HOGYAN ESETT A KADDIS

HOGYAN ESETT A KADDIS

- in Kiemelt, Könnyű
1075
Ginsberg - Kaddis

 

Mire érdemes figyelni?
Allen Ginsberg emlékezése

 
 
Az elsőket ’58-ban Párizsban írtam a Kaddisból, jó néhány oldalnyit a IV. részből, amely új változatát indította útjára a korábban az Üvöltésben használt litániaformának – a válaszként rezonáló sorok fokozott megnyújtásának, ami szerint az Üvöltés litániája nagy piramisra hasonlít a lapon. A Kaddis IV. része olyan, mint három kis piramis egymás hegyén-hátán, plusz egy fejjel lefelé fordított piramis-tükör – amely ott tükröződik a sorozat alján. A lélegzet szempontjából ez azt jelenti, hogy a fölolvasó a tetőpontig háromszor építi föl az érzelem kifejezését, utána pedig, kódaszerűen, a kifejezést mind kisebb és kisebb zokogássá redukálja. A szerkezet első zűrzavarában mindezek az elemek megvoltak, később lerövidítettem, hogy elegánsnak és pontosnak hasson. (A litániaforma későbbi kiterjesztése megtalálható a négy évvel későbbi A változás című versemben.)

Nagyjából egy évvel később New Yorkban minden éjszakát átvirrasztottam egy barátommal, aki zseniális Ray Charles-klasszikusokat játszott nekem – két telet Európában töltöttem és előtte nem hallgattam figyelmesen – betoltunk egy kis M-t és némi, számomra akkor új meta-amfetamint is – a barátom megmutatta a héber szertartást tartalmazó régi bar micvó-könyvét és fölolvasta a kaddis legfontosabb részeit – a kékesen derengő hajnalban kisétáltam a 7. sugárútra és a városon át haza a Lower East Side-i lakásomra – a napkelte előtti New Yorknak megvan a maga nevezetes érzékcsalódásos valószerűtlensége. Ha valaki vidéken együtt ébred a tehenekkel és a madarakkal, blake-i bája van, de a sokmilliós nagyvárosban ugyanez az óra egy pokoli sci-fi-látomás, még akkor is, ha tejesember vagy. Gyárak kísértete, néptelen poe-i utcák, ismerős halott mulatók, könyvesboltok, zöldségesek.

Hazaértem és az írás vágyával ültem le az asztalomhoz – a város furcsa kemikáliai egyfajta látomásos sürgető szükségletet serkentettek bennem –, ám fogalmam sem volt, miféle Jóslat van a láthatáron – költészet, gondoltam. Lehetőleg szóról szóra elkezdtem fölsorakoztatni az elmúlt órákból gyűjtött emlékadatokat – „Különös most gondolni rád, elmentél fűzők és szemek nélkül, én meg… ballagok”1 stb. Oldalakon keresztül írtam, mígnem elértem a tetőpontot, ami beborította az anyámmal való kulcsjelenetekről szóló emléktöredékeket, egy halotti áldással a végén a héber kaddis ütemére – „Magasztos, már nem gyászoljuk”2 stb.

De aztán rájöttem, hogy nem mentem eléggé vissza és nem mondtam el az egész titkos családi öntörténet – az én egyetlen örök gyerekkorom emlékei, amelyeket senki más nem ismerhet – összes furcsa részletét. Arra gondoltam, különcségnek tűnhet mások számára, de családi különcségnek, azaz ismerősnek – mindenkinek van őrült unokatestvére, nagynénje, tesója.

Úgyhogy újra belekezdtem az elbeszélésbe – „ez fölment a részletek alól”3 –, visszamentem és egyenetlen bekezdésekben kronologikusan fölvázoltam az első emlékeimet, amelyek a szívemben kisarjadtak – részleteket, amelyekre gyakran egyszer vagy kétszer gondoltam előtte – zavarba ejtő jeleneteket, amelyeket félig kiszorítottam az emlékezetemből – kedélyborzoló képeket a vagina körül a hosszú fekete szakállról4 – központi képeket a sebhelyekről az anyám megereszkedett hasán5 – az összes archetípust.

Bizonyára szubjektív archetípusokat, de az archetípus az archetípus, és a jól megfogalmazott

szubjektív archetípus egyetemes.

Ott ültem szombat reggel hattól vasárnap este tízig ugyanannál az asztalnál, a gondolataimat egy pillanatra se térítettem el a tárgyról és írtam, leszámítva a mosdóra járást, egy csésze kávét vagy a kemény tojást, amit Peter Orlovsky hozott a szobámba (Peter, az ápoló gondját viseli szeretett bolondjának), meg néhány Dexedrine-tablettát a lendület fölfrissítéséhez. A huszadik órát követően a figyelmem elkalandozott, az írás széttartóbbá vált, a disszociációkat nehezebb volt egymáshoz hangolni, a nem e világi messianisztikus kitörések esetlenek lettek, de nem tágítottam, amíg kronologikusan nem értem a munka végére. Végre rögzítettem az utolsó részletet, az anyám gyásztáviratával együtt. Később még visszatérhettem rendbe rakni.

