Viszlát, és kösz a jeleket

Viszlát, és kösz a jeleket

- in Kiemelt, Komoly
94
eco

Nem megy ki a fejemből Eco halála,

meg az, hogy felsűrűsödnek a halálok, és itt most csak a nagy nevekre gondolok, akikkel sose találkoztam, legfeljebb úgy, hogy valami közönségben álltam-ültem, névtelen publikumban, bár én nem hiszek abban, hogy létezik névtelen publikum, meg tömegember, és megriaszt, hogy újra hallom ezeket a csontig (emberi csontvázakig) rágott önfelmentéseket, hogy az ember, mint a kínai ezmegaz, ha sok, akkor olcsó; szóval halnak itt sorjában, akik nekem, a magán-tömegembernek, az egységnyi tömegnek, aki univerzumom óhatatlan origója, képlékeny szilárd pontja, valamilyen módon sokat jelentettek, Lemmy, meg Bowie, most pedig Eco, vagyis öregszem én is, mert mindent magamra vetítek vissza.

Eléggé vegyes halállista ez, de nekem – hogy egy korábbi halott szavaival éljek – mind összehabarták az agyamat, Lemmy konkrétan dekonstruálta, Bowie átrendezte a szinapszisait, Eco pedig berakta egy varázsdobozba, és – mint a cigány népdalban az ördögöt – mennél jobban fickándozott, annál jobban rázta, mert gonosz ember volt.

Szóval jött ez az Eco, mikor éppen kilábaltam Dosztojevszkijből, aki elérte, hogy már tizenöt évesen félve nézzek a tükörbe, félreértés ne essék, nem Ivan Karamazovtól féltem, nem is Sztavrogintól, hanem Aljosától a megbüdösödött sztarecével, meg az idióta Miskintől, azon aggódtam, hogy talán bennem is ott leskel valahol a dosztojevszkiji jó; problémás gyerek voltam egy problémás világban, de eszem ágában sem volt felmászni semmiféle keresztre, ezzel így vagyok ma is, kiterítenek úgyis, minek azt siettetni?

És jött Eco, becsalogatott valami precíz kolostorba, egy sajátos gépezetbe, egy malomba, ami jeleket őrölt, szimbólumokban zakatolt, én pedig hiába kapaszkodtam csuhás Sherlockjának kezébe, nem volt kiút, csak az önmagukat értelmező képek sajátos diskurzusa, állandó, fülsiketítő mormolás, polifón monológ – és utána a többi, Foucault rémes ingája, Baudolino János papja, a fantázia rémuralma, a színtiszta marxizmus, ahol a lehetséges óhatatlanul megvalósul, és igazolását önnön lehetségességében leli, ahol a kauzalitás súlyos áttéteket okoz a szervezetben, ahol a képzelet teremtményei azonnal külsővé-idegenné válnak, szembeszállnak a teremtő elmével, mint gyári munkással a termékei, mert nem csupán az áruknak van fétisjellege egy világban, amely valóban a feje tetején áll, hanem a gondolatoknak is, és az igazság csupán a hamisítás egy mozzanata, ahogy Marx nyomán Debord rádöbbent, és ezt Eco mind a képünkbe vágta, de mindezt kedvesen, bár gonosz ember volt, minden fontos író gonosz ember, a jóknak, a Miskineknek és Aljosáknak valahogy nincs valódi mondanivalójuk, saját jóságuk unalmas hübriszétől fuldokolnak, de a gonosz emberek, mint Marx vagy Eco, kirángatnak minket az egérlyukból egy sokkal téresebb egérlyukba, az összetett és gonosz valóság medvebarlangjába, könyörtelen szembenézés ez kétségkívül.

