Megnyitják a KGB-levéltárat Ukrajnában, de lesz-e szembenézés a múlttal?

Megnyitják a KGB-levéltárat Ukrajnában, de lesz-e szembenézés a múlttal?

- in Kiemelt, Komoly
521
ukranleveltar1

Az ukrán Parlament (Rada) négy törvényből álló törvénycsomagot fogadott el,

amely alapjaiban határozná meg az ukrán történelmi emlékezet és történettudomány korlátait, korlátozná egyes történelmi személyiségek és szervezetek kritizálhatóságát és szimbólumok egész sorának használatát – viszont korlátlanul kutathatóvá tenné a szovjet titkosszolgálat teljes iratanyagát.

 

Még az sem kizárt, hogy az ukrán titkosszolgálati levéltárak magyar vonatkozású dokumentumokat is rejtenek.

Az bizonyos, hogy a fondjegyzék szerint Magyarország második világháborús szerepére és ’56-ra vonatkozó dokumentumok is fellelhetők a levéltárban,1 és feltételezhető az is, hogy a magyar titkosszolgálat Kádár-korszakbeli tevékenységéről vagy akár a rendszerváltás időszakából, illetve az azt követő néhány évből is érdekes anyagok láthatnak napvilágot.

A levéltár anyagát 1991. augusztus 24-ig, azaz a függetlenség kikiáltásáig bezárólag nyitják meg. Ebbe az időszakba már beleesik például a határokon átívelő olajügyek kora is, amely valószínűleg az akkor még működő szovjet-ukrán titkosszolgálat figyelmét sem kerülte el. A szervek látókörébe kerülhettek olyan, a magyar alvilágban meghatározó szerepet betöltő ukrán maffiózók is, mint például az 1991-ben Magyarországra költözött Szemjon Mogilevics (Szeva bácsi), így arra is van esély, hogy a vadkapitalizmus és az átmenet időszakát jellemző alvilági-politikai összefonódásokba is jobban belelássunk a kutathatóvá tett iratokon keresztül.

A következőkben azonban elsősorban arra próbálok rávilágítani, hogy a levéltár-nyilvánossági törvénnyel együtt elfogadott törvények hogyan befolyásolnák Ukrajna hivatalos történelmi emlékezetét, a konfliktus további alakulását, illetve az ország külkapcsolatait.

 

A levéltár teljes megnyitása nagy hasznára lehet a szovjet történelem kutatóinak is, és nem csupán az Ukrajnával foglalkozóknak. Tavaly augusztusi történet, hogy egy orosz kutató sikertelenül próbált megszerezni az orosz titkosszolgálat (FSZB) szinte teljesen zárt levéltárából egy dokumentumot, amely bizonyítotja, hogy Sztálin parancsot adott az 1917-ben a kínai Harbinba menekült, majd az 1935-ben a japán megszállás elől visszamenekülő oroszok kémkedésért való kivégzésére. Az FSZB-levéltár elutasította a kérést, azonban az SZBU-levéltár igazgatója azonban feltette az internetre a dokumentumokat, ugyanis azok a kijevi titkosszolgálati levéltárban is megtalálhatók voltak. Nem csoda, hogy az SZBU-levéltár nyitását Nyikita Petrov orosz történész is örvendetes fejleményként értékelte, egyúttal megjegyezve, hogy a szovjet múlt mosdatása céljából az FSZB-levéltár még bizonyára sokáig zárva marad.

 

A leghevesebb indulatokat kiváltó törvény, amely „A 20. századi ukrán függetlenségi harcosok jogállása és a róluk való megemlékezés” címet viseli, a többivel együtt április 3-án került a Rada elé, és mindössze hat nappal később el is fogadták.

A hatodik cikkely értelmében azok, akik „nyilvánosan megvetést tanúsítanak a törvény első cikkelyében megnevezett személyek iránt [vagy] (…) nyilvánosan tagadják az Ukrajna függetlenségéért folytatott harc legitimitását” törvénysértést követnek el – bár szankciókat egyelőre nem állapított meg a törvény. A nyilvános kritikától való védelem mellett a törvény szociális támogatást is kilátásba helyez a szervezetek tagjainak, elismeri az általuk kapott kitüntetéseket, valamint támogatja a szervezetekre vonatkozó kutatásokat és a kapcsolódó oktatási tevékenységeket, különféle megemlékezéseket.

