvényszerűségeit ugyanolyan precizitással kutatja, mint az állat vagy növényvilág rendjét. A történész, miként a természettudós, nem érzi feladatának, hogy dicsérjen, vagy elmarasztaljon, pusztán azt kutatja, miért és hogyan váltak olyanná a dolgok, amilyenek, milyen feltételek szükségesek fennállásukhoz és fejlődésükhöz, hogyan változtak korszakról korszakra. A kutakodás eme módja nem veti össze a törpéket az óriásokkal. Az emberi szellem működése örök szabályszerűségeknek felel meg, történelmen belüli megjelenésüket aktuális feltételek és környezeti körülmények határozzák meg.

Az ősi hiedelmek és szokások eme történeti vizsgálata és magyarázata nem foglalkozik minősítésekkel. Ami a modern ember számára aberrált vagy elborzasztó, azt is teljes komolysággal és szenvtelenül vizsgálja. A történész tudja, hogy mi nem azért gondolkodunk másként, mint őseink, mert alapvetően különbek lennénk, hanem mert mentális szemléletünk megváltozott, és egy másik világban élünk. […] És éppen ezért azt is tudja, hogy az egyik nemzedék szent igazságai a következő abszurd tévedéseivé válhatnak, s a ma ítészeit nem biztos, hogy felmentik a holnap bírái.

Így a történeti módszer többet tett azért, hogy az emberi elmét kiszabadítsa a múlt fogságából, mint a tekintély-rombolók leghathatósabb érvei. Mikor úgymond „újraéljük” a régmúlt korokat, belépünk gondolataikba, megértjük lelkületüket, már nincs igényünk rá, hogy megítéljük, vajon hitük és szokásaik egy az egyben megfelelnek-e a mi elképzeléseinknek és szükségleteinknek. Így képesekké válunk arra, hogy tiszteljük őseinket, anélkül, hogy minden esetben kényszeresen nyomdokaikban kelljen járnunk. Minden nemzedéknek megvannak a maga szükségletei, megvan a maga igazsága. A maguk idejében őseink helyesen gondolkodtak és cselekedtek, miként mi a magunk eltérő körülményei között, másként bár, de hasonlóan helyesen gondolkodunk és cselekszünk.

Ám míg a történeti módszer a világ nagy részében képes volt másként láttatni a múltat, a zsidó gondolkodásban egyelőre nincs jele hasonló szemléletváltásnak. Magunk közt, a múlt iránti tisztelet, illetve az ősök hagyatékának kritikája közötti régi csata teljes gőzzel folytatódik. Az örökség kritikáját, még mindig az örökül-adók lekicsinylésének tekintik: így a tisztelet elkerülhetetlenül az örökség feletti féltékeny őrködést eredményezi. Igaz, az utóbbi időben a csatazaj alábbhagyott, és hosszú évekig kevés vita volt a hagyomány törvényeiről és szokásairól. Ám ez nem annak köszönhető, hogy az elutasítást felváltotta a szenvedélymentes tudakozódás; oka inkább abban keresendő, hogy manapság a nemzeti gondolat lefoglalja szerzőink érdeklődését. Mivel ez a gondolat ezer szálon kapcsolódik a nemzeti géniusz iránti tisztelethez és ragaszkodáshoz, az eszme támogatói körében sokakat arra késztet, hogy kötelező jelleggel térdre boruljanak minden egyes kiüresedett hagyomány előtt – még ha ez gyakran csak a szövegelés szintjén jelentkezik is. Tévesen azt gondolják, hogy lehetetlen objektíven szemlélni a múltat, felismerni benne olyan vonásokat, amelyek furcsák a mi gondolkodásunk számára anélkül, hogy ezáltal elítélnénk az őseinket, szégyenfoltot ejtve nemzeti büszkeségünkön, és fellazítva a népünket összekötő érzületet. Így a nyugati országokban továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy a zsidóságot csak egy vallásnak tekintsék, és a régi logika által próbálják megreformálni és megtisztítani egyszerűen az által, hogy a modern idők mércéjét tekintik mérvadónak, s nem érdeklődnek a kialakulási körülmények és okok iránt. 

Itt van például egy olasz rabbi, aki támadja a törvénykönyvünket, a Sulchan Arukhot, követelve, hogy az elavult előírásokat töröljék el, és felszólít arra, hogy jelentsük ki: ez „nem a mi Tóránk”. Végső soron igaza van. Azok az előírások, melyeket pontról pontra idéz, valóban teljesen idegenek a mai modern gondolkodásunk számára; és való igaz, ahogyan írja, hogy „nincs olyan modern neveltetésű zsidó, aki ezekben hinne”. De a végkövetkeztetése mégis téves. Nem jelenthetjük ki, hogy „ez nem a mi Tóránk”; s egy ilyen kijelentés nem is tudná beigazolni reményeit és „eltávolítani a tudatlan félreértéseket”. A Sulchan Arukh ahogyan írja „nem az a könyv, amelyet életünk szabályául választottunk; s valóban, ez az a könyv, amelyet a történelem tett meg életünk szabályának, ha tetszik ez nekünk, ha nem. Elavult előírásaival ez egy olyan törvénykönyv, amely megfelelt azon múltbeli nemzedékek körülményeinek és követelményeinek, akik ezt magukra és utódaikra nézve kötelezőnek vélték. Azt mondani, hogy ez nem a mi Tóránk, olyan állítás lenne, amely nem felel meg a valóságnak. Ez igenis a mi Tóránk, abban a formában, ahogyan ez végül testet öltött a középkor végén; ugyanúgy ahogyan a Talmud is a mi Tóránk, ahogyan testet öltött az antikvitás végén, és ahogyan a Biblia is a Tóránk, ahogyan ez megjelent, amikor eredetileg nemzetként éltünk ősi földünkön. A Biblia, a Talmud és a Sulchan Arukh egyszerűen három különböző kifejeződése népünk géniuszának, melyek mind egy-egy történelmi korszak körülményeit és követelményeit tükrözik.

