DALOLJ, RENDŐR, CSAK AZÉRT IS!

„Ha nem táncolhatok rá, nem az én forradalmam.”

(Emma Goldmannak tulajdonított mondás)

„Itt táncoltunk”

(Tábla a lerombolt Bastille helyén)

Van ez a régi jiddis anarchista nóta, az In ale gasn/Daloy politsey, amely roppant közkedvelt a nyugati balos miliőben (nálunk is lehetne ismert akár, csak hát itt mifelénk nem hogy balos miliő nincsen, de igény sem lenne rá; a jiddis anarchista nótákról már nem is beszélve).

Persze, ha kicsit megkapargatjuk, a nóta se nem igazán régi, sem nem igazán anarchista. De jiddisnek jiddis, az tény. És pörgős is, hát mi kell még?

Mikor először hallottam – persze Berlinben, persze egy foglalt házban – rögtön beleszerettem. Már csak azért is, mert sokat ugyan nem értettem a szövegből, de egyvalami rögtön átjött: dalolj, policéj!, azanyád kurva keservit! na, most énekelj, rendőr, táncolj, ahogy mi húzzuk a nótádat, itt a forradalom!

Bár ez félreértésnek, az anarchista plakátok, csupaszív elvtársak, harcias autonóm tüntetések és legkülönfélébb tudatmódosító szerek csalóka elegye által kiprovokált pszeudorevolucijonér mámornak bizonyult, de a „dalolj, policéj!” általam érteni vélt mondandója valójában nem is különbözött olyan sokban az igazi jelentéstől. Mert hát az benne volt a zenében, az énekben, az egészben. Komoly volt, és persze vicces. Akkoriban úgyis azt skandáltuk a berlini utcákon özönölve (az 1990-es évek elején egy-egy május elsején vagy október harmadikán – az egyesítés napján – még özönöltünk), hogy „Eins, zwei, drei, Nazipolizei!” meg „Hoch – die – internationale – Solidarität!”

Zsidónak lenni persze nem volt különösebben vicces a huszadik század elejének Oroszországában, a nyugati letelepedési övezetben (és ez utóbb sem lett persze viccesebb, sőt; és persze sokkal kevésbé volt vicces, mint az 1990-es évek Berlinjében köhögni a könnygáztól). A 19. század végén ötmilliónál is több zsidó élt itt, az Orosz Birodalom nyugati sávjában – javarészt szegények, igen sokan (ó, kedves sztereotípiák, csak most ne hagyjatok el!) munkások (natessék!).

Persze munkásnak, kizsákmányoltnak lenni amúgy sem volt valami nevettető (és ma sem az), de a kettő elegye meg… és persze mégis lehetett belőle vicceket faragni. A csúfolkodó dalok, szóviccek, adomák jól kifigurázták a kis Nyikolájt, minden oroszok cárját (… na és hol vannak itt oroszok, a mi stetlünkben, brúdereim és svesztereim, drága kamerádok?!), meg a rusnya, vérszívó kapitalistákat. És persze a kancsuka boldogabbik végén, a mindig-másik-végén csüngő kozákot, rendőrt, konduktort, policájt és milicijonért. A hatalmi embert. Aki azután utóbb egyenruhát váltott. Sokszor. Bizonyos távolságból szemlélve az egész történelem egy óriási, naftalinszagú gardrób.

Mert hát akkoriban minden munkás gyűlölte a kardlapozós-pogromozós, közvetlen osztályellenséget. Meg azt az egész nagy, mafla, gyilkos tréfli világot, amelyik az állami rendőrattakokban és a paraállami feketeszázas pogromokban csúcsosodott ki.

Az In ale gasn eredetileg rendes, böcsületes munkásmozgalmi dalként született, ünneplőruhás, mérsékelt, hétvégén sanpszot és kávét iszogató szociáldemokrata városi zsidó munkások énekelték – a zsidó munkásszövetség, a Yiddish Arbeit Bund tagjai, ami szocialistának mérsékelt volt ugyan – 1898-ban az alig egy éve alakult szervezet be is lépett az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspártba, ahol inkább mérsékeltnek számított – de egyszerre volt ideológiai önképzőkör, zsidó hagyományőrző műhely, a marxizmus új Zóhárját tábortűzként körbeülő ateista kabbalisták vitafóruma, önvédelmi kommandó és bővérű zsidó kabaré. Ahol a fentiebb említett ünneplő ruhás munkásurak többek (és két snapsz) között: énekeltek. Általában vasárnap. Praktikus okokból.

Az In ale gasn az ő daluk volt. Optimista és ihletett, harcos és öntudatos. Ha meghallgatjuk -nézzük a videót: az első két versszak. Azután, kérem, a macska beleszarik a ventillátorba, és elszabadul az anarchista vihogás. Forduljon fel a zsaru, a kozáknak akadjon a torkán a kancsuka, ássuk el a kis Mikit, jó cárunkat, hordjunk földet még az anyjára is! Hurrá, hurrá, daloj policej!!!

A magyarázat egyszerű.

Ez eredetileg két dal.

Az In ale gasn és a Daloy politsey.

Ez utóbbi – bár kétségkívül és tetten érhetően orosz származású – már Amerikában lett igazán népszerű, az óriási, jórészt német és orosz jiddis munkások alkotta New York-i anarchista miliőben, ahol Emma Goldman szónokolt a szabad szerelemről, és kutyakorbáccsal hagyta helyben a német szociáldemokrata parlamenti képviselőből a Dinamit Prófétájává avanzsált Johann Mostot, aki – véleménye szerint – férfiként ellenforradalmi módon ki akarta sajátítani az ő autonóm testét.

Egybegyúrt nótát Zalmen Mlotek, a National Yiddish Theatre – Folksbiene tótumfaktuma, megszállott klezmer-rajongó fabrikált belőlük, mikor zenét keresett egy 1980-as pazar dokumentumfilmhez, a Free Voice of Labor: The Jewish Anarchists című klasszikushoz (tessenek csak megnézni: https://www.youtube.com/watch?v=sAUgK4e8Q-Q. Mlotek még bronxi gyerekkora idején tanulta hallotta őket anyjától, Hannah-tól, akit amúgy a „zene Jiddishe Maméjénak” tartottak – nem teljesen alaptalanul.

Az összepasszított öszvérdal azután annyira életképessé vált, hogy eredetijei külön-külön már alig találhatóak meg valahol. A nótát sokan „zsidó munkásmozgalmi himnuszként” értékelik, bár hangvétele igencsak kevéssé himnikus. Sajátos proletár-zsidó nemzeti dal – az előénekes különféle dolgokat és teendőket vet fel (mint Petőfi a Nemzeti dalban), de a tömeg, (mint Petőfinél a Nemzeti dalban), csak egyféle választ ad: „Hej, hej, le a zsarukkal! Le az orosz burzsujokkal!”

Nos, ebben meglehetősen egyetértettek szocialisták és anarchisták, az oroszországi Bund, vagy az amerikai anarchista csoportok tagjai, sőt zsidó és nemzsidó munkások egyaránt. Ha a forradalom az elnyomottak kalendáriumok börtönéből kiszabaduló karneválja – ami talán a legszimpatikusabb értelmezés a számtalan különféle forradalomelmélet közül –, akkor valami ilyesmi lehet a tánczenéje.

Illetve hát minden vagy bármi, amire valóban táncolni lehet.

 ínyenceknek szöveg jiddisül: