OKTROJÁLT NYELV

Hamarosan kijön valami új helyesírási lófasz az Akadémiától. (Ezúttal a Magyar Tudományos, bár annyi Akadémia van itt, sose lehet tudni.)

Szóval, bár tudom, a nyelvészek számára (aki nem vagyok) helyesírás nem létezik, én, nagy helyesírásmatador hírében álló egykori önmagam árnyéka, világnak csúfjára kitöltöttem egy kvízt az atlátszo.hu-n. Hetven százalékot értem el, pedig csaltam. Megpróbáltam kitalálni, hogy hogyan írnék, ha az ő hülye logikájuk döntene a sajátom helyett.

Hasztalan. Hetven százalékos helyesíró vagyok. Egy kibaszott középfokút nem tudnék letenni magyarból, én, a mű- és fordító, cikkíró, dramaturg (csak szinkron-), tolltrollnok, ééén együgyű komponista-zongorista-aktivista, a kibaszott Rigó utcában eszerint.

Mondjuk: a helyesírás definíciója a következő: amit a word nem húz alá kis hullámos pirossal.

A wordöm, amikor például amerikai angolra volt állítva, nem fogadta el a through szót (90-es évek, azóta biztos változott, nehogy megnézd). Az volt neki megadva, hogy thru. Mintha tilos lenne késsel-villával enni. Teszed le azt a villát tompika. Máskor egy szólásmondás-kitalálós műsorban az összes mássalhangzó és két magán- megléte után a néni rákérdezett, hogy „Egyik lábod itt, a másik ott”, de elvesztette a játékot, mert mifelénk, Pestországban egy kicsit magasabb ó-val mondják a „lábod” szót. Ezért, jobb magánhangzó híján, a-val írjuk, tehát biztos van olyan is, amit a néni tetszett mondani, de mi egy másikra gondoltunk. Pedig milyen jó kis porszívót nyerhetett volna.

Volt a kezemben olyan régi helyesírás-törvénykönyv is, amely Mars-lakónak iratta a marslakót. Egyik kedvenc könyvem borítóján, a fülszövegben (igen, a borítón volt a fülszöveg) ott állt kinyomtatva a „legnagylajosibb” szó. Ilyenek.

De emberek. Hogyha 2014-ben helyesen írok, és ugyanaz a szöveg 2015-re helytelenné válik, vagy fordítva, a pocsék helyesírásom egy kalapnyi pro- és kontraszelektált übermensch segítségével egyik napról a másikra meghelyesül, akkor a helyesírás nem létezik. Vagy pedig Balassi Bálint, fáj kimondani, de ki kell, nem tudott magyarul. Esterházy Péter sem. Úgy általában senki.

A helyesírás a feketefehér fényképezéssel és az autóval egykorú találmány. És éppoly elavult is, vagy tán még elavultabb. Egy átlagos írni-olvasni tudó XIX. századi ember még a saját nevét se egyformán írta le. Egy XXI. századi pedig már nem, hacsak a facebook, egyébként jogtalanul, közbe nem szól. A kettő közt pedig ott a gépszerű pontosságú adminisztráció kora, a kötelező oktatás kora, a mindent és mindenkit összeírunk kora, az egy vesszőhibán is megbukhat egy per kora, a konzervatív-nacionalista nyelvőrködés kora: egy púpozott századnyi kor. Aminek lassacskán vége van.

A nyelvőrködés, mint minden őrködés, s ezen belül a helyesírás, diszkriminatív. Minden, ami gyerekkorban feleslegesen terheli az agyat, maradandó károsodást okoz neki, és minden, ami felnőtt embereket kulturális alapon szelektál, elnyomó és kirekesztő. A helyesen írni nem tudó embereket a mi helyesírásnáci (van egy ilyen szó is) kultúránk létében kérdőjelezi meg. Egész embercsoportokat ki lehet szorítani, ha arra van szükség, a munkaerőpiacról, és az érdemi politikai diskurzusból is.

Tanárok mondhatják meg eleve szorongatott kisdiákoknak, hogy mivel igen s mivel „nem kezdünk mondatot”. Ez nem oké. Nem. És vérlázító, hogy egy diszgráfiás ember érvei kevesebbet érjenek például politikai, természettudományos, de akár nyelvészeti kérdésben is; hogy vidékiek a tájszólásukon bukjanak el; hogy a tanulatlan, de saját életükre talán mégiscsak bárki másnál kompetensebben tekintő emberek meglátásai és követelései eleve diszkvalifikálva legyenek ebben a helyesírást és etikettet fetisizáló elit-társadalomban, ahol egyébként egyetemi professzorok is mondják, hogy valószínűleg, hogy, vagy keverik az ést a valaminttel (képviselőkre most nem is vesztegetném a szót), ugyanakkor a legutolsó internetbugris is kioktathatja a másikat egy félregépelésért, és ezzel megnyerte előre és visszamenőleg az összes bevándorlóvitát.

A nyelvőrködés és a kötelező helyesírás végeredményében diszkriminatív, de először is konzervatív és nacionalista.

