VERSPÁNIK II.

VERSPÁNIK II.

- in Kiemelt, Komoly
1616

Az új divat. Dühödt szülők és pedagógusok hüledezve posztolják a kis telefonjukkal készített tankönyvshotokat tűrhetetlen versekről, sőt, “versek”-ről.

verspánik II 1verspánik II 1

Ezek ilyen, márelnézéstde, hülyeségekkel akarják megmérgezni az én kis jóravaló, ártatlan, fenyőmagon nevelt stb. csemetéim törékeny lelkecskéjét, hüp hüp. Politikai fekvéstől nagyjából függetlenül, persze a politikai fekvésnek majd a kísérőszöveg megfogalmazásában lesz kulcsszerepe, meg abban, hogy kik azok az ezek. Korábban írtam a facebookos versterjesztés fájóan ellenséges hazai recepciójáról, ma ez az érem a másik, még sötétebb oldalával felfelé ért földet. Jöjjön hát minden versgyűlölők legrosszabbika, aki a szörnyülködés örömébe feledkezve (a szörnyülködés rítusáról lásd Eric Berne sorait az Emberi játszmák szörnyülködésnek szentelt fejezetében) a poézist jóelőre félti a gyerekektől, vagy a gyerekeket a poézistól, na, például ezt sem tudom, de lényeg, hogy anélkül féltenek valamiket egymástól, hogy tudnák, micsodák azok. Mármint mi az a poézis és mi az a gyerek.

 

Ne kezdjük az elején, mert nincs eleje, de kezdjük azzal, hogy az irodalom művészet, a művészet pedig személyes, szabad és örömteli diskurzus, szabályjáték, az önkifejezés, a kérdezés, az utánzás, a nyelvteremtés, a tág, de tetszőlegesen szűkíthető lehetőségek birodalma – mint ilyen, nem lehet való ebbe a kis alatvalókból nagy alattvalókat csináló felnőttgyárba, ami ma a közoktatás. Jaj, de ha ezzel kezdem, azzal minden egyebet lenulláztam, mondhatok bármit ezután gyerekkorról, művészetről, alternatív oktatásról, ez a megkerülhetetlen alapigazság értelmetlenné teszi a kérdést, hogy hogyan legyünk kedvesebbek a gyerekkel, és milyen a jó vers, mert ezek a kérdések ennek az igazságnak a fényében nem kérdések, úgyhogy arguendo mégiscsak ragaszkodni fogunk ahhoz a kedves, liberális-humanista eszméhez – hamis, de használható – hogy az iskola segít tanulni, a tanulás jó nekünk, meg ahhoz, hogy a gyereknek, mely éretlen, fel kell nőnie, addig is irányításunkra szorul; illetve hogy a gyereket, mely ártatlan, óvnunk kell, mert leselkednek rá a felnőtt külvilág veszélyei. No, ez is két egymásnak finoman ellentmondó mítosz, persze, de nekünk most pont jó lesz, így együtt, e kettő.

lackfi

A közoktatásnak tehát van egy olyan sajátos és kegyetlen iróniája, hogy bár annak az elvárásnak van alárendelve, hogy a lakosság végül valami hasznosat csináljon a beleölt pénzünkért, és ne érdekelje se a művészet, se a tudomány, se a politika, s eszébe ne jusson a saját feje után lófrálni, mint afféle művész, utcagyerek, tudós vagy politikai aktivista, a tantárgyak mégis kizárólag művészetekről, tudományokról és politikáról vannak elnevezve. Ének-zene, rajz, irodalom, fizika, biológia, nyelvtan, földrajz, történelem, ezek vannak az órarendre írva. Így aztán, hogy a valóság valahogy beilleszthető legyen az elképzelésbe, mindannyiunknak meg kell feledkeznünk arról, hogy a művészet, a tudomány és a politika mit jelent, és helyettük tanulunk vagy kurzusverseket, elavult paradigmákat, történelmi mítoszokat, vagy, párhuzamos másik lehetőség, nagyszerű műveket és tudományos elméleteket pont akkor, amikor azokat korunknál és egyéb körülményeknél fogva nem fogjuk érteni. És elhisszük, hogy ennek így kell lennie. És erről most direkt meg fogok feledkezni, ahogy ígértem.