 

A kritikától törvényileg védett szervezetek sora az 1917-1920 között megszakításokkal létező (nem bolsevik irányultságú) Ukrán Népköztársaságtól egészen az 1989-1990-es alapítású rendszerváltó szervezetig, az Ukrán Népi Mozgalomig (Ruh) tart. Már a polgárháború ukrán entitásait (Népköztársaság, Hetmanátus, Nyugatukrán Népköztársaság, kisebb önjelölt „városköztársaságok”) is problematikus ilyen módon védeni, hiszen különösen a Szimon Petljura vezette Népköztársasági hadsereg számos zsidóellenes pogromért felelős (David R. Marples, Ukrajnával foglalkozó történész ezekkel az entitásokkal kapcsolatban megértőbb álláspontra helyezkedik).

Az Ukrán Nacionalisták Szervezetét (OUN) és az OUN banderista katonai szárnyát, az Ukrán Felkelő Hadsereget (UPA) kanonizálni azonban nem egyszerűen magas labda, hanem telicsüdös öngól PR-szempontból és amellett, hogy történelemhamisítás, nyilvánvalóan a szólás-, illetve tudományszabadság korlátozása is.

 

Gyakorlatilag a felségsértéssel helyezik egy szintre a történelmi személyiségek és szervezetek nyilvános kritikáját, pedig az ukrán demokratikus törekvések két fontos győzelme volt, amikor 2012 októberében a becsületsértést büntetőjogi kategóriává minősítő törvénytervezetet nem fogadta el a Rada, majd a 2014. január 16-án elfogadott represszív törvénycsomag részeként bevezetett becsületsértés-törvényt még a hónap vége előtt megsemmisítette az ukrán törvényhozás. Az OUN-UPA a nácik szövetségeseként tevékeny részt vállalt az ukrajnai holokausztban: több tízezer zsidó haláláért tehetők felelőssé. Emellett a volinyi etnikai tisztogatások során mintegy százezer lengyelt is megöltek, falvak tucatjait perzselve fel. Igaz azonban is, hogy az UPA 1943-1944-ben – miután egyértelművé vált, hogy Hitlertől nem várhatják egy független Ukrajna megteremtését – felvette a harcot a nácik ellen is, majd ezt követően legalább 1950-ig folytatott partizánháborút a szovjetek ellen Nyugat-Ukrajnában.

 

Az orosz propaganda már 2013 végétől kezdve banderista-fasiszta puccsistáknak állította be a tüntetőket, ezért egy ilyen törvény elfogadása után gyakorlatilag jutalomjáték lesz azt bizonygatni, hogy ők már kezdettől fogva átláttak a szitán. Ráadásul Ukrajna leghűségesebb EU-s szövetségese az a Lengyelország, ahol a törvény szintén borítékolhatóan erős elutasítást fog szülni. Végül, az ukrán zsidóság jeles képviselői állhatatosan kiálltak a válság során az új ukrán kormány mellett, de ez a törvény az ő támogatásukat is megrendítheti.

 

A Krím megszállását követően Putyin aktívan próbálta felhasználni a zsidókat a további fegyveres beavatkozás hivatkozási alapjaként, de ukrán zsidó elöljárók nyílt levélben tiltakoztak a New York Times-ban, kiemelve többek között, hogy „Jól tudjuk, hogy a kisszámú nacionalistánkat erőteljes kontroll alatt tartja a civil társadalom és az új ukrán kormány – ez több, mint ami elmondható az orosz neonácikról, akiket az ön titkosszolgálata bátorít.”

 

Azóta az új ukrán kormány kormányfő-helyettese lett Vinnyicja kiemelkedően népszerű polgármestere, Volodimir Hrojszman, míg a szélsőjobboldali pártok közül a Szvoboda a 2012-es 10.45% után csupán 4.71%-ot ért el és nem jutott be a Radába, bár hét egyéni körzetben nyerni tudtak a szvobodás jelöltek. A szintén a nacionalista Jobb Szektornak csupán két képviselője jutott be a Radába – mindkettő egyéni listán – a szervezetet vezető Dmitro Jaros, az orosz média főmumusa mellett a másikuk Boriszlav Berjoza, a Jobb Szektor zsidó szóvivője.

