A Misna törvénye így fogalmaz „Emlékezzünk az Egyiptomi kivonulásra minden éjjel és nappal” (Bráchot 1:5) Ez azt is kijelöli számunkra, hogy emlékezzünk azokra, akiknek a szellemi szabadságunkat köszönhetjük, az úttörőkre, Mózesekre, akik kivezettek minket a szűklátókörűség, a tudatlanság gettójából. Háromrészes cikksorozatunk Radvánszki Péter tollából róluk szól, és arról, hogyan folytathatnánk munkájukat.
Ma már adottnak vesszük, hogy zsidó történelemről, zsidó kutatásról, vagy akár modern zsidó oktatásról beszélhetünk. Nem voltak ezek mindig ennyire közkedvelt fogalmak. Hogy eljussunk egy modern zsidó korszakig, amiben a teljesség igénye vezeti a könyvekben elmerülő zsidót, rengeteg munkára, sőt, harcra volt és van szükség. Nagyon messziről indult az út a felvilágosodás felé. A zsidó törvénykezés a középkorban megszilárdította, merevvé tette a hagyományt, és ezzel együtt majdnem az utolsó lehetőséget is elvágta a szellemi újjászületés elől.[1] A zsidók lényegében másodlagos állampolgárok voltak a keresztény országokban. A középkori zsidó tudós majdhogynem minden tudását a vallásos, vagy a vallás által erősen átitatott könyvekből szedte.[2] Minden könyvkiadás katolikus cenzúra alatt állt, az egyház ideológiájával szembe menő kiadványok nem jelenhettek meg.[3] A Biblia ekkor egyben – mai fogalmainkkal élve – történelemkönyvként is szolgált, mert még nem létezett külön történelemtudomány. A fényt a sötétségben a hászkálá, a zsidó felvilágosodás elindulása jelentette a 18. században. De kik is voltak a mai zsidó tudományosság korai úttörői? Milyen hatalmas munka is volt az, amit a 19. századtól kezdve véghezvittek? Ahhoz, hogy megértsük a jelen tudományos feladatait érdemes visszatérnünk egy még korábbi korszakba.
Baruch Spinoza (1632-1677), holland filozófus volt az egyik első, aki felvetette a Biblia történetiségének kérdését. Nézeteiért kirekesztették az amszterdami közösségből. Moses Mendelssohn (1729-1786) műveiben arról írt, hogy olyan modern zsidó oktatásra van szükség, ami nem a hagyományos törvénykezésre koncentrál, hanem olyanra, ami morálisan fejletté teszi a diákokat. Össze akarta kötni a tágabb világot a zsidóság szűk univerzumával. Spinoza és Mendelssohn – olyan pionírok, akik kockáztatták a zsidó közösséghez való viszonyukat modern nézeteik másokkal való megismertetésért.
A 19. század elején, az ő nyomdokaikon alakult ki a Wissenschaft des Judentums mozgalom Németországban és a német nyelvterületeken, így az Osztrák-Magyar Monarchia területén is.[4] A gyakran Zsidó Tudomány-nak[5] nevezett irányzat már valóban kivitte szellemileg a gettóból és a jesivákból a zsidóságot. Nekik köszönhetjük, hogy van ma zsidó Biblia-, Talmud-, történelem-, irodalom-, héber nyelv- oktatás és kutatás egyetemeken, hogy létezhet tematizált zsidó könyvtár és levéltár, szótár és enciklopédia. Ők tették lehetővé azt, hogy a zsidó szöveghagyomány integrálódjon a szélesebb társadalom oktatásába. És talán, ami a legfontosabb: tudományos kutatási módszerekkel megkerülték a túlontúl hagyományos, megszilárdult gondolkodást és nyitottak a kor haladó, tudományos eredményei felé. Már a XIX. században sem volt hihető, hogy Isten fizikailag gyúrta az Univerzumot, Ádámot, oldalbordájából pedig Évát. Sokan kérdőjelezhették meg ezt a nézetet titokban, de a Zsidó Tudomány vezéralakjai leírták, megformálták ezt az alternatívát, egy máig ható forradalmat elindítva.
Itt érdemes megemlíteni Leopold Zunz (1794-1886), német rabbit, a reformmozgalom egyik alapító tagját.[6] Az ő nevéhez fűződik a mai „Jewish Studies” megalkotása, az általános zsidó tanulmányok fogalma, amit ma a világ sok részén tanulhatunk. Chorin Áron aradi rabbi avatta, aki a Monarchia egyik első bátor vallási vezetőjeként szembe ment az elfogadott halachikus hagyományokkal.[7] Zunz alkotta meg a Wissenschaft részletes programját, kutatási és gyűjtési módszereit, ami nagyrészt máig meghatározza a tudományos zsidó munka lényegét. Szisztematikusan gyűjtötte össze, elemezte a történelemi zsidó szövegeket, beszédeket, megalkotva a zsidó retorika és komparatív filológia alapjait.