 

A művészet egy olyan dolog, amely nem a gyerekeknek nem való, hanem a felnőtteknek. Azzal kezdtük, hogy, visszaolvasom, “a művészet személyes, szabad és örömteli diskurzus, szabályjáték, az önkifejezés, a kérdezés, az utánzás, a nyelvteremtés, a tág, de tetszőlegesen szűkíthető lehetőségek birodalma”, vagyis mindaz, amiben egy gyerek jól érezheti magát, és jót tesz a fejlődésének, már ha hiszünk abban, hogy egy gyerek fejlődik, és a fejlődés alatt nem a betörését, hanem boldog, élni tudó felnőtté való válását értjük.

lackfi

A művészet pontosan az, amire a kompetenciája tudatában és hatalma birtokában fellépő, komoly felnőtt csak annyit tud mondani: “Már ez is művészet?!”, vagy Bruckner Szigfriddel szólva: “Ez nem vers, kikérem magamnak!” A legjobb indikátor mindig a kortárs recepció, az az azonnali hatás, amit az alkotó s az alkotás, akár művészeti, akár tudományos, akár politikai, a saját idejében kivált, akkor, amikor a kánon még nem fogadta magába, nem tompította el az élét, nem csinált birodalmi himnuszt, szobadíszt, elevator-jazzt, érettségi tételt belőle. Amikor ránk hárul a feladat, hogy megítéljük. Amikor még nagyon jól informált sznobnak kell lenni, vagy vesztenivaló nélküli kívülállónak (pl. aggódó szülő), vagy kánonteremtő kritikusnak, hogy mondani merjünk valamit. Nem akarom se Lackfi Jánost, se Varró Dánielt meg nem értett zsenivé avatni, cuki kis sztárköltőnek látom mindkettőt, de a kiragadott verseiket ért gyalázkodások a legnagyobbak mellé helyezik őket. Mozart, Bartók, Beethoven, Richard Strauss, és kategóriájukban szinte mindenki ugyanezt kapja a kortárs kritikusoktól. Vicces, hogy a mai magyar irodami szcéna mindennapi termése ellen “mennyi költő és vátesz s lángeszü csizmadia” sorakozik fel olyan vehemenciával, mintha legalábbis Jézus Krisztusról vagy Marilyn Mansonról volna szó, de az ellenkezés nem az extravaganciának, és nem is a zsenialitásnak szól, csupán szokványos naív kívülálló attitűd. Az egyik leveszi a kalapját, ha templomba megy, a másik meg fel.; az egyik ember ezt képzeli oda a “művészet” szó mögé, a másik azt. Mármint esetünkben a művész és a nem-művész volna az egyik és a másik, de egyébként ugyanilyen hitviták, más színvonalon, lezajlanak művészek között is, és gyakran ők se hajlandóak se megérteni, se elismerni egymást.

 

A művészet mellett ugyanilyen neuralgikus powerword a kultúra is. A kultúra nem más, mint politikai dimenziókba emelt művészet. Kultúrának azt nevezzük, amit minden bennfentes állandóan meg akar védelmezni saját tulajdonosaitól, és meg akarja mondani, milyen legyen, milyen ne. A művészet nem való politikusoknak és fegyelmező pedagógusoknak, ezért nekik kell egy másik művészet, és ez az, amit kultúrának nevezünk, és akkor, ha már az igazi művészetet nem bírják kellő hatékonysággal gyerekkínzássá torzítani, akkor jönnek a Wass Albertek és Uz Bencék (sic).

varró

(Az különösen ironikus az egészben, hogy miután megegyezünk, hogy a kultúra tehát nem az, amit a szó eredetileg jelent, hanem ez a fegyelmezett magasztosság, ami egyszerre az elit kiváltsága, s egyszerre mindenki számára kötelező, éppen ezért monopólium, sőt, gyámság alá vonandő, a gyámkodók – hát nézzük már meg őket – ezek az ifjúság lelkéért és a nemzet jövőjéért aggódó felelős felnőttek ugyanazok, mint akik a facebookon “idézetnek” nevezett sorozatgyártott bárgyú bölcsességekkel, álhírekkel és szexista poénokkal lepik el szellemi látómezőnket. Egyébként úgy figyeltem meg, társadalmi rangtól, életkortól, foglalkozástól, pénztől, vallástól és eltartott családtagok számától függetlenül, s ezt azért szükséges aláhúznom, mert nem kenyerem a proli-bashing, azt senkinek nem is ajánlom. Professzorok és gázszerelők lájkolnak itt sunákat, osztanak meg a kemtréltől a szeretet mibenlétéig minden szart, aztán ugyanabban a ruhában jönnek alaptanterveket írni meg kultúrát védeni.

 

És nemcsak az irodalomhoz értenek, hanem rögtön a pszichológiához is. Ezért most őhozzájuk szólok.)