Hetekig rá sem néztem a kéziratlapokra – több napot átaludtam –, és amikor újraolvastam a halmot, letörtem, lehetetlennek tűnt rendbe rakni és átdolgozni, a szakadatlan lendület olyan kusza volt, amilyen csak lehet, egy türelmes tudós munkáját igényelte volna, hogy kiderüljön, hogyan lehetne formát adni neki.

Egyik nap szürkületkor egy utcasarkon eszembe jutott a litániaforma másik változata – az Uram Uram és a kár kár váltakozása, amelyet az utolsó sorban már pusztán az „Uram Uram Uram kár kár kár”6 zár – csupa hangulatszó – hazamentem és képzettársításokkal kiegészítve kidolgoztam ezt a formát. Az utolsó három a vers legjobb sorai közé tartozik – a felszínen ez a legszéttartóbb, de a vers összes részletét figyelembe véve elég koherens – mármint igen nagy az ugrás „az ócska cipő” meg „a hatalmas középiskola kár kár”7 között – és a résben fölsejlik a létezés egész majaálomsága.

Egy évembe telt – ennek a felét Dél-Amerikában töltöttem –, amíg lett elég türelmem, hogy legépeljem a verset és fölolvashassam. Halogattam, elkedvetlenített a kuszasága, nem voltam biztos benne, hogy ez vers. Abban még kevésbé, hogy bárki mást érdekel. Az ilyen fiaskó jót tesz a költészetnek – olyan messzire mész, hogy azt se tudod, mit csinálsz, elveszted a kapcsolatot mindazzal, amit valaha előtted véghezvittek, izgatottan belekezdesz az új egyetemes költészet megalkotásába. „Alkosd újjá”, mondotta Pound. „Invenció”, mondta William Carlos Williams. Ez a „hagyomány” – kész felsülés, magadra vagy hagyatva.

A verset legépelték, meg kellett húznom és egymásba öltenem a történet utolsó szakaszait – nem kellett az elbeszélés módját megváltoztatni, csak összeforrasztani azokon a helyeken, ahol túl gyakran süppedt lapos elvontságba, váltott sávot vagy kenődtek össze benne az idősíkok. Elise Cowen, egy lány, akit évek óta ismertem és rendszertelen szeretői viszonyban álltam vele, újra legépelte. Mikor a kezembe adta a gépiratot, így szólt:

„Még mindig nem végeztél az anyáddal.”

Elise a Bibliát olvasta, és hangokat hallott, amelyek azt súgták neki, hogy ügynökszerkezetekkel irányítják őt kívülről, évekkel később pedig kiugrott a szülei lakásából vagy a tetőről és meghalt. (…)

A hosszú verset csak háromszor olvastam föl közönség jelenlétében – a hatvanas évek elején az első részét8 meg az utolsó szakaszait olvastam, illetve egy akkori, Chicagóban a Big Table részére készült fölolvasás felvétele megtalálható a Fantasy Records 7006-os számú lemezén. A teljes szöveget első ízben a Catholic Worker9 számára olvastam föl, amikor 1960-ban új lelki központot nyitottak a Bowery tájékán. Egyszer se olvastam föl a teljes verset nyilvánosan (csak Kerouacnak a konyhámban), egészen a Brandeis Egyetemen 1964. november 24-én készült felvétel alkalmáig. A megelőző héten többször olvastam belőle a Harvardon, ahol galibába keveredtünk miatta a vezetőséggel – a költészeti fölolvasásunk után de facto kihajítottak bennünket a Lowell House-ból – Orlovsky a szexuális élményeit olvasta, miután buddhista imákat daloltunk, ez pedig túlontúl zavarba hozta az egyetemet – a zsidó főiskola közönsége ugyanakkor rokonszenves és bátorító volt – kis bort is ittam – amit hallani az olvasás lassuló iramán és a helyenként összefolyó beszéden – szóval az egyéni drámai történetemből kifolyólag úgy határoztam, kitárom a lelkem és teljes hosszában fölolvasom a Kaddist. Azóta csak egyszer csináltam meg ezt újra, egy évvel később az angliai Newcastle-ben, a Morden Towerben, egy kis csapat hosszú hajú kölyök előtt, a legnagyobb élő angol költő, Basil Bunting jelenlétében. Attól tartottam, ha újra- és újraolvasom, hacsak nincs alapos lelki háttere, az egész a performansz világába kerülne át, tetté válna, ahelyett, hogy spontán, jelen időben zajló költészeti esemény maradna.

(1966. március 20.)

PÁLYI Márk fordítása

 
 

 

Facebook Comments