A Wissenschaft első generációja Zunz nyomdokain haladt, mindegyikük más területre koncentrálva. Zacharias Frankel (1801-1875), a halacha fejlődéstörténetét és a talmudtanulás módszereit kutatta. Egyike volt azoknak, akik a Misna és a Talmud szövegét először kezdték el szövegkritikai elemzéssel vizsgálni. Gondoljunk csak bele, mekkora újdonság ez a jesivis oktatáshoz képest: a szent iratok, mint egy szövegevolúció eredményei – nem csoda, hogy hatalmas felháborodást keltett az ortodoxiában formabontó műveivel. Leginkább azonban az egyik első, máig nagyhatású eredményeket elért, modern rabbiképző, a breszlaui szeminárium rektoraként emlékezünk rá. A szeminárium ekkor kialakított gyakorlata jelölte ki, a mai modern rabbiképzés alapjait. Innen ered az az elvárás, hogy a rabbiknak világi, tudományos fokozatot is el kell érniük, szakmailag képzett lelki gondozóként is tudniuk kell működni. Ez a követelmény radikálisan szembe megy azzal a hagyományos nézettel, miszerint néhány év (akár internetes) halachikus tanulmány elég egy jesivában, ahhoz, hogy az embert rabbivá avassák. A breszlaui rabbiképző mintájára alakult meg később, a reform Hebrew Union College (1875), a pesti neológ Rabbiképző[8] (1877), a New York-i konzervatív Jewish Theological Seminary of America (1886), a londoni Leo Baeck College (1956). Szinte mindegyiket érték támadások az ortodoxia részéről, tanoncaikat sokáig kirekesztették, végzettjeiket máig nem ismerik el rabbinak.
Abraham Geiger, (1810-1874) a reform mozgalom karizmatikus egyénisége, szellemi alapítója, aki ma Ozzy Osborne hasonmás versenyt is nyerhetne. Nagy hatású szónokként beszélt az etikai judaizmus, a prófétai tanítások elfelejtett lényegéről. Ugyanakkor tudományos munkája is jelentős, hiszen héber költészet, a Misna, a bibliai exegézis terén alkotott jelentőseket.
Solomon Schechter (1847-1915) romániai születésű volt, és bár haszid családból származott, éveket tanult felvilágosult, Wissenschaft környezetben, a bécsi, berlini egyetemeken. Megalkotta az angliai Cambridge Egyetemen a Talmud és Rabbinikus szövegtanulmányokat. Hatalmas tette ugyanakkor, ami a Wissenschaft harmadik generációjának vezéralakjává emelte, a kairói geniza tudományos felfedezése, jelentőségének felismerése és kutatásának elindítása. Kairóban, egy régi zsinagógában találtak egy lepcsételt szobát, amiben ősi, főleg héber szövegeket találtak. Kiderült, hogy egy majdnem ezer éves genizát, szövegtárat találtak érintetlen állapotban. A geniza-beli szerelmes levelek, bibliai és liturgikus szövegek kutatása máig hoznak radikálisan új fordulatokat a zsidó tudományosság számára. Ha Schechter akkoriban nem veszi kézbe az ügyet, akkor nem ismerjük meg ennek a kincsnek az értékét, és örökre elveszik. Az ő munkája nyomán volt lehetősége Scheiber Sándornak, a magyar zsidó tudományosság talán utolsó nagy alakjának, lehetősége arra, hogy Cambridge-ben a geniza iratokat kutassa. Ma már külön tantárgy a nagyobb zsidó egyetemeken Scheiber egyik fő művének címe: Geniza Studies.[9]
Az izraeli zsidó tudományos élet egyik sarokköve a német Wissenschaft volt. Példaként említhetünk olyan professzorokat, tanárokat, akik ebben az európai szellemi környezetben nevelkedtek, majd Izraelben (sokszor még a Palesztin Mandátum idején) teljesedtek ki. Az egyik ilyen nagy hatású tudós a Bécsben és Bernben tanuló, a berlini Wissenschaft-ban oktató Jacob Nahum Epstein volt. A talmudi filológia szakterületének alapjait ő kezdte el terjeszteni, amikor 1925-ben ő lett a Hebrew University-n a Talmud és Halacha tanszék vezetője.[10]
A német eredetű Wissenschaft, amilyen nagyot lángolt, és hatott a tizenkilencedik században, ugyanilyen gyorsasággal változott át, és terjedt szét a huszadikban. Az Első Világháború és a Soá részben elpusztította a német anyanyelvű, kultúrájú zsidó szellemi mozgalmat, de a máshol elvetett magjai csírákká és fákká nőtték ki magukat. A szellemi központok a háborúk után főleg két irányban alakultak ki: Amerikában, Angliában és Izraelben. Amerikában folytatódott és folytatódik a modern rabbiképzés, a héber és zsidó tanulmányok, az egaliter judaizmus. Izraelben, a Hebrew University of Jerusalem megalapításával pedig héberül is kiszélesedett a tudományos vagy szekuláris zsidó kutatási és oktatási munka, mára pedig több más egyetemen, oktatási központban jelen van.
