Fiúk a temetőben: Julija Melamed a hazafiságról, amely erősebb a halálnál

Fiúk a temetőben: Julija Melamed a hazafiságról, amely erősebb a halálnál

- in Kiemelt, Komoly
145
putyinrozsak

Fiúk a temetőben: Julija Melamed a hazafiságról, amely erősebb a halálnál

Julija Melamed dokumentumfilm-rendező, újságíró, a Moszkovszkije Novosztyi, a Gazeta.ru és a Jewish.ru állandó munkatársa. Publicisztikája1 néhány nappal a „Kurszk” atomtengeralattjáró katasztrófájának tizenötödik évfordulója után jelent meg. (Az nem most volt. Mégis aktuális, mert a putyini állam- és érdekszövetségek területén létező attitűdöket semmi sem írja le jobban.)

A „Kurszk” egy nagyszabású hadgyakorlatban vett részt, amikor 2000. augusztus 12-én robbanás történt a fedélzetén, majd 112 fős legénységével elsüllyedt. Huszonhárom tengerész  túlélte a robbanást, és a hajó egy sértetlen részében húzódtak meg. Valószínűleg még több napig életben maradtak. Az orosz mentőakció sikertelennek bizonyult, nemzetközi segítséget az orosz kormány a hadgyakorlat stratégiai jelentősége miatt vonakodva, csak augusztus 16-án fogadott el. A brit mentőakció négy nappal később már csak azt tudta megállapítani, hogy addigra mindenki meghalt. A „Kurszk” katasztrófájának kezelését, az orosz kormányzat közönyét, részvétlenségét az áldozatok hozzátartozói iránt a nemzetközi sajtó Putyin addigi legnagyobb PR-kudarcaként értékelte.

A cikk aktualitását elsősorban az a pacifista gondolatmenet adja, mely az orosz – Melamedhez hasonlóan, zömében liberális – ellenzéki sajtót jellemzi. Melamed hozzáállása igen közel áll a napokban irodalmi Nobel-díjat kapott Szvetlana Alekszijevicséhez, aki ugyan belorusz ellenzéki íróként kapta a díjat, de orosz nyelven ír, és munkássága az egész posztszovjet térség emberi sorstragédiáit igyekszik feltérképezni. Műveiben gyakran jutnak szóhoz a háborús konfliktusok túlélői és az áldozatok hozzátartozói. Az afganisztáni háborúról külön kötetet írt, legújabb könyvében, az Elhordott múltjainkban az egyik legmegrázóbb fejezet a Csecsenföldön rejtélyes körülmények között elhunyt katonalány anyja által elbeszélt történet. A birodalmi gondolkodással, amely mindig is „marhahúsdarabbá” degradálta az egyént, a posztszovjet társadalmakban a lakosság jelentős része is azonosul. Julija Melamed ezt a problematikát járja körül a „Kurszk” tragédiája után 15 évvel tartott hivatalos megemlékezés apropóján. (Iván Ildikó)

kopok a sirotokra

És mostantól hallgassuk Julia Melamedet!

Fiúk a temetőben

Julija Melamed a hazafiságról, amely erősebb a halálnál

Pétervárott gyászmisét tartottak a „Kurszk” tengeralattjáró legénységének lelki üdvéért. Az egyik áldozat rokonai a gyászmisére Putyin arcképével díszített pólóban jelentek meg. Ezzel kívánták kifejezni rokonszenvüket az elnök politikája iránt. Akaratuk ellenére azonban támogattak  az egykor elhangzott kifejezést: „elsüllyedt”. Le is fotóztatták magukat a síremlék mellett. Íme: fekete márványból faragott sírkövek. Itt pedig ezek a kamaszfiúk, a sírkövekhez passzoló fekete pólóban, a pólókon egy brutális, fekete szemüveges alak.

Ha jelenünket egyetlen igazán katasztrofális képpel próbálnám jellemezni, ez lenne az.

putyinsirutolso

A szeméttelepeken bóklászó, az embargó miatt megsemmisített élelmiszerek maradványai után kutató emberek látványa ehhez képest semmiség. Ott nem egészen egyértelmű a helyzet. (Lehet, hogy ezek nyerészkedők, nem pedig rászorulók. Lehet, hogy ezt azért mutatják nekünk, hogy az ellenséget ijesztgessék vele, nem a mi népünkből akarnak gúnyt űzni általa.) Így is, úgy is állhat a dolog.

De ez a másik, ez egy nagyon erős kép, amely mindent elmond rólunk.

