LÁTTAM ISTENT ÉS LERAJZOLTAM…

LÁTTAM ISTENT ÉS LERAJZOLTAM…

- in Hetven arc - hetiszakasz, Kiemelt
2506
golemkek

A képi ábrázolás szabályrendszeréről: Truma  hetiszakasz (2Móz. 25. 1- 27. 19)

A Truma hetiszakasz főképp a Sátorszentély berendezésével foglalkozik. Ebben a részben kerül leírásra a frigyláda, a kitett kenyerek asztala, az arany gyertyatartó, a különböző kárpitok, szőnyegek és sátorfelszerelések, a keresztrudak, amelyeken a láda szállíthatóvá válik, valamint az égőáldozat oltára.

A Sátorszentély felszerelése, beosztása, kegytárgyai mintegy megelőlegezik a későbbi Szentély felépítését, struktúráját, építészeti megoldásait. A Sátorszentélyre vonatkozó leírások pedig a Szentély szabályait is meghatározzák a későbbiekben. A felszerelési tárgyak közül most a frigyládát emeljük ki, amellyel kapcsolatban a következő leírást találjuk: „Készíts fedelet tiszta aranyból (…) és Kerubokat a két szélére. A Kerubok pedig terjesszék ki szárnyaikat fölfelé, betakarva szárnyaikkal a fedelet…(2Móz. 25. 17-20).

A Kerubok elég kevéssé meghatározható égi lények, amelyekről szobrot faragni az Örökkévaló parancsára kissé problémásnak tűnhet a Tízparancsolatban, valamint Mózes 5. könyvének képekre és szobrokra vonatkozó tiltása ismeretében.

A következőkben ezért a képek készítésének tiltására vonatkozó előírásokat, és azok magyarázatait fogjuk áttekinteni, elsősorban egy hosszabb talmudi vita (bRos Hasana 24ab) tükrében, és megpróbálunk választ kapni arra a kérdésre, hogy a zsidó művészettörténet egyes darabjai vajon ellentétben állnak-e a törvényekkel vagy inkább fizikai interpretációi annak.

A legismertebb képekre vonatkozó tilalmat a Tízparancsolatból fordítási nehézségek miatt előbb eredetiben idézem:

„לא תעשה לך פסל וכל תמונה אשר בשמים ממעל ואשר מתחת ואשר במים מתחת לארץ ולא תשתחוה להם ולא תעבדם כי אנכי יהוה אלהיך…”

Nyersfordításban: „Ne készíts magadnak faragott szobrot, és semmiféle képet sem arról, ami az égben van fenn, és ami alant van, ami a vízben van, és a földön van, ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, mert én vagyok az Örökkévaló.”

A mondat (egyszerűsített) református értelmezésben annyit tesz, hogy semmiféle képet vagy szobrot nem szabad készíteni, Isten házát fehérre kell meszelni, és semmiféle figurális dekoráció nem tehető ki a falra. Muszlim olvasatban ugyanez a parancs azt engedi meg, hogy ornamentikus díszítő elemekkel ékesítsük a falakat, épületeket, könyvek margóit, illetve bármilyen felületet, valamint színekkel és a betűk művészies-kalligrafikus felirataival tehetjük tetszetősebbé környezetünket. Más azonban nem ábrázolható.

A zsidó interpretációs irodalom a mondatot igen problematikusnak tartja, és számos kérdést tesz fel vele kapcsolatban. A legfontosabbak: Mi a szobor és a kép definíciója? Mire vonatkozik az égben lévők és földön lévők ábrázolása, kik, vagy mik ezek voltaképpen, akiket, és amiket nem szabad ábrázolni? A mondat két részbõl áll, az egyik a képekre és szobrokra vonatkozó tiltást tartalmazza, a másik pedig a bálványimádásra. Van-e a kettőnek bármiféle köze egymáshoz? Kapcsolódik-e a két mondat, és ha igen, hogyan? Ha kapcsolódik, akkor ez azt jelentené, hogy olyan képeket és szobrokat tilos készíteni, amelyekkel kapcsolatban attól lehet tartani, hogy majd bálványként imádják őket. Ez az értelmezés jelentheti-e azt, hogy amennyiben valamely szobor vagy kép biztosan nem bálvány, hanem puszta dekoráció, akkor van létjogosultsága, és nem vonatkozik rá tiltás? A díszítés-, szobor- és képkészítés kizárólag a bálványimádással egy témakörben tárgyalható, vagy önállóan is? Ha önállóan tárgyalható, milyen más problémákba ütközik az ábrázolás, amelyek miatt kerülendő?