Ne felejtsük el azonban, hogy az amerikai és izraeli modern zsidó szellemi élet Európából indult! Attól még, hogy jelenleg az angol és ivrit nyelvű kiadványok dominálják a világ zsidó életét, ez korántsem volt mindig így. Ugyanakkor az informális zsidó oktatás: a Limmud, a Paideia, a zsidó közösségi házak eseményei, beszélgetések és előadások, mind a Wissenschaft mozgalomnak köszönhetik, hogy lebontotta a szellemi gettó falait, és már nem csak jesivákban és zsinagógákban tanulhatunk a hagyományról.
Cikkemből szándékosan hagytam ki a Zsidó Tudomány hazai munkáját, aminek eredményei globális jelentőségűek, és ezért külön cikket érdemelnek.[11] Azt gondolom, hogy a magyarországi zsidó tudományos és szellemi életet is fel lehet lendíteni a Wissenschaft tudósok nyomdokain haladva. Ez a lépés azonban új hozzáállásokat, nyitottságot követel meg. Egy javaslatról, ami talán segítheti a vallás és tudomány fúzióját, a nagy elődök munkáját folytatni, pedig a cikksorozat harmadik része fog szólni.
[1] Itt elsősorban a Sulchán Áruch megjelenésére gondolok, ami Velencében jelent meg először 1563-ban, körülbelül ötven évvel azután, hogy itt alakult meg az első gettó. Bár szerzője, Joszef Káró csupán referenciakönyvnek szánta, ezzel a szándékával még nem sikerült megakadályoznia, hogy az évszázadok folyamán a kirekesztés fegyverévé váljon. “Aki elfogadja a Sulchán Áruchot, az zsidó, aki nem, az valami más” – hallhatjuk máig ezt az érvrendszert az ortodoxia és a jelenlegi neológia részéről.
[2] Gondoljunk Galilei perére, vagy Spinoza kirekesztésére: ezekben a századokban az egyházak (zsidó, református, katolikus) sikeresen birtokolták a világkép-teremtés monopóliumát.
[3] A Sulchán Áruch és a gettók évszázadában (XVI. sz.) erősödött meg annyira a katolikus cenzúra, hogy az új nyomdák körül kialakuló szellemi műhelyeket is támadta. Céljuk az is volt, hogy a zsidó írásokat a kereszténység részeként mutassa be. Paradox módon így hozzájárult a zsidó és héber szellemi élet fellendítéséhez. Erről részletesebben:
Amnon Raz-Krakotzkin The Censor, the Editor, and the Text: The Catholic Church and the Shaping of the Jewish Canon in the Sixteenth Century (Philadelphia PA, University of Penssylvania Press, 2007)
[4] A Wissenschaft kritikus gondolkodása megjelent természetesen ezen területek közvetlen környezetében is. Különösen kiemelkedőt alkottak: Samuel David Luzzato (Itália), Solomon Judah Loeb Rapoport (Galícia, majd Prága), Nachman Krochmal (Galícia). Ők leginkább héberül alkottak, de barátságot ápoltak, szakmai kapcsolatban voltak a német anyanyelvű kollégáikkal.
[5] A Múlt és Jövő kiadó könyvsorozata a magyarországi Wissenschaft-ról ezt a szóösszetételt használja
[6] A Wissenschaft tudósairól tiszta, érthető összefoglalót olvashatunk az Encyclopaedia Judaica-ban.
Fred Skolnik ed. Encyclopaedia Judaica 2nd edition (Jerusalem: Jerusalem Publishing House, 2007)
[7] Bár már 1806-ban javaslatot tettek a hászkálá követői egy pesti modern rabbiképző felállítására, ez már csak a kiegyezés után, 1877-ben történhetett meg.
Frojimovics Kinga Szétszakadt Történelem – Zsidó Vallási Irányzatok Magyarországon 1868-1950 (Budapest: Balassi, 2008), 90.
[8] Chorint sok neológ rabbi is példaképének tartotta, így a magyar nyelvű prédikációt bevezető Lőw Lipót is így említi őt több alkalommal: Frojimovics, 43-45.
[9] Scheiber Sandor Geniza Studies (New York: Hildesheim, 1981)
[10] Az ő módszere máig nagyon erősen meghatározza az izraeli Talmud-kutatás irányát. Szépen lehet ezt látni a nemrég megjelent, díjakkal elhalmozott Footnote (הארת שוליים, Joseph Cedar, 2011) című filmben. Az ott tanuló diákok szerint pontosan ábrázolja, hogyan működik a tanszék.
[11] A 21. századra Németországban is újjáalakult a rabbiképzés a Wissenschaft mintájára működő Abraham Geiger Kolleg-ban.
Facebook Comments