A fotó bejárta az internetet. A tragédia tizenötödik évfordulóján vagyunk, a pétervári Szerafimovszkoje temetőben. A gyászmise a „Kurszk” legénységéért szól, akiket a haza cserben hagyott. Az államfő pedig azt a kifejezést ejtette ki a száján – „elsüllyedt” –, amely hamar a közöny jelképévé vált. És lám, az egyik sorsára hagyott katona gyermekei (a legfrissebb információk szerint az unokaöccsei) ott állnak ezekben a pólókban. És büszkén állnak ott. Körülöttük is mindenki büszke rájuk. Tartok tőle, hogy büszke lenne rájuk maga az elhunyt matróz is, nyugodjék békében…

kurszk1sirko

Emlékeznek a kis részeg, öreg vasutasra a Csendes Donból, aki az I. világháborúban a frontra induló vonaton kísérte a katonákkal? Általános ováció, öröm, harci kedv, hazafias lelkesültség, a nők fehér keszkenőiket lengetik… Petro Melehov a vonatkocsiban izzad. És a részeg kisöreg csak Voronyezs előtt kukkant be a fülledt vagonba, ahol Melehov kuporog:

„Hát mentek?” – kérdezte. „Kedveském, te… marhahúsdarab!” És sokáig rosszallóan csóválta a fejét.

Feltételezhetjük, hogy ez a rosszallás éppen azokat illette, akik rászolgáltak – a parancsnoki kart, amely nyilván nem fogja kímélni a katonákat – nem szokása… Még az orrát is úgy húzogatta, mintha szaglászna, mintha egy darab marhahúst vizsgálgatna a piacon, nem pedig embereket látna. Az ilyet nem téveszti meg a hazafias lelkesültség.

Valamiért az „ágyútöltelék” szó, ami pontosan ugyanazt a közönyt érzékelteti, amely Oroszországban egy katona sorsát kíséri, nem olyan mellbevágó, mint ez a részeg, keserű „kedveském, te marhahúsdarab.”

Marhahúsdarabok mentek a háborúkba; az első világháborúba, a finnbe, a japánba, a  második világháborúba, Afganisztánba, kúsztak keresztül az aknamezőkön, mert a fejesek sajnálták a tankokat; a marhahús vesztette el a lábát és a kezét, a háború után meg halálra itta magát. Marhahúsdarabok égtek össze a tankokban, és fulladtak meg békeidőkben a tengeralattjárókban. Rokkantan, az ország által cserbenhagyva a marhahúsdarabok hazafias dalokat zengtek.

A marhahúsdarabok dühösek voltak az egész világra, de dühük soha nem fordult a főparancsnok ellen. Bezzeg azt, aki megpróbálta felnyitni a szemét, a marhahúsdarab kész volt helyben agyonlőni: mert az leköpte azt, ami szent!..

A temetőben álló fekete pólós fiúk fotója alá most ezt írják a közösségi oldalakon: „Hogyhogy? Hát ez meg hogy lehet?”

Hát, csakis így lehet. Elfelejtettük volna az egyszeregyet? Emlékeznek még Szaharov akadémikusra? Volt egy nem akármilyen akadémikusunk, akit így hívtak, őt még száműzték Gorkijba. És ez a fura alak még büszke is volt a száműzetésre. Így mondta a népi küldöttek kongresszusán: büszke vagyok gorkiji száműzetésemre. A jelenlévők pedig kifütyülték. Pedig ő nem azért dicsekedett a száműzetésével, mert önmagában a száműzetés valami nagy érdem volna. Hanem, mert ennek a száműzetésnek oka volt.

Mert ez az akadémikus, ez a nagy tudós köpött a saját jó hírére és boldogulására, mindenkit elküldött az ördög öreganyjába, és egymagában fellépett a szovjet csapatok bevetése ellen Afganisztánban: az ellen a háború ellen, ahol – különböző számítások szerint – legalább 15, de lehet, hogy 26 ezer szovjet katona esett el. A sebesültek száma 54 ezer volt. Félmillióan voltak, akik belebetegedtek. Akkor született ez a kifejezés: „afgán szindróma”.

De az embereknek mégsem esett le a tantusz. És amikor Szaharov visszatért a száműzetésből, világossá tette, hogy az egész afganisztáni háború kalandorakció volt, a „internacionalista kötelesség” pedig bűn. Akkor aztán ráhúzták a vizes lepedőt, éppen annak a szovjet hadseregnek az ádáz dühe zúdult rá, amelyet ő védeni igyekezett.

„Minket – így a szovjet katonák, az újságok vezércikkeinek legposhadtabb, legvisszataszítóbb fordulatait kölcsönvéve – lelkünk mélyéig felháborít a híres tudós felelőtlen fellépése, és vádjait a Szovjetunió fegyveres erői elleni rosszindulatú támadásnak tartjuk. Véleményünk szerint Szaharov megsértette hazánk fiainak becsületét, méltóságát és emlékezetét.”