 

Berjoza az egyik legszélsőségesebb képviselője a zsidóbanderistáknak (zsidobanderivci), amely kifejezést előszeretettel használják magukra az ukránbarát zsidók, így figurázva ki a párhuzamos narratívákkal dolgozó orosz propagandát, amely hivatalosan a fasiszták ellen harcol, de a suttogó propagandában Porosenkót valtzmannozza, máskor cionista bábállamnak nevezi Ukrajnát, ha éppen nem egy donbasszi hadúr szólja el magát, hogy szerinte Kijevben a „nyomorult zsidók” irányítanak. A zsidóbanderisták még jelentősebb képviselője a Haaretz által a világ legnagyobb hatalmú zsidójaként aposztrofált Ihor Kolomojszkij lett.

 

Janukovics bukása után a topoligarcát nevezték ki dnyepropetrovszki kormányzónak, és a medveszerű, szabadszájú, erőszakos Kolmojszkij azonnal az egyik legnépszerűbb politikussá, egy valóságos modern Miska Japoncsikká, ukrán-zsidó nemzeti hőssé nőtte ki magát annak köszönhetően, hogy személyes vagyonából fegyverzett fel önkéntes osztagokat és vasmarokkal elnyomta a Dnyepropetrovszk megyei szeparatistákat. Még akkor is sokan kiálltak mellette, amikor pár hete leváltották, miután az ukrán olajtársaságot próbálta elfoglalni fegyvereseivel, így próbálva megakadályozni azt, hogy az új társasági törvény elfogadását követően az olajüzlet kikerüljön az érdekeltségéből.

 

A nemzeti emlékezetet korlátozó törvény egyik legnagyobb veszélye, hogy újabb éket ver a közelmúlt történelmét gyakran homlokegyenest ellentétesen megítélő országrészek közé.

Az első hasonló próbálkozás Ukrajnában az a 2006-ban elfogadott törvény volt, amely a holodomort népirtásként határozta meg, de a holodomor és a holokauszt tagadásának büntethetőségét Juscsenkónak már nem volt ideje bevezetni. Azonban az elnök 2007-ben posztumusz Ukrajna Hőse kitüntetést adományozott Roman Suhevics UPA-tábornoknak, majd, 2010-ben, lemondása előtt pár nappal az OUN-vezér Banderának is, illetve felszólította az önkormányzatokat, hogy nevezzenek el köztereket az OUN-UPA „hőseiről.” Janukovics hatalomra kerülése után rövid úton visszavonta Bandera kitüntetését.

Ezek az intézkedések már akkor sem voltak maradéktalanul népszerűek a lakosság körében. A donbasszi felkelők és orosz csatlósaik saját állításuk szerint azért harcolnak, mert a kijevi „fasiszta junta” uralma összeegyeztethetetlen a Donbasszban és kisebb mértékben Kelet- és Dél-Ukrajna egyéb területein uralkodó szovjetbarát, ruszofil felfogással. Az identitásbeli, történelemszemléleti kérdések tehát az ukrán válság kulcsmomentumai, és a jelen törvénytervezetek csak tovább élezhetik a feszültséget. A konfliktus kirobbanásában ürügyként szerepelt még a nyelvi kérdés is, de ennek vajmi kevés alapja van (ld. pl. Michael Moser vonatkozó tanulmányát). A Krím annektálását dicsőítő orosz propagandafilmben egy év után Putyin azt is bevallotta, hogy már Janukovics elmenekülésének estéjén február 22-én parancsot adott a megszállásra, míg a nagy riadalmat kiváltó – az átmenetileg kinevezett Turcsinov elnök által alá nem írt, így hatályba nem lépett – nyelvtörvény-visszavonás tervezetét csak másnap nyújtották be, de utána szemérmetlen módon próbálták ezt beállítani a bevatkozás egyik kiváltó okaként.