A módszer, ahogy Marx felfejti, és Eco újraszövi a valóságot, lényegében ugyanaz, még ha ellentétesnek látszik is, mert hát bizony annak látszik, ha az ember Marxot gépies forgatókönyvnek tekinti egy százszor is elcsépelt rémdrámához, vagy Ecót csupán ravasz játékosnak egy verbális biliárdban, pedig a dolgok ugyanarról szólnak, örök dialektika ez, ahogy a tőke imagináriusan valóságos terei kitágulnak, pálinka cserélődik Bibliára, az asztalok mindenféle bolondságot vesznek fafejükbe, és táncra perdülnek az értéktörvény ritmusára, vagy ahogy Baudolino ereklyéket termelő munkája anyagiasul, és Baudolino – az egységnyi termelőerő – saját teremtett világába gabalyodik, amely más teremtett világokkal tekeredik egybe szétvághatatlanul, gordiuszi világkép ez a feloldozás minden lehetősége nélkül, szigorú, mint a gravitáció, mint ahogy a Föld forog a Nap körül és az inga alatt, de ez a gondolat, amint arra Georges Duby rámutatott Guy Landreau-val párbeszélgetve a történelemről, örömet okoz, és hát mi lenne fontosabb egy gondolat szempontjából, mert ilyen dekadensek és élvetegek vagyunk mi, termelők, ahogy igyekszünk a világot magunkra szabni, de valahol mindig felfeslik, lötyög vagy szorít, hát majd jönnek a Leninek, hogy elsimítsák a sorjákat, lereszeljék, ami kiáll (milyen végtelenül világosan mutat rá Eco arra, hogy mi a döntő különbség Marx és Lenin között: a libidó!), ahogy jöttek Eco-epigonok is sokan, Dan Brownok, hogy megmutassák, a világ nem végtelenül meglepő varázsszerkezet, hanem egy randa nagy kalapács, amivel nap mint nap fejbetosznak minket, tömegembereket, tömegtermelőket és tömegfogyasztókat, hogy a villamosítás meg a szovjethatalom kommunizmusa a tőke és a politika világméretű összeesküvése, egyszerű gondolatok, lehet belőlük munkatáborokat és bestsellereket építeni, de mégis, micsoda különbség, micsoda primitív leegyszerűsítés, hát ki a francnak kell ez?!

Szóval, olyan ez a Marx az ideológiában, meg ez az Eco az irodalomban (és másutt), mint az Apokalipszis az Újszövetség végén, tagadják és újraértelmezik saját környezetüket, amit éppen ők kreáltak, esetlegesnek és véletlenszerűnek tűnnek, miközben azt hangsúlyozzák, hogy semmi sem esetleges és nincsenek véletlenek, csupán ok és okozat között más utak is vannak, mint amin járunk, számtalan út, szélesre nyílik az occami beretva, olyan szélesre, hogy már nem is látjuk az élét és a nyelét, és felnézünk a könyvből, a Gazdasági-filozófiai kéziratokból, vagy A Foucault-ingából, és mindenütt jeleket és kapcsolatokat és összefüggéseket látunk, a világ csupa kommunikáció, láncolatok, kezünkben a kulcs, a rózsa neve, az értéktöbblet-elmélet és az átlagprofitráta csökkenése, de megérteni nekünk kell, mert felnőttek vagyunk, nincsenek tömegemberek, és ettől a végtelen humanizmustól lesz Eco öntudatlanul is marxista, Marx pedig ahistorikusan ecoista, hiszen lehet, hogy nincs megváltás, de azt nekünk magunknak kell kiharcolni.

About the author

Sok mondanivalóm van magamról. Ezeket másutt már többnyire elmondtam. Történész vagyok és anarchista, ebben a sorrendben. Ez némileg a korral jár: régebben a sorrend fordított volt. A történelemben mindig a lázadás érdekelt, a keretek feszegetése; anarchistaként pedig igyekeztem lázadni és feszegetni a kereteket. A keretek persze a helyükön maradtak, így ma van miről írnom. Hét macskám van, és egy kutyám. Két lányom. Többnyire tradicionális bluest hallgatok, Bartókot és Kurt Weillt. Szeretem a régi horrorfilmeket. Veszekedni szoktam a rádióval. Negyvenöt vagyok, szolipszista kommunista.

Related Posts

Facebook Comments