És a püffedt arcú, vastag nyakú népi küldött urak, no meg a feltupírozott hajú, tüchtig népi küldött hölgyek ovációval fogadták a hadsereg képviselőit, Szaharovot pedig kifütyülte, sértegette a hallgatóság.

A beszéde alatt színpadiasan háborogtak, bekiabálásokkal zavarták meg, csapkodták a padjukat, pedig az akadémikus akkor már beteg volt, nehezére esett a beszéd. Keményen meg kellett küzdenie  a betegségével és az emberek gyűlöletével. Az emberek dühösek voltak. Az emberek általában dühösek. De valamiért nem azokra haragudtak, aki háborúba küldte, halálra szánta őket, hanem arra, aki kiállt a háború és az emberhalál ellen.

Szaharovot még az elesett katonák anyjai és a váll-lapos emberek is szidalmazták. Ordítottak vele. Védték a saját katonai érdemeiket.

Kedveském, te marhahúsdarab!

Erre a paradoxonra hívta fel akkor a figyelmet Merab Mamardashvili filozófus. Akkor ő, a kongresszuson történtek benyomásai alapján emlékezetes szavakkal jellemezte ezeket az embereket. azt írta, az ilyenek haja befelé nő. És az agyukba belenövő hajszálak akadályozzák őket a gondolkodásban, megakadályozzák azt, hogy megértsék a valóságot. A meg nem értett valóság olyan, mintha nem sem történt volna. A gondolkodást megtagadó emberek pedig nem emberek.

Bizony, a filozófusok gyakran amolyan intellektuális soviniszták.

Könnyű sovinisztává válni, ha az áldozatok anyjai, gyermekei, és maguk az áldozatok is azt dicsőítik, aki felfalta őket, és utána megtörölte a kezét a terítő sarkába. Amikor az áldozat a hóhér cinkosává válik. Az űzött vad a vadász útját egyengeti!

„Önmagukban e kifejezésekkel: internacionalista harcos és korlátozott létszámú szovjet kontingens megfosztjuk a jelenséget attól a lehetőségtől, hogy az legyen, ami valójában lenne, megfosztjuk önmaga felismerésének lehetőségétől. A nyelvi és szociális csapdák a valós érzelmeket, például azokét az asszonyokét, akik Afganisztánban harcoló fiaikért aggódtak, képesek voltak úgy eltorzítani, hogy készek lettek volna keresztre feszíteni az egyetlen embert, aki megpróbálta megakadályozni fiúk meggyilkolását, és hajlongani egy másik ember előtt, aki pedig gyermeküket a halálba küldte.”

Emlékeznek arra, hogy a Doktor Zsivagóban barátai azzal vádolták a címszereplőt, hogy elveszítette kapcsolatát a valósággal, ő pedig erre így kiáltott fel: „Ez így is van! Ám létezik-e Oroszországban valóság?” De hát a nagy írók ilyenek. Szellemi soviniszták. Úgy vélik, ha az embernek nincs szellemi élete, akkor nem is él.

Én azonban az efféle sovinizmust nem engedhetem meg magamnak (főképp nyilvánosan nem, más lenne a helyzet, ha a vécére bezárkózva űzném). Ezért határozottan kijelentem, hogy nem mindenki puszta meggondolatlanságból viseli az elnök képével díszített pólót.

Akárhogy is, de ezek a fiúk a temetőben – ez egy jel. Hogyan értelmezhetjük? Mamardashvili Platonovot idézi: „ahelyett, hogy a lelkük szavára hallgattak volna, annak a tudatnak a zaját hallották, amely a hangosbemondóból zúdult rájuk.”

kurszkrozsak

A mi korunkban sok minden összecseng azzal az időszakkal, amikor Szaharovba beléfojtották a szót. Akkoriban Gorbacsov a korlátozott alkoholtilalom nevében lenyakazta a szőlőültetvényeket. Mi most az embargós ellenszankciók keretében kivégezzük a sajtot.

Úgy néz ki, a birodalmak, éppúgy, mint az emberek, mielőtt beadnák a kulcsot, átesnek a teljes agylágyulás fázisán.

(És még Csernobilban is újra meggyulladt valami.)

P.S.: Befejeztem a cikket, felmentem a Facebookra. Egy fotót találtam, egy luganszki tüntetésről. Egy asszonyság magasra emel egy transzparenst: „A Luganscsinának nincs szüksége kenyérpusztítókra az Unióból!” Hát ez az: kedveském, te marhahúsdarab!

A szöveget fordította és a bevezetőt írta: Iván Ildikó

A szerkesztett fotók Sas Andrea munkái.

Facebook Comments