Túl messzire vivő, kissé paranoid eszmefuttatás arról a lényegtelennek látszó apróságról, hogy miért nem menő manapság verseket posztolni
Sok mindent értek, de azokat nem akarom megérteni, akik szerint sznob kurvák vagy mifenék volnánk csak mert verseket rakunk ki a falunkra. Fitogtatunk valamit, felvágunk vele, hogy műveltebbek vagyunk másoknál, nincs jobb dolgunk, miközben Afrikában éheznek. El se olvassuk őket, behunyt szemmel kopipésztelünk, vagy még az se, megkérünk valakit, hogy tegye meg helyettünk.
Nem, ez nem egyszerűen személyes ügy, engem meg pár barátomat lesznobkurvázott pár másik barátom, és nem is a Kelet-Európában megszokott mindenre fanyalgás, nem, ez több annál, ez itt egy jóval általánosabb társadalmi betegség tünete.
Minden ott kezdődik, amikor a gyerekeinknek kötelezővé teszünk jó dolgokat, miáltal azok rossz dolgok, a hatalomgyakorlás, a dominanciaharc és az elnyomás eszközei lesznek, terhek a szabadságra vágyó rab vállán. És nemcsak a tanulást, az irodalmat, a környezetre való nyitottságot sorolom ide, hanem a legelemibb életfunkciókat is: az evést, az alvást is kényszerként sajátítjuk el és adjuk tovább, és ott folytatódik, amikor egy reklámban (nem emlékszem, milyen szart reklámoz, mindegy is), már felnőtt közönségnél, működhet egy olyan állítás, miszerint „lehet egészséges is, ami finom” (sic!), mármint ugye, mi, emberek, nem élőlények vagyunk, csak úgy magunktól nem azokat a dolgokat szeretjük, amelyek jót tesznek nekünk, azokat külön be kell kényszerítenünk a pofánkba, vigyáznunk kell, hogy meg ne lógjanak valahol a nyelőcsövünk egy pontján, és különben is, az életben kizárólag keserű pirulák és fegyelmünket próbára tevő édes kísértések vannak.
S mindezt vissza lehet vezetni addig a pontig, amikor a helyes cselekedet nyűg lett, akkorra, amikor a zsidó-keresztény mitológia megfogalmazásai kizárólagos motivációvá tették a vulgáris zsidó-keresztény etikát: tegyél jót, szenvedj (ez a kettő ugyanaz), hogy valami metafizikai elégtételben részesülj, ami a hülyére vett, metafizikára süket egyszerű embernek úgy van megkönnyítve, hogy ha most valamiről lemondasz, késlelteted az örömödet – ez Freudnál már az emberi fejlődés, a felnőtté válás alapja, a kielégülés késleltetésére való hajlandóság, kultúrától független humánspecifikum, általában a civilizálódás sine qua nonja (de a prevalens gazdaságfelfogás is ezzel játszik: most elveszünk tőled, de ez jó úgy általában a gazdaságnak, és ami neki jó, az majd, ha addig kibírtad, jó lesz neked is) – az Atya ad majd neked a (nem létező) fináléban finom cukorkát. Lehet, hogy sok pénzt is.
Szóval, antropológiai paradigmánk jó ideje, és egyre inkább a következő.
Egymást szeretni nem természetes és jó érzés, hanem kötelező penzum – nem mintha ez lenne a Biblia egyetlen lehetséges olvasata, de mit csináljunk, ez az uralkodó olvasata –, a munka nyűg, dolgozni rossz, kényszer nélkül mindannyian henyélnénk; a testi szerelem (ezt ma úgy hívják, hogy „szex”, erről is lehetne beszélni, se a Kámaszútra ezer oldalán, se az Énekek éneke valahány sorában egyetlenegyszer sincs téve a szerelmi gyönyörökre ilyen elidegenítő, egyszótagú, parlagi, tudományos zsargonféle utalás) szintén kényszer, nemrég még hivatalosan is asszonyi kötelesség volt, ma már csak a köznapi beszéd, a béna viccek, a kétértelmű szavak, az elhallgatások, a trágárságok, a téma összekacsintós hangulata, meg persze a prostitúció, a házasság és a pornóipar puszta léte árulkodik arról, hogy a szeretkezés egyszerre valami bűnös dolog és egyszerre vagyontárgy; és persze a munkával, szexszel és kajával (egyél rendesen!) elnyomott embernek már a saját legutolsó menedékéről, a művészetről is a tornasor, a stréber osztályelső, a gyerekgyűlölő tanár, a fárasztó és korrupt kultúrpolitika, a felnőtt rongyrázás jut eszébe, és csak az.
És most tényleg az én, amúgy kivételezett ismeretségi körömről látom, amit látok: nincs meg a menedék. Sajnálom, meglehetne.
Facebook Comments