Feri bácsi

Feri bácsi

- in Könnyű
831
dkw
Feri bácsi csendes meghatottsággal figyelt egy pontot a falon. Talán egy kaszáspók volt, talán valamilyen egzotikus formájú repedés.

 

Talán egy pont. Gyakoriak voltak az életében az efféle elmélázások, aki távolra néz, mintha nem nézne semmit, az agya és a szeme is pihen. Voltak megdöbbentő rácsodálkozásai is. Először, mikor bekéredzkedett Szálasi Ferenc Fiat Topolinójába. Valamikor a harmincas években történt, a Horthy Miklós út fiatal fái között. Zsenge fák voltak még, nem bírták volna el egy ember súlyát. Az út macskaköves, utána még több, mint hatvan évig.
Szálasi átment a szembesávba és öklét rázva átkozódott. A zsidóbérenc szembeforgalom ijedten tülkölt, egy DKW egyenesen beleszaladt a Horthy Miklós út egyik villanypóznájába, a találkozás nyomán nagy zűrzavar támadt. Épp ott jártak, Szálasi Ferenc és Feri bácsi, ahol a tengerész bevonult fehér lován a bűnös városba. Feri bácsi szédelegve jelezte, hogy ki akar szállni, majd még hosszan, megbűvölve nézett utána a kerge olasz autó kormányosának.

Pár évre rá két fajvédő elvbarátja látogatta meg Feri bácsit, mindenféle körzőkkel, vonalzókkal és mérőszalagokkal felfegyverkezve méricskélték Feri bácsi fejét, arccsontjait, a kobak különböző kiszögelléseit. Az adatokat egy sárga vonalas füzetbe jegyezgették, sóhajtoztak, egyre kevesebb szó esett köztük. Feri bácsi éppúgy elbambult, mint a Horthy Miklós út fái közt, talán egy pókot figyelt vagy egy repedést a falon.
A két testvér köszönés nélkül távozott és a továbbiakban messze elkerülte Feri bácsit. Ha megjelent valahol az utcán, jellegzetes szálkás alakjával, kopott lódenkabátjában, hóna alatt a Zsidókérdést Kutató Intézet valamelyik kiadványával, inkább átmentek az út másik oldalára. Feri bácsinak ugyanis – minden kétséget kizáróan megállapították – cickányfeje volt.

Talán nem is létezett Feri bácsinál undokabb ember a világon, pazarlóan undok lény volt, ennek köszönhette életét is. A felszabadulás után a népbíróság elnöke nem tudta visszafojtani mosolygását, amikor meglátta a vádlott méltatlankodó cickányfejét. Feri bácsi később meghúzta magát, csak legkedvesebb hobbijának, a hallgatózásnak hódolt, néha – csupán saját szórakoztatására – kisebb feljegyzéseket készített egynéhány számára ellenszenves lakótársáról, ezeket lepötyögte az írógépén és különböző hivataloknak, ahol már ismerték hírét, elküldözgette. Ártatlan hóbort volt ez a hétköznapok elbambuló monotonitásában, Feri bácsi pedig menthetetlenül öregedett közben. A DKW is kiment a divatból, úgy csúfolták, hogy De Kár Volt Venni.

Néha azért voltak kristálytiszta, derűs és bátor pillanatai, például a Hűvösvölgy felé zötyögő villamosról nevezett évben és után, amikor – bár hóna alatt már megsárgult az anyag – mocorgott benne a vágy, az újrakezdés nagy nekirugaszkodása. Nagymamám a nadrágszárába csempészte a Népszabadságot, mert a folyosón strázsáló Feri bácsi megszólta volna érte.

A múlt borostyánszínű megvilágításában, hát mégiscsak finom budai úriház volt ez, hónapokig tartó riadalmat okozott, hogy egyszer egy kövér patkány a házmesterlakásba szaladt és belefulladt egy uborkásüvegbe. A lakók – kálvinista lelkipásztor, Kossuth-díjas urológus és napszemüveges segédszínész – közösen gondozták a mindenki örömére ültetett valóságos szanzavéra-dzsungelt. Feri bácsi egyike volt a locsolókannát mozgató szorgos kezeknek az anyósnyelvek korában.

Közvetlen szomszédja, egy textilgyár főmérnöke, aki a koncentrációs táborból is a termelés mielőbbi megindulásáról érdeklődött, az én Nagypapám. Aligha törődött a Feri bácsi nyilas háztömbfelügyelői múltjával kapcsolatos pletykákkal, Feri bácsi sváb, mondogatta magában, s az üggyel a továbbiakban nem foglalkozott. Nagymamám egyszer véletlenül betévedt Feri bácsi lakásába, jó volt a közbiztonság, Feri bácsi pedig egyre feledékenyebb. A két lakás nappalijának közös fala volt, s a fal Feri bácsi felőli oldala nem volt burkolva, csak nejlonnal, a jobb akusztika kedvéért.

Nagyobb gond nem volt vele, bár árnyalakja hozzá tartozott a korai gyerekkoromhoz. Nagyszülői előszoba: cipősszekrény, tükör, füstös üvegablakos bejárati ajtó, mögötte Feri bácsi diszkrét kontúrjai. Nagypapám csak nagybetegen vesztette el legendás türelmét, amikor Feri bácsi bevetette magát a betegágya melletti karosszékbe, csendes meghatottsággal figyelt egy pontot a falon, majd vontatottan megszólalt: Jaj, Gyuri, érzem, hamarosan meg fogok halni. Nagypapám fel sem nézett, csak annyit válaszolt: Nem mondani kell azt, Ferikém, hanem csinálni. Szállóige lett ez a családban, csak én méltatlankodtam, ugyanis Feri bácsi tanított meg – egy különösen hosszúra nyúlt látogatása alkalmával – jojózni.

Nem tudni, később mi lett vele, Nagypapám halála után elköltöztünk, a helyünkre költözött operettprimadonna aligha tudósított Feri bácsi gondolatgazdag életéről. Egy időben az a makacs pletyka terjedt a Vízivárosban, hogy az öngyilkosság meglehetősen bizarr formáját választotta: belelőtte saját magát a zajló Dunába. Akárhogy is történt, Feri bácsi nincs többé és minden jel arra mutat, hogy nem is volt.

 

Kapcsolódó cikkek: Dukkózás

Facebook Comments