Zsidó vegák – vega zsidók (első rész)
Közhiedelem
A közhiedelem szerint a vegetarianizmus széleskörű elterjedése valamiféle New Age divathóbort, ami leginkább a hétköznapjaink stresszes életvitelét kompenzáló egészségkultuszból származik, és ennyiben kifejezetten modern jelenség. A közhiedelem szerint a zsidóság olyan távol áll a vegetarianizmustól, mint „Bábolna Jeruzsálemtől”. A keleti vallásosságban még csak-csak meg lehet találni a vega-kultúra nyomait, de az égőáldozatokban tobzódó Biblia, az hús, hús….
Miért van akkor mégis, hogy Izrael számos meghatározó főrabbija, (pl. Schlomo Goren) szigorúan vegetáriánus, mint ahogy az 1948 előtti modern Izrael első számú vallási vezetője, Abraham Isaac Kook is az volt. Kook követője, Isaac ha-Levi Herzog pedig a következőket írta:
„A zsidók növekvő számban lesznek vegetáriánusok amiatt a mélyülő tudás miatt, amit a hagyományok parancsolnak… Az ember húsevő természete nem elfogadott vagy magasztalt forma a zsidó hit alapvető tanításaiban… A központi rabbinátus és szellemi vezetők egész galaxisa… erősítette meg, hogy a vegetarianizmus a zsidó erkölcsi tanítás végső jelentése.”
Talán mégsem a „fejlett” Nyugat adja a vegetáriánus, illetve vegán (állati eredetű ételeket egyáltalán nem fogyasztó) életmód alapjait, hanem ez visszanyúlik a legősibb – többek között – zsidó hagyományokhoz? Az alábbi írás egy sorozat első része, amely a zsidó tradíció és a vegetarianizmus kapcsolatát veszi górcső alá, abból a feltételezésből kiindulva, hogy a Tórai parancsolatok következetes figyelembevétele legalábbis „problematikussá” teszi a húsfogyasztást. Az első rész egyes étkezési parancsolatok lehetséges értelmezésével foglakozik, a második a zsidóság állatokhoz fűződő viszonyát tárgyalja, a harmadik a szegények megsegítésének kötelezettségét veszi szemügyre a vegetarianizmus viszonylatában.
Kezdetben
A Tóra szövegét értelmezve a rabbinikus hagyomány számos nagyja arra az egyértelmű következtetésre jut, hogy az emberiség az Özönvízig nem ehetett húst. S bár közvetlen ez után megengedésre került a hús fogyasztása, ez továbbra is sok korlátozással lett körülvéve. A Teremtés Könyvének több részéből is kihallható, hogy I_ten eredeti terve nem az volt, hogy az emberek állatok húsát egyék.
„És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, amelyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.” (Gen. 1:29).
Hús sehol!
Sőt, kezdetben az állatoknak sem azt a sorsot szánja az Örökkévaló, hogy egymást űzzék, ld. Gen. 1:30: „Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt. És úgy történt.” Rögtön azután, hogy ezeket az étkezéssel kapcsolatos törvényeket adta, ezt olvassuk „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.” (Gen. 1:31)
Ezek a Tóra első és meghatározó étkezési parancsai. Milliók –többek között vallásos zsidók – rendszeresen olvassák őket, anélkül, hogy elmerengenének evési szokásaikon. Furcsa! Pedig a fenti sorokból a híres Tóra kommentátor, Rási (1040 – 1105) is arra a következtetésre jut, hogy: I_ten nem engedte meg Ádámnak és feleségének, hogy megöljenek egyetlen egy teremtményt sem és egyenek a húsából. Csupán a zöld növényeket ehették meg. (Sanhedrin 59b). Sok más Tóra kommentátor is támogatja ezt az értelmezést. így Ibn Ezra, Maimonidesz, Nachmanidesz, Josep Albo, s az újkoriak között is igen sokan képviseli ezt a nézetet, pl. Samson Raphael Hirsch rabbi (1808-1888), Moses Cassuto (1883-1951) vagy Nehama Leibovitz (1905-1997).