 

Kérlek titeket (és magamat) szépen, hogy ne vegyük már olyan biztosra, mi “való” egy ilyen vagy olyan korú gyereknek, egyrészt mert minden gyerek más, másrészt mert azt, hogy mi való egy gyereknek, nem az ő érdekeik, hanem óhatatlanul a saját kényelmünk szerint fogjuk osztályozni, harmadrészt mert nem vagyunk szakemberek, negyedrészt mert a szakemberek sem tudják. Emlékeztek, nem? A szakemberek rátermettségéről kinek nincs az enyémhez hasonló keserű tapasztalata: amikor szegény tesóm kiköpte a belét, amíg “rabzó kínság könnye hull árvánk hő szeméből” (Kölcsey Himnusz c. verse, nem így van, de neki így sikerült), nekem meg másodikban, és el ne feledjem, én még hét évesen voltam másodikos, a Proletár fiú versét kellett szóról szóra, vagy mondjam inkább, betűről betűre, mivel a legnagyobb felfogható egység a versben, egy szót sem értvén az egészből, a betű volt, megjegyeznem, pedig anyám fordító volt és nyelvtanár, én meg 4 éves koromra abszolváltam az írást-olvasást. Fentemlített tesóm a fentemlített anyám tiszteletére az anyáknapi ünnepségen a rá kiosztott Füstbe ment terv részlet gyerekváltozatára kapcsolt rá “s én kinyitottam ablakom, hadd repüljön tovább”, ja nem, veszi észre magát, “S én csüggtem ajkán szótlanul”, hú de kínos; na, ugyanennek az ünnepélynek egy másik példányán nekem egy Weöres Sándor verset, a pszichoanalízis és taoizmus és az egész Weöres-életmű összefüggéseinek alapos ismerete nélkül teljesen értelmezhetetlen Anyámnak címűt kellett felmondanom, amely, hála az iskolának, mostanáig, amikoris a cikk kedvéért végre utánanéztem, Szabó Lőrincnek tulajdonítottam, de a fejemben valami miatt egy kicsit még Jeszenyinnel is keveredett. Gondolom, momentán az fejezte ki legszebben a kilenc- (vagy mennyi-) éveskori önmagam anyjához való viszonyát.

 

És ha nem hagyjátok abba, örökké muszáj lesz olvashatatlan, nem az én agyamnak szánt verseket magolnom, illetve már nem nekem, hanem azoknak akik közben a helyembe ültek, mert ez:

 

csomizom a ruciba
a habtestem
tinibugyi gumija
bemélyedten

(Lackfi János)

 

és ez:

 

Jó játék a lapát,
azzal ütjük apát.
Orrot, fület lapít,
jó játék a lapát.

(Varró Dániel)

 

olyannyira nem tetszik némelyteknek, hogy direkt kampányt indítotok ellene, sőt utóbbi versből, mely kisbabáról szól, a következő részletet

 

Jó játék a konektor,
én jöttem rá magamtól.
Beledugom, hol egy toll?
Jó játék a konektor.

 

veszélyesnek tartjátok egy ötödikes számára. Mintha nem kisbabáról szólna, és mintha nem tudná elmagyarázni egy szülő a gyerekének, hogy megrázza az áram, mintha a kamaszkori veszélykereső és/vagy szuicid hajlamok alakulása ilyen klapanciákon múlna, és mintha egy magyartanár nem tudná figyelmeztetni az osztályt, hogy a konnektor helyesen két n-nel írandó. Egy pedagógusfórumon majd’ mindenki meg volt róla győződve, hogy az iróniát a gyerekek vagy nem értik, vagy talán érthetik, ha majd vesszük órán. Értitek. Vesszük.

 

S ebben a pillanatban épp 2 160 081 744 iróniát nem sejtő ártatlan kis csöppség röhögi magát a pad alá a hozzá legközelebb eső iróniaértő paidagógosz néni naivitásán, aki ebből a röhögésből nem vesz észre semmit.

 

(Akartam még írni a frivolitás szerepéről a művészetben, mivel ezeknek a mindenjóérzésűember által leugatott verseknek a frivolitás a közös jellemzője, de úgy döntöttem, hogy ezúttal elég lesz Wass Albert nevének egyszeri említése is.)

 

(Lapzárta után érkezett a hír, hogy Varró felesége is beszállt a vitába, s, engedve a terep sajátosságainak, vagy talán az impulzusnak, egy csokor igazi netes tahósággal köszörülte ki az írói munkásságán ejtett foltot, vagy mit. Wow, égre kelt az éji folyó csillaga. Szép.)

Facebook Comments