Levélrészlet
A választás napjára egy kicsit a mai állapotokról: színházi javaslat
Itt mindenki tud mindent, az első pillanattól.
Kurázsi mama nem hiheti, hogy nem veszti el az összes gyermekét, és még azt is, amije van. És még az eszét is. Tudja. Már rég elvesztette. Mint ahogy az Őrmester vagy a Toborzó, vagy bármelyik, a kétféleképp hülye fiai is valahol mélyen pontosan tudják, hogy
ők HALOTTAK.
Már halottak.
A darabban az a talányosan szép, hogy úgy tesznek, mintha – mintha – nem tudnák.
Miért?
Ahogyan ma, mi, Magyarországon. Nem száguldunk a pusztulás felé: MÁR ELPUSZTULTUNK.
Csak az a fránya libidó, vagy micsoda, valami viszketegség arra késztet mindannyiunkat, hogy beletörődjünk, mi több, úgy tegyünk, mintha élnénk, és ne rántsuk a halálba magunkkal azt is, aki újra és újra meg akar ölni bennünket. Mert ő meg azt játssza. Neki abban áll a viszketése, sajnos.
De már ő sincs.
Miért él az ember mocsokban, bűnösen, nyakig a hazugságban, ha esélye sincs, hogy értelmet adjon önárulásának?!
Ez a ma kérdése szerintem. Erről szól a darab.
Attól remek, hogy Brecht ezt már nem tudja, nem akarja megválaszolni. Ebben a darabban halt meg benne a marxista-leninista.
Csak ábrázolja a megoldhatatlant.
Mint a Gödel-tétel.
Biztos, hogy nincs megoldása a földi életnek. MIért csináljuk?
Kezdődjön úgy az előadás, hogy hullamezőn vagyunk. Minden és mindenki rég elpusztult. Rohad.
A darab összes szereplője ott fekszik, minél mocskosabban, véresebben, „hullásabban”, annál jobb. És úgy kezdődjön az előadás, hogy az, aki az első mondatot mondja – nem könnyen! – és nem tudni meg, hogy miért – a néző persze abban reménykedik, az előadás hogy majd választ ad rá , de nem valószinű –, nekifog színészkedni: élni.
Tegyenek úgy, mintha tudnák, mit miért tesznek. Mintha hinnének a céljaikban, jövőjükben, csak azért is. És ebben persze állandóan megzavarja őket a realitás, a hullabomlás. Toboroznak, okoskodnak, ravaszkodnak, nem szeretik egymást, mind görcsösebben ragaszkodnak értelmetlen szerep-céljaikhoz…
Egy jóval A játszma vége utáni boschi látomás.
Nem (csak) a színpad- és jelmeztervnek kellene H. Bosch-inak lennie, hanem a legsúlyosabb kényszeres-skizofrén elmebajban – önnön rémálmában – mulattassa egymást mindenki a színpadon. Mintha a pokolban paradicsomot játszanának: életet.
Jókedvű előadás lehetne ez, a maga módján.
Megöltek maszkabálja.
Amit a Kozmában gyerekesen írtam meg, azt Brecht itt egész jól megálmodta.
Az ember ilyen. Miért? Csak.
Lehet rajta segíteni? Nem.
Gonosz? Igen.
De néha jó. Isten tudja, miért.
Az értelmetlen? Igen.
Mindenki tudja ezt? Igen.
Zavarja a – hogy is mondjam – kooperációban az embert? Kooperál hóhéraival? Szorgosan.
Miért? Mert ilyen az ember.
Kurázsi mama, mint Bukfenc, mindent tud.
Akkor miért csinálja?
Ez a nagy kérdés.
És a próbák alatt kikísérletezhető, hány válasz van erre a kérdésre. S hogy melyik mennyit ér.
Ez a Brecht már nem háborúellenes propaganda. Nem politikai célozgatás.
A nagy büdös csőd bejelentése. Az ember csődje. Álmodjatok valami értelmet K. esztelen kitartásába? Az lesz az új hazugság.
Az utolsó állapot.
Az a kérdés: mi a fasznak? Talán éppen azért, azért. A faszért.
Úgy értem, az életért, vagy ha az sincs már, az élet illúziójáért, magáért.
MOTTÓ BERT BRECHTTŐL
(Alain Badiou A század című könyvében idézi
– Typotex 2010 –, fordította Mihancsik Zsófia)
„Ha a kultúra naponta beszakad, foltot foltra halmoz,
szinte már a foltok rendszere, a szenny valóságos gyűjtőhelye,ha a véleményformálók már züllöttebbek annál is,
hogy a tulajdonviszonyokat támadják, de annál is,
hogy azokat védelmezzék, így az általuk önként,
de rosszul szolgált urak végül kihajítják a szemétdombra őket is,ha a szavak és a fogalmak alig függnek össze már
a dologgal, a cselekvéssel és a viszonnyal, amelyet
jelölnek, a jelölt változtatható anélkül, hogy a
jelölőt változtatni kellene, és viszont, a szavak is
változtathatók, ám a dolog, a cselekvés és a viszony,
amit jelöl, régi állapotában hagyható, fel se tűnik,ha az öldöklésre nem vállalkozó nem reménykedhet
már abban, hogy élve megússza,
ha a szellemi tevékenységet annyira beszűkítik,
hogy ennek már a kizsákmányolás tiszta haszna is kárát látja,ha a jellemek már annyi időt sem kapnak, amennyi egyszerű
összeomlásukhoz kellene, hiteltelenül, ön-okádva esnek szét,
ha az árulás már egyáltalán nem segít, az aljasság már semmit
sem hoz a konyhára, az ostobaság már senkinek sem ajánlólevél,ha még a papok csillapíthatatlan vérszomja sem elegendő,
s el kell kergetni őket, ha nincs már mit leplezni:
az elnyomás a demokrácia leple nélkül,
a háború a békeszeretet leple nélkül,
a diktatúra a demokrácia jogállami leple nélkül
is megy a maga útján,ha a könyörtelen cenzúra uralkodik a gondolat felett,
de ez fölösleges, mert nem születik már gondolat,
akkor a forradalom a társadalmat is olyan állapotban
veheti át, mint a jövőt: lerombolt állapotban.”
Facebook Comments