Egy 2012-es felmérés szerint csak 24% támogatta volna, hogy az OUN-UPA-t a független Ukrajnáért küzdő harcosokként ismerjék el, míg 57% ellenezte azt. A Donbasszban 4% volt a támogatók és 85% az ellenzők aránya, Nyugat-Ukrajnában 55% és 19%. A jelenlegi helyzet szempontjából fontosabb, hogy egy 2014 decembere és 2015 januárja között végzett felmérés szerint (angol összefoglaló itt) az OUN megalapítását 37.1% szemlélte pozitívan, 31.4% negatívan, 21.8% pedig közömbös volt.

Érdemes megjegyezni, hogy területenként jelentős eltérések voltak a válaszadók attitűdjeiben. Így például Galíciában (Ivano-Frankivszk, Lviv, Ternopil megyék) 88.5% volt a pozitív válaszok aránya, míg a Donbasszban csak 6.3%. Hasonlóképp, az UPA megalapítását országos összesítésben 40.2% vélte pozitívnak és 31.2% negatívnak, de Galíciában 92.2%, míg a Donbasszban csak 8% volt a támogatók aránya. Érdekes viszont, hogy még Galíciában is a válaszadók 71%-a viszonyult pozitívan a Szovjetunió második világháborús győzelméhez és csak 1%-a negatívan – míg a Donbasszban 96.5% és 0.3%. volt ugyanez az arány. Hasonló eltérés mutatkozott Bandera megítélésében is: Galíciában 47% értékelte pozitívan a szerepét, míg a Donbasszban 2%. Ha tehát Porosenko aláírja a törvényt, azzal újabb törésvonalakat hozhat felszínre, és egy ilyen identitásháború a legkevésbé sem tűnik kívánatosnak a törékeny tűzszünet közepette és az államcsőd szélén.

Problémás továbbá az a törvény is, amely a nemzetiszocialista és kommunista bűnök tagadását, illetve a totalitárius rendszerek „propagandáját” kriminalizálja. Ahogy a Harkivi Jogvédő Csoport, az egyik legnagyobb ukrán jogvédő szervezet felhívta a figyelmet, a szimbólumok és elnevezések rendkívül széles körére alkalmazandó törvény még egyes katonai kitüntetések viselését is tiltotta volna, ezért a benyújtó képviselők már meg is megkezdték a jogszabály utólagos farigcsálását.

Jelen formájában a törvény betiltana a szocialista tagköztársaságok címereitől kezdve a szovjet, az Ukrán SZSZR, és a szovjet tagköztársaságok himnuszait, valamint a sarló-kalapácsos és ötágú csillagos szimbólumokat is. Emellett át kellene nevezni minden olyan helyiséget és közterületet, emlékművet és egyéb ábrázolást, amelyek elnevezése szovjet vezetőkhöz vagy a szovjethatalom ukrajnai bevezetéséhez, illetve az ukrán függetlenségi harcok leveréséhez kapcsolódik. Így a már ledöntött mintegy 300 Lenin-szoborot újabb több ezer szobordöntés követhetné, és átneveznének olyan városokat, mint Dnyepropetrovszk, Kirovograd, vagy a május elsejéről elnevezett több Pervomajszk és Pervomajszke.

John-Paul Himka, az OUN-UPA történetének egyik legnevesebb szakértője és az ukrán történészviták aktív résztvevője a törvényekről írt cikkében kiemeli, hogy a szovjet háborús bűnök tagadását ellehetetlenítő orosz törvény mind tartalmában, mind nyelvezetében közel áll az Ukrajnában most elfogadotthoz. Himka felhívja a figyelmet, hogy a kommunista szimbólumokat – amelyek kétségkívül nagy számban vannak jelen Ukrajnában – sokkal szélesebb körben tiltja be a törvény, mint a nácikhoz köthetőeket. Így például a többek közt OUN-osok által vezetett és ukrán nacionalisták által a mai napig ünnepelt Galícia SS-hadosztály szimbólumai vagy a Németországban betiltott, de a Jobb Szektor Azov hadosztálya által használt Wolfsangel nem került betiltásra. Hasonlóképp, Himka személyes tapasztalatai alapján beszámol arról, hogy más ukrán levéltárakban nem fért hozzá az OUN-UPA dokumentumaihoz. A törvény tehát effektíve Ukrajna dekommunizálására szolgál.