A másik problémás mondat 2Móz 20. 23-ban található:

„לא תעשון אתי אלהי כסף ואלהי זהב…”

Azaz: „Ne készítsetek énmellém ezüstisteneket és arany isteneket…”

A fordítás ebben az esetben újabb kérdéseket vet fel. A vastagon szedett szót ugyanis többféleképpen lehet pontozni, és az eltérő pontozás más-más értelmet ad a mondatnak. Az egyik vélemény szerint (így található ez nyomtatott szövegeinkben) olvassuk „iti”-nek, tehát: ne készíts „velem”, illetve „mellém” arany- és ezüst isteneket. A másik olvasat szerint azonban pontozzuk „oti”-nak, tehát: ne ábrázolj „Engem” A második esetben tehát az Örökkévaló ábrázolása az, ami tilos. Logikusan következik a következő kérdés: hogyan is lehetne ábrázolni az Örökkévalót, lehet azt állítani, hogy Istennek van valamiféle fizikai alakja, esetleg keze, lába, teste vagy bármiféle alakja, amelyet lehetséges ábrázolni, rekonstruálni? Az emberi alak ábrázolása, akit Isten a saját képmására teremtett, vajon Isten ábrázolásának minősül-e, tehát az emberi formát leképezni egyet jelent-e Isten lefestésével? Végső soron tehát a vers az emberábrázolást tiltja itt?

Ha nem, akkor mit?

A fenti kérdések közül többet megvitat az ábrázolás kérdésében klasszikus lokusszá váló talmudi rész (bRos Hasana 24ab), amelyet a továbbiakban fragmentumaiban fordítunk és értelmezünk.

A talmudi hely az általam idézett második mondatot választja kiinduló pontul, és annak is azt az olvasatát, amely szerint azt állítja a mondat: „ne készíts mellém ezüstisteneket és aranyisteneket.”

„Mire vonatkozik, amikor azt mondják (a baraitában) (1): „Ne készítsetek Velem/Mellém” – (ez azt jelenti, hogy) ne készítsetek szolgáimról képet.”

A „szolgák” ez esetben több dolgot jelenthetnek. Elsősorban is gondolhatunk itt égi lényekre, szolgáló angyalokra, másodsorban pedig bolygókra és különféle égitestekre, csillagokra, amelyek „égi seregként” az Örökkévaló parancsa szerint mozognak, tehát ebben az értelemben szolgálják Õt (2). Ebben az esetben a „ne készíts velem” parancsolata azt tiltja meg, hogy égitesteket, csillagokat, illetve angyalokat ábrázoljunk.

Erre a Talmudban Abajjé megjegyzése következik, amely „pontosítja,” tehát tovább értelmezi a fenti mondatot.

Abajjé mondja: A Tóra csak olyan „szolgák” (ábrázolását) tiltja, amelyeket lehetséges (pontosan) ábrázolni, ahogy egy baraita is mondja: Ne készítsen senki olyan házat, amilyen a Szentély épülete, sem teraszt (3), amely olyan, mint a Szentély külső előtere (Ulám), udvart, mint a Szentély udvara (Azara), asztalt, mint a szentélybeli asztal, gyertyatartót, mint a szentélybeli Gyertyatartó (menóra). De bárki készíthet (24b) öt, hat vagy nyolckarú gyertyatartót (4). de hétkarút nem készíthet, még más fémből sem (5). Rav Joszi bar Júda mondja: Még fából sem készíthető (hétkarú gyertyatartó), ahogy tették a Hasmoneus királyok. Mire azt mondták neki a bölcsek: Honnan van neked bizonyítékod arra, hogy (a Hasmoneusok templomi menórája fából volt)? Az vasból volt, amit ónnal borítottak be. Amikor meggazdagodtak, ezüstből készítették el. Amikor még jobban meggazdagodtak, akkor munkálták meg aranyból (6).

A vita új szempontot vezet be, az ábrázolás definícióját járja körbe, mégpedig a Szentély részeinek és tárgyainak profán kontextusban való másolata kapcsán. Eszerint az ábrázolás pontos másolatot, reprodukciót jelentene, tehát ebben az esetben az lenne csak tilos, hogy ezeket a dolgokat élethűen másoljuk le. Az ábrázolás, a reprodukció a valóság leképzése tehát ebben az esetben a teremtéssel analóg munkává válik. Ezen logika alapján tehát, ami nem reprodukálható pontosan, vagyis emberi mértékkel nem teremthető újra, az ábrázolható. Így például, az előző részben szereplő égitestek, mint például a Hold, sem méretében, sem anyagában nem utánozható, nem képezhető le pontosan, Abajjé logikája szerint ábrázolása olyan silány minõségû reprodukciónak minõsülne, hogy semmi kivetnivalót nem kéne benne látnunk.

