A sokszínűség egysége: lehetőségek és korlátok

A sokszínűség egysége: lehetőségek és korlátok

- in Komoly
986
COL_NewsMonbiot_2129

A fejlődés egy bizonyos pontján minden demokratikus mozgalom szembekerül egy alapvető konfliktussal. Továbbra is eléggé befogadó maradjon ahhoz, hogy tagsága egyik részhalmazát se idegenítse el, avagy engedjen annak a felismerésnek, hogy a politikai hatékonysághoz elkerülhetetlenül szükséges néhány kiemelt témára összpontosítani, és ezekért könyörtelen elszántsággal harcolni.

Egy mozgalom, amely annyira csodálatosan sokszínű, hogy még a nevéről sem tudunk megegyezni, óhatatlanul beleütközik a konok valóságba. Az a mozgalom, melyben egyaránt otthonra leltek a marxisták, anarchisták, liberálisok, libertáriánusok, zöldek, konzervatívok, forradalmárok, reakciósok, animisták, buddhisták, hinduk és muzulmánok – a cikk kedvéért, nevezzük őket a „globális igazságosság mozgalmának” – eltemette nézeteltéréseit, hogy felvegye a harcot a közös ellenségekkel szemben. Ám amikor szövetkezni kíván egy sor közös megoldás körül, a különbségek elkerülhetetlenül előkerülnek.

Eleddig elkerültük ezt a konfliktust azáltal, hogy elhitettük magunkkal, erőink szétforgácsolása nélkül is képesek vagyunk kiállni sok száz globális javallat mellett. Ma már azonban, a mozgalom majdnem minden fontosabb gondolkodója egyetért abban, hogy egy sor egymásnak ellentmondó elképzeléssel nem tudunk szembeszállni ellenfeleink összevont erőivel. Küzdhetünk „az alternatívák ezreiért”, ahogyan ezt Susan George gondolja, vagy hangoztathatjuk azt, amit a zapatisták, illetve Paul Kingsnorth író mond: „egy nem, sok igen”. Ám – és ezt őszinte szomorúsággal mondom – becsapjuk magunkat, ha azt gondoljuk, így változtatni tudunk a világon.

Mint ahogyan az egész mozgalom hallgatólagosan elismeri: a gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan nem elég. Amennyiben csak olyan javaslatokkal állunk elő, amelyek kizárólag helyi vagy nemzeti szinten alkalmazhatóak, akkor pontosan arról a szerepről mondunk le, hogy, megoldást találjunk a minket legjobban foglalkoztató problémákra. A klíma-változás, a nemzetközi adósság, az atomsorompó, a háború és béke, a nemzetek közötti kereskedelmi egyensúly csakis globálisan vagy internacionálisan közelíthetőek meg. Globális intézkedések és globális intézmények nélkül lehetetlennek tűnik a gazdagok és szegények közötti vagyonelosztás átalakítása, a spekulációs tőke megadóztatása, a mérgező-hulladék szállítás megállítása, a taposóaknák betiltatása, az atomfegyverek használatának megakadályozása, a gazdag államok kereskedelmi kényszerintézkedéseinek visszaszorítása.

A globális kormányzás már működik, akár részt veszünk benne, akár nem. Hogy a nemzetközi intézményeket bizonyos érdekcsoportok elbitorolták, nos ez nem érv ezen intézmények szükségessége ellen, hanem éppenséggel egy érv amellett, hogy ezeket saját intézményeinkkel kell helyettesíteni. Ez egy érv egy olyan globális politikai rendszer mellett, amely által számonkérhető lenne, mit cselekszenek a hatalmasok.