A középkorban a száműzetés és az üldöztetés egyetlen egy inspirációs forrást hagyott meg a közösségi élet számára – a Tórát. A Tóra volt minden, és így minden a Tóra volt… Egy zsidó a kisujját sem emelhette meg addig, míg nem talált rá felhatalmazást a Tórában. A judaizmus vallási előírásainak ugyanolyan igazságértéket tulajdonítottak, mint a természeti törvényeknek. Ismerni kellett őket és megtartani; nem volt vita, és nem lehetet ízlés szerint válogatni közöttük. És miként az orvostudományt sem térítették el az illem szabályai, úgy a Tóra sem tekinthetett el az emberi élet akár legilletlenebb részleteitől sem. Azokban az időkben egy zsidó nem érezhette önmagát önmagának, nem érezhette magát eleven lénynek, ha nem volt beburkolva a Tóra légkörébe. Egyetlen egy pillanat, amelyet e világon kívül kellett töltenie, azt az érzést keltette, mintha csak száműzték volna valamely furcsa bolygóra; nyomban nyilvánvalóvá vált az idegenben való létezés keserűsége, a világban elfoglalt helyének komorsága; vészes előérzésekkel töltötte el, amelyektől csak akkor szabadulhatott, ha nyomban visszavonult saját területének ismerős és meghitt világába. Abban az időben a Tóra volt az ember mindene; élet s vallás elválaszthatatlan volt. Még egy olyan egyszerű műveletet, mint a reggeli szájöblítést is egy vallási jelentéssel bíró rítus rangjára kellett emelni: hogy az imát már tiszta szájjal mondhassuk!

A rabbi idézi Luzzattót, miszerint a Misnát és a Talmudot eredetileg nem a törvények és előírások tárának szánták. Luzzatto helyesen látja: de ez nem válhatott közvélekedéssé. A zsidóknak szükségük volt egy életrendre, és ezt nem találhatták meg a tisztán történelmi kérdésekről való művelt beszélgetésekben, vagy a vélemények vitatható világában. Éppenséggel egy merev vallási kódex kemény keze kellett, rögzített és megmásíthatatlan törvényekkel és előírásokkal, melyek szabályozták az élet összes részletét. A Talmud volt az egyetlen olyan forrás, ahonnan egy ilyen törvénytárat meríteni lehetett; s így az életviteli törvények iránti igény egy új attitűdöt hívott életre a Talmuddal szemben, melynek egészét ily módon az élő és örök Tórának tekintették. Egy későbbi időpontban ugyanez az igény hozta létre a maimonidészi Kódexet, a Misné Tórát (melyet utóbb nagyon helyénvaló módon Jad Hachazakának, azaz „Erős Kéznek” neveztek). A Talmudból mechanikus értelmezés által kivont vallási szabályokat itt dogmatikus formában fektetik le, anélkül, hogy akár csak kísérletet tennének arra, hogy belső értékük alapján különbséget tegyenek közöttük, vagy hogy elvessék azokat, amelyek pusztán hely- vagy időfüggő értelemmel és értékkel bírnak. Bárminemű különbségtételt kizárt ugyanis az az elképzelés, hogy a Talmud egy örök időkre szóló törvénytár. Ez a képzet korról-korra terjedt, míg el nem érte tetőfokát a Sulchan Aruchban.

Teljesen nyilvánvaló, hogy immáron nincs széleskörű igény ilyen vastörvényekre. Még azok közöttünk, akik aprólékosan betartják a Sulchan Arukh összes előírását, azok is csak a múlt iránti engedelmességből teszik. Ha a kódex már nem létezne, a jelenlegi nemzedék biztosan nem alkotná meg. Mindazonáltal hiba azt feltételezni, hogy Jerikó eme falai csak úgy egy kürtszóra le fognak omlani. A falak számára erős védelmet biztosít a múlt tiszteletének érzülete, s egy kürtszó csak újabb nagy hőstettekre ösztönzi a védőket.

Egy napon talán szükségét fogjuk érezni annak, hogy újfajta módon viszonyuljunk a hagyományhoz: lehet, hogy meg akarjuk érteni a fejlődésének természetes folyamatát. Lehet, hogy jön egy új Maimonidész, aki egy történelmi szemszögből újra kodifikálja a törvényt, s nem egy mesterséges logika alapján, hanem azon sorrendiség által, ahogyan a különböző törvények hosszú korszakokon át kialakultak. Az olyan kritikusok helyett, akik kijelentik, hogy a Sulchan Arukh nem a mi Tóránk, lesznek újfajta magyarázók, akiknek az lesz a céljuk, hogy népük pszichéjében megkeressék ezen előírások forrásait, hogy megmutassák, miért és hogyan nőttek ki az emberek anyagi és mentális környezetéből, vagy kerültek be kívülről szorító szükség vagy alkalmi lehetőség által. Akkor, de csak akkor, a múlt iránti tisztelet érzése immáron nem fogja kormányozni mindennapi életünk gyakorlati ügyeit. A népünk géniusza iránti odaadásunk és tiszteletünk semmit sem fog csökkenni, sőt, tán még gazdagodik is: hiszen minden egyes idegszálunkkal érezni fogjuk azt a tragédiát, amely bujkál a múltunk minden, akár pórias maradványában. Ám immáron nem leszünk kötelezve arra, hogy öröklött hagyományaink minden egyes apró részletecskéjét örök időre érvényes törvénynek és előírásnak tekintsük.