A szövegrész másik lehetséges megközelítése az, hogy ez a szabály elsősorban szent dolgok ábrázolására vonatkozik, így a Szentélyre, amelynek berendezését nem szabad reprodukálni, „újrateremteni.” A „szolgák” kifejezést tehát itt olyasmire értik, ami a templomi szolgálat eszközeit jelölné. Az égitestek égi lények, és Isten bármiféle ábrázolása a példa alapján ismét kívül esnék a tiltáson.

A második szövegrészben újra felmerül, hogy mi az eredeti és az ábrázolt dolog közötti hasonlóság alapja, tehát egy dolognak mi az a bizonyos esszenciális jellemzője, amit lemásolva a másolat ábrázolásnak, az eredeti hű „újra teremtésének” bizonyulna. A gyertyatartó esetén a szöveg a hét kart határozza meg, tehát más számú gyertyakaros tartót bárki bármibõl készíthet. Fontos itt megjegyezni, hogy a tárgy matériája, alapanyaga ebben a megközelítésben érdektelenné válik. Lehetett volna szempont az is, hogy a kevésbé drága fagyertyatartó például nem mása a szentélybelinek, mert értéke meg sem közelíti azt, valamint a fa és az arany gyertyatartó első ránézésre sem nagyon hasonlít egymásra. Az anyagot ebben az esetben azonban olyan járulékos tulajdonságnak tartják, hogy nem lesz perdöntõ abban a kérdésben, mi ábrázolható, és mi nem. (Figyelemre méltó különbség ez a középkori keresztény gondolkodással szemben, ahol a szentképek készítésénél igenis fontos szempont volt, hogy miből készült egy kép: minél értékesebb anyagból, annál inkább bálvánnyá válhatott (7).

Érdemes megjegyezni, hogy a talmudi vita már nem abban a témakörben folyik, hogy a képek vajon bálványoknak minősülnek-e vagy sem, hanem

ábrázolás-elméleteket állít fel és arról vitatkoznak, mi az ábrázolás, a másolás, a reprodukció definíciója.

A következő mondatban újra előjön a kérdés, amelyet már érintettünk Abajjé álláspontja kapcsán:

„És azokat a ’szolgákat’, amelyeket nem lehet (pontosan) reprodukálni, ki engedte meg ábrázolni? Hiszen egy baraita azt mondja: ’Ne készítsetek Velem/Mellém’ (arra vonatkozik): ne készítsétek el szolgáim képét, akik a magasságban szolgálnak Előttem.

Az égitestek ábrázolására vonatkozó tilalmat tehát a Talmud ismét megerősíti, annak ellenére, hogy az eddigi vita alapján ábrázolhatónak tekinthettük őket. Az égitestek ábrázolását mintegy mellékesen tiltja meg a szöveg, és ha a talmud eredeti változataiban szerepeltek volna lábjegyzetek, ezt minden bizonnyal úgy magyarázták volna, hogy tárgyalt szövegünktõl független más forrást idéznek, amely önálló érveivel megtiltja az égitestek ábrázolását.

A továbbiakban a szöveg visszatér a „szolgák” kifejezés magyarázatára, és azt határozza meg, mi tartozik ebben a halmazba.

A Tóra csak a „négy arc” (8) együttes ábrázolását tiltotta meg. Ezek szerint szabad az emberi arcot önmagában ábrázolni? Miért tanítja akkor baraita: Mindenféle arcot ábrázolhatsz, kivéve az emberi arcot. Azt válaszolta Rav Chuna bar Rav Idi: Abajjé beszédéből úgy tűnik nekem, hogy a „Ne készítsetek mellém” úgy olvassuk: Ne készítsetek engem! (9) (ne ábrázoljatok engem).

Abajjé szövegelejei érveléséből ez a rész egészen más következtetést vont le, mint amiről eddig beszéltünk. Az égitestek ábrázolása kikerült a figyelem középpontjából, és az ember, még pontosabban az emberi arc ábrázolásának problémája merül fel, mégpedig asszociatív alapon. Az Ezékiel látomásban fejek, arcok szerepelnek, egy emberi arc, egy oroszlán, egy ökör és egy sas együttesen. A látomás leírása pedig azzal a nem kevéssé hatáskeltő mondattal kezdődik:

„láttam Isten kinézetét” (מראות אלהים).