A globális politika újjáépítése által, létrehoznánk azt a teret, ahol felvirágozhatnak a helyi alternatívák. Ezzel szemben, ha a szükséges globális intézmények irányítását másokra hagyjuk, egyenként fogják szétszedni mind a helyi, mind a nemzeti kezdeményezéseinket. Nincs sok értelme kidolgozni egy alternatív nemzetgazdaságot – mint ahogyan ezt a jelenlegi brazil elnök, Lula egykoron javasolta – ha még nem dőlt meg a Nemzetközi Valutaalap, és a pénzügyi spekulánsok hatalma. Kevés értelme van a korallzátonyok helyi szennyezése ellen harcolni, amikor nem tudjuk megállítani a klímaváltozást, amely felszámolja e természeti jelenségek létfeltételeit.

A mozgalom igen kevés tagja vitatja ezeket az alapvető politikai realitásokat. A konfliktus ott kezdődik, amikor azon kezdünk gondolkodni, hogyan is nézzen ki a demokratikus globális kormányzás. Azt állítani, hogy globális szinten „alternatívák ezreiért” tudunk harcolni, nos ez egyaránt naivitás, illetve egy jól ismert politikai szolipszizmus, mely a mozgalmat, a megoldatlan problémák elé helyezi. Lehet, hogy félni kell a közös megoldások kimunkálását kísérő vad vitáktól, de mennyivel jobban kell félnünk, ezek elmaradásától: egységes álláspontok nélkül ugyanis sohasem jelenthetünk végzetes fenyegetést a fennálló világrend számára.

Megpróbáltam felvázolni egy lehetséges igazságos és demokratikus világrend néhány alapvonását. Nem törekedtem az eredetiségre. Ahol már léteznek hatékony megoldások, ott átvettem őket – bár majdnem mindenhol módosítva rajtuk. Ahol nem léteznek, ott új megközelítéseket keresek.

Egy olyan koherens, önmagát erősítő rendszert próbáltam kigondolni, melyben a létező összes – politikai és gazdasági – elem védi és kiegészíti a többit. Nem kívánok végső vagy lezárt megoldásokat javasolni. Épp ellenkezőleg, olyan rendszer ez, mely engedi, sőt támogatja önmaga folyamatos javítását – amely mozgósítja azt a kollektív géniuszt, amely mindig is megjelent, amikor szabadon gondolkodó emberek korlátok nélkül együtt gondolkodhattak. Természetesen, e javaslatok egy cél szolgálatában állított eszközök. Ha nem tudják biztosítani a globális igazságosságot, ugyanúgy el kell söpörni őket, ahogyan a korábbi sikertelen kísérleteket. Ám reménykedem, hogy ezek a gondolatok, ha mást nem is, de felgyorsítják a szükséges vitákat.

Röviden, a következő átalakításokat javaslom:

• EGY KÉTKAMARÁS VILÁGPARLAMENT.
Az elsőt a világ polgárai választanák, és a kezdeti stádiumban csak morális tekintéllyel rendelkezne. További sorsának alakulása a választók szándékaitól függne. A második, egy demokratizált ENSZ Közgyülés, melynek tagjai lakosságuk lélekszáma, és a globális demokrácia indexen elfoglalt helyük alapján kapnának mandátumot.

• AZ ENSZ BIZTONSÁGI TANÁCSÁNAK MEGSZÜNTETÉSE
úgy, hogy jogosítványai átkerülnének a demokratizált Közgyűléshez.

• AZ IMF (NEMZETKÖZI VALUTA ALAP) ÉS A VILÁGBANK BEZÁRÁSA
Helyettesítése egy olyan típusú Klíring Uniót, melyet John Maynard Keynes javasolt, mely automatikusan kompenzálja a kereskedelmi hiányokat, és megakadályozza az adóságot felhalmozódását.

• EGY OLYAN GLOBÁLIS KERESKEDELMI RENDSZERT, MELY LEHETŐVÉ TESZI A SZEGÉNY ORSZÁGOK, DE NEM A GAZDAGOK SZÁMÁRA, HOGY MEGVÉDJÉK KIALAKULÓBAN LÉVŐ IPARÁGAIKAT
és a nemzetközi kereskedelemben résztvevő vállalatokat kötelező fair-trade (méltányos kereskedelem) törvényeknek rendelné alá.