Vannak a magyar szavak, és vannak a nemmagyar szavak. Már helyes, vagy még helytelen. Ilyen igen vagy nem világban él. Mint egy határsáv vasfüggönnyel. Egyik szó jöhet, a másiknak várnia kell, vagy félig beteheti a lábát. Egyik szórend „germanizmus”, a másik…ööö…hát az is. Vagy nem. Mindegy. Az egyiket át kell írni magyar fonetika szerint, a másik csak az eredetit másolva írható le. Dönteni kell, de nem neked. Fájl, dzsessz. Amszterdam, grapefruit. És még hibrid megoldások is vannak, és azok is kötelezők. Mind közül a leghülyébb, amivel találkoztam, a ‘komputer’. Vannak oly szavak, melyeket bizonyos, hivatalos helyeken abszurd szavakra kell cserélni. Kézibeszélő, személygépjármű, közeg, vendéglátóipari egység, tanerő, forrás. Ezeken viccelődünk is, de ártalmuk komoly. Kettéválasztják a nyelvet, és a nyelv által az agyunkat is. Van, ami itt létezik, de ott nem, a másik pontosan fordítva. Aztán a szoftverfordítások szörnyszülöttei: gyorsítótár, kiszolgáló, előnézet, megtekintés. Nem per se szörnyszülöttek ezek, nincs olyan, dehát elszigetelt hullanyelv: a képernyőn kívül nem találkozunk velük, vagy amikor igen, mert van computer-analfabetizmus, látszik, mit nem sikerült lefordítani. Biztos megszoknám, ha hirtelen elkezdenének így beszélni, de akkor is, pfuj. És mégis, mindez a pfuj, ez tart most ott, hogy a köznyelv is joyce-i , tandori-i nyelv lett, szét van zilálva. Keverednek nyelvek, rétegek, a kifejezés pontatlanságai. Ide a legjobbkor jön egy Szabályzat, ami megmondja, hogyan szabad a beszédet leírni. Lényegében azt mondja meg, hogy hogyan szaporodjunk.

Az „irodalmi nyelv” fogalma még az irodalomban sem érvényes. Amit így hívunk, az a jogi-rendőri nyelv. Talán azért, mert a nyelvújítás környékén a magyar irodalmároknak jogi diplomájuk volt? Lehet. De ez a nyelv nincs többé. Tévébemondók és bírósági fogalmazók nyelve, az irodalomnak semmi szüksége rá, az irodalom nem használja, hanem kreálja a nyelvet. Tévébemondók pedig a 80-as évek óta nincsenek. A hivatalos nyelv elszigetelt, eleve elszigetelésre teremtett nyelv. De a mi nyelvünk újra képlékeny. Képlékenyebb, mint valaha. Nincs többé értelme magyar és idegen szavakról beszélni két lájkolás között, és legitim-nemlegitim beszédről két wtf között, mert a wtf-ból az f betű, hát, az baszást jelent. Eredetileg angolul, amikor az angol még valami volt, most meg már mindenki nyelvén, aki látott már kompjútert. Nem mintha eszembe jutna minden wtf-nál, nem elemzem magamat, amikor wtf-ozok (pl. akkor se, kiragadott példa), de most igen. Ugyanígy nincs értelme az élőbeszédet az írástól, a köznapit az ünnepélyestől elválasztani.

Valaha merev határok húzódtak, több is, volt magán- és nyilvános beszéd, cetli, levél, cikk, könyv. Most mi van? A komment csak gépelt dumálgatás, és némelyik könyv is csak hosszúra nyúlt komment.

A nyelv visszatérni látszik abba a nagyon szép (másnak esetleg csúnya) ősállapotba, amelyben az 1900-as évek elején a magyar zenei folklórt annak új kutatói találták: ellentétben azzal, ahogy a kontrollt gyakorlók (és eredetileg, mielőtt meglátták, tulajdonképp ők maguk is) látni szerették volna, nem volt magyar és nemmagyar, szabad és tilos, eredeti és idézet; ezek mind plurálisak és átjárhatók. Tájak, dialektusok, egyszerre jelenlevű tradíciók sokasága, átfedései, nehezen kodifikálható típusok, íratlan normák vannak, és a normák íratlansága maga is normaformáló erő; ami íratlan, az egyszerre maradandóbb és univerzálisabb, mégis képlékenyebb és részleteiben, lehetőségeiben gazdagabb, mint a szavakba, mondatokba, paragrafusokba fagyasztott egyutas igazságok.

A Főkódexek letűnt virágkoraiban se a hatalom, se a technológia nem engedte meg azt, ami most már magától értetődő, hogy mindenki azt ír, gépel, nyomtat, amit akar. És most, hogy megtudtam, ősszel megjelenik az új Egységesített Főkódex, fontosnak gondoltam átfutni a lehetőségeket, hogy vajon mennyit fog érni egy ilyesmi most, hogy már mindenki azt ír (gépel, nyomtat), amit akar. Van-e még erő, amely megmondhatja, mi a magyar most?

Remélem, nincs. Úgy is tapasztalom, hogy nincs. Az írásmódom egyenlő a kultúrám, a korom, a nyelvérzékem, a logikai érzékem, a merevségem, a lazaságom, a komolyságom, a kajlaságom, a lírám, az epikám, a drámám, a magyarságom, a zsidóságom, a heteróságom, a buziságom, mindenem. Én döntök, vagyis dehogy döntök, én is csak engedelmeskedem ‒ csak nem a külső, hanem a belső parancsoknak. Nem is kell tudnom, mikor melyek ezek. Döntés csak egy volt, eldöntöttem, hogy én ennek a helyesírás-elvnek leszek a nácija, és nem tűröm az ellenszegülést. És nem veszem meg a Könyvet.