Prófétai mondatunk van tehát arról, hogy hogyan, milyen alakban láthatja egy ember (aki prófétai képességekkel is meg van áldva) Istent. Isten megnyilvánulása a négy arc együttesen. Logikus ezután az első kérdés: eszerint bármi ábrázolható – akár még egy emberi arc is –, kivéve ezt a négy arcból álló csokrot? Valamint logikus a második felvetés is, amely szerint ez esetben elejtettük a tórai mondat „ne ábrázoljatok velem” fordítását, és a másik lehetséges pontozást részesítettük elõnyben, amely azt mondja: „ne ábrázoljatok engem.” Az ábrázolás tilalma ismét le lett szűkítve magának Istennek a leképzésére. A Talmud tovább kérdez:

(Ezek szerint) a többi „szolgát” (égitestet) lehet ábrázolni? Miért tanítja a baraita „Ne készítsetek mellém”? És valóban szabad a többi „szolgát” (10) ábrázolni? Miért tanítja (egy másik) Baraita, hogy „Ne készítsetek mellém” ez arra vonatkozik, hogy ne készítsd el szolgáim képmását, akik a magasságban szolgálnak engem, mint az „ofanim” (11) a „szerafim”, a „négyarcú állat” és a szolgáló angyalok.

Abajjé azt mondja: A Tóra csak a felsőbb szférákra utal. (Eszerint) az alsóbb szférákban (lévő lényeket valóban) szabad ábrázolni (12)? Hiszen egy baraita tanítja: „ami az egekben van,” (13) ez magába foglalja a Napot, a Holdat, a csillagokat és a csillagjegyeket is, a „fent” szó pedig magába foglalja a szolgáló angyalokat is.

Az „egekben van fent” kifejezés a tórai 2Mózes 20. 4 (a Tízparancsolat szövege): „Ne készíts magadnak szobrot és semmilyen képet, arról, ami az égben van fent, ami alant van, ami a vízben van a föld alatt.” A továbbiakban a gemara a bibliai vers szavait külön, speciálisan értelmezi („pontosítja”, illetve a késõbbi égi leírások alapján „beazonosítja”), hogy pontosan melyik mire vonatkozik. Ezek a szavak lesznek: „ami az égben,”„fent,” „alant,” és „föld alatt.” A bHag 12b szerint hét szféra létezik az égben, mindnek más-más funkciója van. A legmagasabban és a hetedikben vannak a szerafim és az ofanim, a szent (négyarcú)állat és a szolgáló angyalok. A Hold és a Nap a második szférába esik. Abajjé arra építi majd az érvét, hogy fontos különbség van az alsóbb és felsőbb szférák között.

Az ábrázolási tilalom szűkítése vagy bővítése a tét.

A cél az, hogy pontosan meghatározzuk, mely égi lények „szolgák,” tehát melyek nem ábrázolhatók. Amennyiben sikerül leszűkíteni a „szolgákat” a legfelsőbb szféra lakóira, a többi dolog ábrázolhatóvá válik.

Önálló forrásunk, egy baraita azonban nem bajlódott definíciókkal, hanem felsorolta az ábrázolásra tiltott dolgokat, (ez pedig magába foglalta az összes égitestet és égi lényt), így amennyiben a baraitát elfogadjuk, az égi szférák térképének semmi hasznát nem vesszük. A következő rész megpróbálja a baraita speciális olvasatát adni, amelynek értelmében a baraita (14) csak a bálványimádásra vonatkozik (a bálványimádást tiltja).

Ismét úgy áll a helyzet, hogy az ábrázolást a bálványimádás témakörének alkérdéseként értelmezzük, tehát ha nem bálványkészítés céljából ábrázolhatunk valamit, akkor semmiféle tiltás nem korlátozza alkotói szabadságunkat és kreativitásunkat. A következő válasz azonban nem ebbe az irányba tereli a diszkussziót.

Ha a baraita a bálványimádásra vonatkozik, akkor az apró féregre is vonatkoznia kéne? Így van, ezért tanítja a baraita: „ami a földön van” ez tartalmazza a hegyeket, a dombokat, a tengereket, a folyókat, a patakokat és a völgyeket. Az a kifejezés pedig, hogy „ami alant van”, vonatkozik az apró féregre.