Az efféle javaslatok persze értelmetlenek, ha nem rendelkezünk olyan eszközökkel, amelyek a világ leghatalmasabb kormányainak és vállalatainak ellenállásával szemben ezeket érvényre tudják juttatni. Így javasolnék néhány könyörtelen és szokatlan módszert ellenállásuk aláaknázására.

Mindenekelőtt a szegény világnak rá kell eszmélnie milyen hatalmas fegyverrel szerelte fel a gazdag világ: az adósságával. Azt javaslom, hogy a gazdag világ pénzügyi intézményeinek „feltételrendszerét” fordítsuk meg: az adós országok állítsanak fel bizonyos feltételeket, melyeket a gazdag világnak teljesítenie kell, ahhoz, hogy a szegények ne jelentsenek be kollektív fizetésképtelenséget. Ezek a feltételek tartalmaznák a jelenleg őket kizáró globális kormányzati struktúrák demokratizálását. Ez természetesen nem fog megtörténni addig, ameddig az érintett országok polgárai nem követelik, hogy kormányaik egy ilyen stratégiát alkalmazzanak.

Ezen követelésekben hallgatólagosan benne foglaltatik az a – mozgalmat egyre inkább átható – felismerés, hogy maga a globalizáció nem annyira egy probléma, mint inkább egy lehetőség. Még az is lehet, hogy magát a kifejezést is vissza tudjuk hódítani. Mint sokan mások, a „globalizáció” kifejezést magam is igen lustán használtam, mint mindazon problémának összefoglalása, mellyel küszködünk, megoldásként pedig az „internacionalizmust” javasoltam. Míg a globalizáció egyre inkább a tőke nemzeti kontroll alól való kiszabadulását jelölte, úgy az internacionalizmus azon polgárok egységes fellépését jelentette, kiknek érdekei túlnyúlnak a nemzeti határokon.

Ám az internacionalizmus nyilván az államok (nemzetek) közötti interakciókat jelöli. A globalizáció pedig, az államokon túli interakciókat jelenti, állami közvetítés nélkül. Például az ENSZ Közgyűlésében a nemzetállamok delegálnak jelölteket, így az állampolgárok aggodalmaiból csak azokat veszik fontolóra, melyeket ezek az államok hajlandóak megvitatni – függetlenül attól, hogy ezek mennyire elnyomóak, elszámoltathatatlanok, vagy reprezentatívak. A nemzetállam egy köztünk, és a gondjainkat megoldani hivatott testületek közötti akadályként jelenik meg. Az ENSZ-szel is az a gond, hogy a nemzetállamok foglyává vált; más szóval, hogy a globalizáció utat engedett az internacionalizmusnak.

Nem a globalizáció a probléma, hanem az, ahogyan egyes gazdasági szereplők és nemzet-államok kibújnak a globalizáció alól. Teljesen szabadon működhetnek, hiszen a világ állampolgárainak nem áll rendelkezésükre semmilyen globális eszköz a korlátozásukra. Nyilván nem az a feladatunk, hogy megdöntsük a globalizációt, hanem felhasználjuk az emberiség első globális demokratikus forradalmához.

Végsősorban, nem nagyon érdekel, hogy az egészében véve a mozgalom elfogadja a fenti napirendet, vagy valami egészen mást választ. Ami viszont létfontosságú, az az, hogy legyen napirendje: nem több ezer napirendje, hanem csak egy. És amint ennek kialakítására kísérletet teszünk, ki fog derülni mennyire szilárd avagy törékeny a mi egységünk. Még az is elképzelhető, hogy ugyanazzal a határozottsággal kezdünk harcolni egymás ellen, amit eleddig közös ellenségeinknek tartogattunk. Ám ez az a tűz, amin igenis keresztül kell sétálnunk, ha mozgalmunkat át akarjuk alakítani, ha az uralkodók ellenkezés általi korlátozása helyett a változás ellenállhatatlan erejévé akarunk válni.

(Fordította: Csillag Gábor)

Facebook Comments