ÁLLAPOT

ÁLLAPOT

- in Aktuális, Kiemelt, Könnyű
779
arc_hejnekem

 

Frissítés

 
 

Azt amúgy mindenki érti rajtam kívül, hogy miért jó, ha néhány gyengébben sikerült „mémet” kinyomtatunk freskó méretűre nagyítva,

 
 
és a spontán kiválasztódás enszer tíz a nyolcadikon fős nonstop kuratóriuma helyett rábízzuk őket öt jófej haverra, adunk nekik néhány délutánt, és a többszázezer zseniális helyett még azt a néhány tucat bénábbat is keresgélni kell ahelyett, hogy egy mozdulattal odébb tolnánk (ami még így is túl sok idő lenne az effélék nézegetésére), és örökre elfelejtenénk?

Nincs itt valami félreértve? Hogy amikor bölcs és konzervatív öregek (ez egy ilyen képi toposz, nem kell túlságosan belemenni) a netes trash helyett valódi könyveket, múzeumokat, kiállításokat ajánlanak, könyörögnek, hogy inkább azokat kéne fogdosni, meg oda kéne járni, akkor nem pusztán a tárolás technológiájáról és a megtett útról van szó, hanem a tárolandó mémek minőségéről is?

A médium az üzenet, ja-ja, persze, és szép az, ami érdek nélkül tetszik, igazán jól csak a szívével lát az ember, a lét pedig meghatározza a… ja igen. Nagyapa, ott tartottunk, hogy. Szóval a médium az médium, de azért mégsem csinálhatunk úgy, mintha a könyv, meg a kiállítás csak úgy magától jobb lenne a „netezésnél”, minden további feltétel nélkül.

Például aki az utóbbi tíz évben járt könyvesboltban, és történetesen emlékszik arra, hogy az utóbbi tíz év előtt hogy nézett ki egy könyvesbolt, az érti, miről beszélek most. Aki nem, annak elmesélem, hogy régebben egy könyvesboltban nem voltak pl. helyesírási hibák, meg értékelhetetlen kiadványok, hanem könyvek, jók, rosszak, kinek milyen kell. De értékelhetetlen kacat, az nem volt.

Aki pedig még mindig minden évben megnézi az ARC kiállítást, mint ahogy én, az nyugodtan megírhatta volna helyettem is ezt a cikket.

Nem, posztot.

Állapotot.

Traktátust?

Arról, hogy „megszelídül-e a vadember,

ha leszedik fejéről a tollakat, és kihúzzák orrából a karikát”, vagyis kiállítás-e, ha a kezemből kihúzzák a napiszar.comnál nyitvafelejtett laptopot, és aláírják, hogy olaj, vászon meg finissage, meg tudom is én, ilyen kiállításos dolgokat. Attól, hogy néhány lépést fizikailag meg kell tenni két kép között, rögtön visszaáll a munka becsülete? És a képekre is rászáll? A megteendő út mint az aszketikus alázat jele, de milyen más volt Bachnak hetekig utazni egy koncertért, mint nekem leszedni az összes Bach-összest, s bár a városligeti léptékek eléggé puha, mondjuk, szimbolikus, aszkézist tesznek lehetővé, akkor is az elv a fontos. Meg kell tenni az utat két kép között, ha egyszer a munka becsületről van szó. Mármint a befogadó munkájáéról. A művész itt elveszett, vagyis inkább nem tudjuk követni. A művészbabyboom óta nincs nevük, csak valami gyűjtő domain, élő tömegsír, úgyse tudnánk őket megjegyezni; ez már-már olyan, mintha folklór lenne, de kétségeim vannak, hogy az volna-e, valahogy hiányzik belőle minden, ami a folklórhoz kell, a naivitás, a kulturális izoláció, hogy fel kelljen fedezni, gyűjteni és rendszerezni legyen kedvem, mégpdig ítélet nélkül, és nem azért, mert az alkotók szerzőségre, publicitásra, díjakra aspirálnak. Szóval nem mávészet, nem folklór, és nem kiállítás. És plakát sem, merthogy: a médium paraméterei, ez esetben a méret és a technika uniformitása nem tesz valamit plakáttá. Legszerencsésebb esetben is gagverseny, de, amivel kezdtem: érthetetlenül suta ez az egész sztori onnantól, hogy ebbe a gag-kultúrába naív kívülállók zsüriznek, válogatnak a műfaj keretnélküli, meghatározhatatlan repertoárjának legmarginálisabb darabjaiból, kanonizálják a kanonizálhatatlant, pénzt költenek el arra, ami csak pénz nélkül működik, komoly arccal komolytalankodnak, kinyomtatják és elviszik az internetet a legeldugottabb nagyvárosba is.
 
Utóirat: Elnézést, igazságtalan voltam. Az ARC jóval előbb jött létre, és soká létezett, mielőtt én egyetlen ujjal percenként száz képet képes lettem végignézni (és sajnos meg is nézek, ha olyanom van), de a médium beért, a király valahogy röptében lett meztelen. Nem levetkőzött, de kétségkívül meztelen lett valahogy. Valamit csak kéne csinálni, mégsem engedhetjük, hogy a kazettás magnó megint megölje a zeneipart, Dalí se örülne neki, hogy ma már boldog-boldogtalan bajuszt photoshoppírozhat kedvenc klasszikusára, és ha látná, mi megy, biztos egész máshol tartana, és nem photoshoppírozna bajuszt kedvenc klasszikusára.

Facebook Comments