Amikor az ábrázolás kérdése újra visszakerült a bálványimádás kérdéskörébe, azt várhattuk volna, hogy könnyebb olvasatra teszünk szert, és pusztán dekorációként bármit ábrázolhatunk.

A baraita szigorú álláspontja viszont újra a bibliai vershez visz közel minket, ahol az összes élõlény, és gyakorlatilag a világ minden természeti jelensége fel van sorolva. Ez alapján gyakorlatilag semmit nem ábrázolhatunk, hacsak a legkisebb gyanú is felmerül, hogy a műremek bálvánnyá válik. Ha viszont elismerjük a műalkotásokat, mint a bálványábrázolásától független esztétikai élmény létrehozására irányuló dolgokat, logikus a gemara következő kérdése:

(Ezeknek a dolgoknak) pusztán az elkészítése tehát szabad? Nem tanítja-e a baraita: „Ne készítsetek mellém” (ez arra vonatkozik, hogy) Ne készítsétek el „szolgáim” képét, akik színem előtt szolgálnak, a Napét, a Holdét a csillagokét és az égitestekét?

Két választásunk van:

vagy általános érvényűnek tekintjük tiltás tartalmazó baraitánkat, vagy pedig ezt a szabály csak akkor alkalmazzuk, ha a bálványimádás gyanúja merül fel. Egyik esetben szinte semmit nem ábrázolhatunk, másik esetben gyakorlatilag bármit. A tét, az ábrázolás egyáltalán tekinthető-e önmagában vizsgált kérdésnek, vagy csakis a bálványimádás témakörében van létjogosultsága. Első esetünkben az ábrázolás per definitionem teremtés, „istenkészítés”, a második esetben azonban önálló művészi munka, amely önálló, a szakralitástól mentes esztétikai értéket hoz létre.

Itt a talmud olyan példát hoz, ahol nem zsidók készítik el a Hold ábrázolásait Rabban Gamliel számára, aki arra használja az ábrázolásokat, hogy az újholdat igazoló tanúk szavahihetőségét igazolja. Az újhold megszentelése fontos mitzva, amely esetben a Hold (egyébként elég problematikus) ábrázolása megengedetté válhat abban az esetben, ha nem maga Rabban Gamliél készíti el az ábrákat és táblácskákat.

Az eset azért bír jelentősséggel, mert egy viszonylag korai bölcs precedenst teremtett: ábrázolta, vagy ábrázoltatta a Holdat, egyértelműen nem bálványimádás céljából. A példa ereje abban rejlik, hogy az ábrázolás kifejezetten mitzva teljesítéséhez vezet. Ha nincsenek holdfigurák, a tanúk szavahihetősége megkérdőjelezhetõ, a szent idő felborul, összekuszálódik, késik vagy siet, az ünnepek ideje teljesen esetlegessé válik.

A gemara mindezek mellett nem ad egyértelmű választ. Az ábrázolások létezését nem tiltja meg, a holdábrák önmagukban nem bálványok, az ábrázolás tehát nem feltétlenül a bálványimádás témakörébe soroltatnak be, de a példát igen óvatosan olvassák. A szövegből ugyanis nem derül ki, hogy az ábrákat maga Gamliél készítette-e vagy sem. A gemara azt a megoldást választja, hogy a misnai bölcs nem vállalta magának az ábrázolásnak az ódiumát, hanem mással készítette el a holdacskákat.

Ugyanígy nemzsidó művészek munkáinak használatára vonatkozik a következő példa a gemara folytatásában:

Rav Júdának „mások” készítettek (egy képet a pecsétgyűrűjére) (15). Smuél (16) pedig azt mondta Ráv Júdának: „Gyûlöletes! Vakítsd meg!”

„Vakítsd meg” azt jelenti: „Távolítsd el a gyűrűről a képet!” Talán azt is jelentheti, hogy csak a szemet kell levakarni róla. A második történet azonban amellett érvelhet, hogy Gamliélnek sem lett volna szabad idegenekkel képet készíttetni a Holdról, még akkor sem, ha mitzváról volt szó. A másik lehetőség, hogy a gyűrűn lévő kép valami másban tér el a Hold-táblácskáktól. Ez pedig nem más, minthogy a pecsétgyűrű domború, többdimenziós dolog, így már szobornak minősül, ami más elbírálás alá esik, mint a kétdimenziós kép.

Rabbi Abajjé ezt a második választ támogatja, és a két és háromdimenziós ábrázolások közötti distinkció a késõbbi rabbinikus kommentárokban is fontos tényezõ lesz abból a szempontból, hogy el lehessen dönteni, lehet-e valamit ábrázolni, vagy nem.

A fenti szövegből, ha más nem is, annak mindenképpen világos kell, hogy legyen, hogy a tórai mondatok igen tömören szólnak a képábrázolásról, és számos magyarázatra adnak lehetőséget. A magyarázatok között pedig csak egy a késő középkori európai felfogásé, mely szerint semmiféle élõlény nem ábrázolható. A tilalomból nem feltétlenül következik a teljes puritanizmus és képszegénység, bizonyíték erre a számos zsidó ábrázolás makhzorokban, haggadákban, zsinagógabelsőkben stb, melyek közül minden egyes kép egy-egy lehetséges interpretációja a törvénynek, és nem bizonyítéka a megszegésének.


Jegyzetek:
1 Baraita: misnai korú, a Misnából kimaradt törvények, melyek egy részét a Toszefta c. könyvben gyûjtöttek össze.
2 Az „égi seregek” kifejezésrõl eszünkbe juthat az Örökkévaló egyik megnevezése: „Seregek Ura” (יהוה צבאות).
3 „Exedra” (gör): fedett hely, a ház elõtt.
4 Abajjé érve szerint, mivel a Szentélyben hétkarú a gyertyatartó, azt nem lehet készíteni, bármilyen más számú karral azonban ugyanolyan gyertyatartók készítése megengedett.
5 A Szentély gyertyatartója tiszta aranyból volt (2Móz. 25. 31), de a tilalom nemcsak az aranyutánzatra, hanem más fémre is vonatkozik. A hasonlóság lényege tehát gyertyatartó esetén a karok száma, és nem a fém, amibõl készült.
6 Abajjé érve tehát az, hogy a „szolgák” ábrázolásának tilalma csak azokra a dolgokra vonatkozik, amelyeket hitelesen, pontosan le lehet másolni, újra el lehet készíteni. A Holdat azonban nem lehet pontosan leutánozni, a mérete, az anyag stb. miatt.
7 Ezt a típusú gondolatmenetet megtaláljuk a 9. századi vitákban Bizánc és Nagy Károly között. A nyugati uralkodó teológusai a Libri Carolini-ben képviselik azt az álláspontot, miszerint a szentképek anyaga a legfontosabb szempont annak megítélésében, hogy a szentkép bálvány-e, vagy csak a vallási áhítatot segítõ eszköz.
8 „Négy arc”: Ezékiél 1. 10 négyarcú lényérõl beszél, egy arc ember, egy oroszlán, egy ökör és egy sas.
9 Bevett magyarázattípus az „al tikre”, azaz „ne úgy olvasd, hogy… hanem úgy, hogy…”. Nehezen érthetõ bibliai verseket szoktak úgy magyarázni, hogy nem a bevett módon olvassák ki, hanem egy kis eltéréssel, az eredeti bibliai szövegben írásban nem jelzett magánhangzók megváltoztatásával. Itt például „iti” (’velem’) helyett olvasnak „oti”-t (’engem’).
10 A négyarcú élõlényen kívüli égi lényeket és dolgokat.
11 Ofanim: szintén az Ezékiél látomásban található négyarcú lényre utal, amelynek a szöveg szerint kerekei vannak, és szekérszerûen halad elõre.
12 Rási megmagyarázza, hogy a „felsõbb szféra” kifejezés a hetedik égre vonatkozik, míg a Nap, a Hold és a csillagok az alsóbb szférában, a második égben vannak. Valószínûleg itt Abbajé arra gondol, hogy a bibliai versben szereplõ „iti” (’velem’) szó az Örökkévalóhoz legközelebb lévõ szférára utal csak.
13 Az égre, égboltra több kifejezés létezik. Az elõzõleg használt kifejezés a ’(ba)marom’ ’a magasságokban’, eltér az itt használt „samajim” ég kifejezéstõl. Utóbbi a közhasználatos kifejezés az égre. A bibliai héberben nem látszik a kifejezések közötti különbség, de a gemara szövege itt határozott distinkciót tesz a kettõ között. Egy mondattal késõbb látjuk, hogy a „samajim” –’ég’ egy átfogóbb kifejezésként jelenik meg, aminek része a „magasság” (a „marom”).
14 Anonim válasz a baraitára.
15 Ezek a képek többnyire arcokat ábrázolnak (Tosafot a bAZ 43a-hoz).
16 Smuél Ráv Júda tanára volt.

Facebook Comments