Az átnevezés nem érinti a nácizmus elleni harcnak, valamint az ukrán kultúra és tudomány előremozdítóinak szentelt műemlékek és elnevezések, illetve a szimbólumok tudományos vagy oktatási célú felhasználásai (4. cikk, 3. pont). Ezzel párhuzamosan betiltásra kerülnek az náci Németország és az NSDAP szimbólumai is. A törvény fájdalmas például Ukrajna Kommunista Párt számára, amely mind a mai napig sarlós-kalapácsos, ötágú csillagos jelvényt használ.

A törvénycsomag további két, kevésbé vitatott törvényt is tartalmaz: az egyik – bizonyos várakozásokkal ellentétben – nem törli el a május 9-én ünnepelt győzelem napját, de május 8-ra egy újabb ünnepet vezet be, “az emlékezés és megbékélés napját”. Emellett a Nagy Honvédő Háború kifejezést az eurokonform “második világháború”-ra cseréli. Problémásabb, hogy emellett tiltja a második világháború „történetének hamisítását,” amely ismét szabad teret nyújthat az igazságszolgáltatás (szelektív) interpretációinak.

Az egyetlen olyan törvény a csomagban, amelynek csaknem felhőtlenül lehet örülni az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) levéltárának nyilvánossá tétele, amely viszont együtt jár az iratanyagnak a Volodimir Vjatrovics vezette Nemzeti Emlékezet Intézete kezelésébe adásával. A szovjet represszív szervek 1917-1991 között keletkezett iratai szabadon kutathatók lesznek, így korlátlanul megismerhetővé válnak nem csak a titkosszolgálat, de például a Legfelsőbb Bíróság, a katonai nyomozó hatóságok és az igazságszolgáltatás, a Belügy- és az Igazságügyi Minisztérium dokumentumai is.

Kivételt képeznek azok az iratok, amelyek nyilvánosságát a törvényben felsorolt szervek áldozatai korlátozni kívánják, különös tekintettel a nemzetiségi hovatartozásra, politikai nézetekre és egészségi állapotra vonatkozó adatokra – de ezeket is csak 25 évre lehet titkosítani (9. cikk). Semmilyen indokkal nem lehet azonban korlátozni a szervek munkatársaira – így tehát a titkosszolgálat ügynökeire és tisztjeire stb. – vonatkozó dokumentumokhoz való hozzáférést (8. cikk, 7. paragrafus, 4. pont).

Mint ismeretes, Magyarországon az aktanyilvánosság kérdése a mai napig megoldatlan,

noha Schiffer András nagyjából félévente benyújt egy új törvényjavaslatot erre vonatkozóan. Az ügynöklisták jelenleg általánosan nem ismerhetők meg, illetve az ’ügynök’ fogalmának kimerítéséhez annyi bizonyító értékű adatra van egyszerre szükség, hogy az a legritkább esetben áll a kutatók rendelkezésére.

Ukrajnában a történelmi indíttatású nyilvánosságra hozatalon kívül szerepet játszhat az is, hogy az új ukrán kormány elkeseredetten igyekszik megtisztítani a titkosszolgálatot az orosz ügynököktől. Március végén Porosenko elnök azt mondta, hogy 2012-ben az SZBU munkatársainak 80%-a volt orosz zsoldban, és noha ez túlzásnak tűnik, az SZBU egy korábbi vezetője már tavaly ilyenkor felhívta a figyelmet, hogy az SZBU és az orosz szolgálatok (FSZB és GRU, a katonai titkosszolgálat) között szoros kapcsolat van, és az SZBU káderállományának 30%-a is orosz ügynök lehet.

 

