Ajtófélfámon jel vagy, Bolond munkaszolgálatos, Apu
Ajtófélfámon jel vagy
Nincsenek emlékeim,
és ha vannak sem őrzöm őket.
Sohasem koslatom a temetőket,
nem rendít meg a szerves kémia.
De néha így november táján
ha köd van és a nyirkos ablakok
mögött levegő után kapkodok,
anélkül, hogy alakod látni tudnám,
a vegetatív emlékezés útján
fel-felszivárog egy mozdulatod.
Érzem, hogy hosszú, ideges ujjaid között
termosz forog és rossz konzervnyitó,
zsebkés és tátott szájú hátizsák,
meleg alsónemű és imakönyv,
s a súlytalan teher alatt a hátad
ropogva eszmél rá, hogy bírja még.
Érzem, hogy indulsz. Kilépsz, jólöltözött csavargó,
sohase mész, csak indulsz,
nevetve hátranézel, harmincnyolcévesen,
visszajövök, hamar, bólintod, mutatod
(másnap lett volna a születésnapod)
és vinnyogva, befelé sírsz, mint egy Mednyánszky-kép,
és integetsz – hogy integetsz!
Ajtófélfámon jel vagy: megtapadtál;
a Ferdinánd-híd, a tenyérnyi rács,
a lucskos út, a végelgyengülés, a fű-zabálás
vak képzelés csak mind, elmeszülemény,
hiszen hazudtam, látni szoktalak,
a novemberi fojtó ég alatt
velem indulsz, lélegzel, könnyeid
az én torkomat szorítják, és én hagyom,
s ott fönn, ahová elrepült,
az a szádból kiütött, vékonyka cigaretta
tizennyolc éve ég egy csillagon.
1963
Bolond munkaszolgálatos
Meneteléskor a hátizsák és a pokróc
mellett még két csomag üres dobozt is vitt a kezében,
amikor másfél percre megállt a század,
a két csomag üres dobozt kétoldalt letette szépen,
vigyázva, nehogy bajuk essék, egy se repedjen föl,
kivétel nélkül
díszdobozok voltak,
nagyság szerint egymásba illesztve
és összekötve cukorzsineggel,
a legfelső dobozon kép volt.
Már indult volna az autó, az őrmester
szokás szerint valamit kiáltott,
felugráltak,
mikor az egyik doboz legurult a kerékhez,
a legkisebb, amin a kép volt:
„Leesett” – mondta és utána akart kapni
de elindult az autó
és a bajtársai fogták a kezénél
ő meg a két csomag dobozt fogta a kezében
és csurgott végig a zubbonyán a könnye
„Leesett” – mondta este is, a sorban –
az már semmi se volt, hogy agyonlőtték.
1965
Apu
Emléke napszínű falakban.
A falak hűlt helye a Napban.
Árnyéka nőttön nő. A fény fia.
A temető nem szerves kémia.
A levegőváz üvegesedik.
A nyirok és a köd
nem vár novemberig.
Ablakok mögött fuldoklik, kinek
nem vált vérévé, hogy a falakat
többé már senki nem építi meg.
A csontok közt lakó tudja, hogy
nem tünemény az, ami elforog,
ha szinkópásan elrémül a szív.
Az emlékezés nem vegetatív.
Az a katonaszínű hátizsák
az asztallapban kitapintható.
Ha nincs benne diófagörcs,
akkor is látható, hogy a fán
végigömlött a tea. Pedig a
termoszban kellett volna maradnia.
A melegnek az alsóneműben,
a szónak benn, az imakönyvben.
A küszöbről végképp nem illan el.
Kilép, elindul, mindent magával cipel.
Harmincnyolc áldott férfiév.
A súlya körülhatárolható.
Tárgyak, vonzalmak, tollpehely.
Az idő, mint a só.
A szavannán, örök tulajdonán
végignéz napnyugtakor az oroszlán.
De azt őrzi a só mindenkiből,
amivé utoljára lefokozták.
Pária. Így van igazán közel.
Az ajtófélfán elbarnult a jel.
A rács a gyenge fűvön felviláglik,
az Élmunkás híd újra Ferdinánd híd,
rossz és rosszabb közt, mint erős gerenda,
átparázslik egy Memphis cigaretta,
a Felsőbb Énnek nincs több, ami fáj.
A falak hűlt helyén Dávid király.
1963–1993. február 8. – 1997. december 7.
Kapcsolódó anyagok
Facebook Comments