Az SZBU-levéltár eddig is többé-kevésbé hozzáférhető volt a rendszer áldozatai, rokonaik, valamint tudományos kutatók és egyszerű állampolgárok számára is. Én 2009-ben és 2012-ben kutattam az SZBU kijevi (központi) levéltárában, és a levéltárosok mindkét alkalommal készségesen segítettek releváns anyagokat találni 1920-as évekbeli cionista szervezetekről. A kutatás legnagyobb akadálya eddig az volt, hogy a kutatóknak nem álltak rendelkezésre a – vélhetően létező – ügyiratjegyékek (opisz), így a kutatóhoz rendelt levéltáros ismeretein és jóindulatán múlott, hogy a téma figyelembevételével milyen dokumentumokat adott a kutatónak (ld. egy amerikai doktorandusz beszámolóját a kutatási körülményekről). Nagy segítséget jelentett azonban, hogy a levéltár folyóirata már 1994-től kezdve rendszeresen közölt a levéltári anyagra épülő kutatásokat, melyek hivatkozásai némi eligazítást nyújthattak a kutatóknak (a magyar Állambiztonsági Szervezetek Történeti Levéltárának folyóirata, a Betekintő csak 2007-ben indult). Természetesen a legnépszerűbb és leginkább támogatott kutatások elsősorban a holodomorra, az egyházak és az ukrán értelmiség, kultúra, illetve nacionalizmus elnyomására, valamint csernobili katasztrófára koncentráltak, ezzel erősítve az áldozat-narratívát.

 

Az ukrán „függetlenségi harcosok” kritizálhatatlanságára vonatkozó törvénytervezetet a Radikális Párt egy képviselője, a már említett UPA-tábornok Roman Suhevics fia, Jurij Suhevics nyújtotta be, aki a másik három törvénytervezet benyújtói közt is megtalálható. A négy törvényből álló törvénycsomagot javarészt a Nemzeti Emlékezet Intézetének igazgatója, Volodimir Vjatrovics történész készítette elő.

Vjatrovics már 25 évesen, 2002-ben a Felszabadító Mozgalom Kutatóközpontjának, az OUN(b) egyik szellemi háttérintézményének az igazgatója lett, majd 2008-ban Juscsenko elnök nevezte ki azSZBU-levéltár élére. 2

A levéltárat ebben az időszakban kifejezetten propagandacélokra használta a hatalom, Vjatrovics kénye-kedve szerint hozott nyilvánosságra tendenciózusan válogatott dokumentumokat, melyekkel az ukrán áldozatnarratívát próbálta alátámasztani. Ennek az időszaknak levéltár korlátlan megnyitása véget vethet.

A hivatalos narratíva elfogadtatását egyrészt a holodomor népirtásként való kategorizálásának megtámogatásával és az áldozatok számának eltúlzásával próbálta elérni – így implicite a holokauszttal párhuzamba állítva azt – másrészt az OUN-UPA holokausztban játszott szerepét igyekezett elmosni vagy eltagadni.3 Ez utóbbi célból a SZBU többek között kiadott egy dokumentumgyűjteményt, amelyet diplomáciai csatornákon is terjesztettek külföldön, majd – vélhetően a projekt hűvös fogadtatására reagálva – egy 2008-as nyilvános meghallgatáson már azt a narratívát próbálták sulykolni, hogy zsidók és ukránok vállvetve harcoltak a nácik és a szovjetek ellen a lángoktól ölelt kis Ukrajnáért. Mindeközben azonban hangsúlyt fektettek arra, hogy kiemeljék a holodomor felelősei sorából a zsidó származásúakat.4

2009-től Vjatrovics és az SZBU felügyelte Lvivben a Loncki utcai börtönmúzeumot is, aminek tárlata elhallgatta, hogy a náci megszállást követően több ezer áldozatot követő pogrom zajlott a városban, és sok zsidót a börtönben gyilkoltak meg, de nem emlékezett meg a nácik lengyel áldozatairól sem.5

A dilettáns módon összetákolt törvénycsomag elfogadása olyan katasztrofális következményeket előrevetítő döntés, amely potenciális hatása csak a Janukovics bukása utáni nyelvtörvény-visszavonáshoz mérhető. Mind az ukrán közvélemény nagy része, mind a nemzetközi, és különösen a lengyel és zsidó emlékezetre nézve sértő, egy Európába tartó plurális demokrácia számára pedig elfogadhatatlan. Csak abban lehet reménykedni, hogy amint akkor Turcsinov megbízott államfőben volt, úgy Porosenko elnökben is lesz annyi belátás, hogy ne írjon alá egy olyan törvényt, amely tovább élezheti a társadalmi megosztottságot és a fegyveres konfliktust, gyúanyagot szolgáltatva a putyinista propagandának és az ukrán kormány kritikusainak.

Facebook Comments