A Teremtés Könyvének első fejezeteiben más utalásokat is találunk arra, hogy a kezdetekben biztosan nem volt húsfogyasztás, sőt még a kiűzetés utáni passzusban is csak ezt olvassuk „legyen a föld átkozott miattad, fáradsággal élj belőle egész életedben! 18Tövist és bogáncsot hajt neked, és a mező növényét eszed.” (Gen. 3:17-18.)
Húsról továbbra sincs szó.
És ez így van egészen az Özönvíz utáni korig (Bár Ábel valóban pásztor volt, a pásztorkodásból még nem feltétlenül következik húsevés. Nehama Leibovitz véleménye szerint az állattartás annyiban volt megengedett, hogy az ember használhatta az állatok munkaerejét, önfenntartásához gyapját és egyéb származékait, de a pusztán húsukért való lemészárlásuk tilos volt). A húsfogyasztás az Özönvíz után válik „megengedetté”. Ennek az antropomorf értelmezése az, hogy mivel az Özönvízben minden elpusztult, a táplálkozás nem volt másként megoldható. A spirituálisabb magyarázat pedig úgy szól: eddigre az emberi állapot eredeti tisztasága visszaállíthatatlan vált. (Itt jegyzendő meg, hogy míg Ádámtól Noéig a pátriárkák életkora meghaladta a 900 évet, az Özönvíz után az emberek élettartama sokkal rövidebb lett –például már Ábrahám is „csak” 175 évet élt).
A húsevés megengedése a Genezis 9:2-3-ban történik, ezekkel a komor szavakkal:
„És féljen és rettegjen tőletek a földnek minden állatja, az égnek minden madara: minden ami nyüzsög a földön, és a tengernek minden hala kezetekbe adatott; Minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül; amint a zöld füvet, nektek adtam mindazokat.”
Rabbi Hirsch szerint az, hogy állatoknak ezentúl félni és rettegni kell, véget vet a békés együttélés „aranykorának”, s mind az állat-ember, mind az ember-ember közötti kapcsolat további kényszerű romlásához vezet. R. Josep Albo kifejti, hogy az Özönvíz előtti korszak „degenerálódási” folyamatában az emberek félreértették az eredeti húsfogyasztási tilalmat, hisz nem az állatok iránt érzett felellőségük növekedett, hanem az emberek iránti csökkent. I_ten azért tett engedményt, hogy az ember ember elleni agresszióját ezzel megpróbálja kordában tartani. Ezt a nézetet támogatja Rav Kook is, aki az állatok lemészárlásának megengedését szintén egy átmeneti koncessziónak véli, mondván, hogy az embernek arra kell törekednie, hogy visszatérjen a romlás előtti állapothoz. Az „engedmény” jelleget egyértelműsíti, hogy a megengedéshez nyomban egy feltétel, egy tiltás is társul. (Gen 9:4
„Csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek.”).
A húsevés lehetővé tétele azonnal újrakontextualizálódik a vérontási tilalom által. Nem azt mondja az Örökkévaló, hogy mostantól szabad a gazda, hanem újra hangsúlyozza az élet elvételének tilalmát! (Majd ezt szövetségben erősíti meg, melyet nem csak az emberrel köt, hanem az állatokkal is.) A kashrut egyik alappilléreként a vértilalom, a vér eltávolításának kötelezettsége a leghatásosabb módja annak, hogy állandóan tudatában legyünk: a húsevés valójában egy engedmény, egy kompromisszum. Moses Cassuto rabbi Biblia kommentárja szerint a Tóra alapjában véve ellenzi a húsevést. Amikor Noé és leszármazottai engedélyt kaptak a húsevésre, a vér megevésének tiltása az élet iránti tisztleletet fejezte ki: „a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon kérem” Gen 9:5. Azonban a húsfogyasztás még az Özönvíz után sem volt magától értetődő. A Pusztai Vándorlás során az áldozati kultusztól független vágás nem volt megengedett.
„Ha valaki Izráel házából ökröt, vagy bárányt, vagy kecskét öl le a táborban, vagy aki öl a táboron kívül, és nem viszi azt a gyülekezet sátorának nyílásához, hogy áldozattal járuljon az Úrhoz, az Úrnak hajléka előtt: vérontásul tulajdoníttassék az annak az embernek; vért ontott, töröltessék ki azért az ilyen ember az ő népe közül: (Lev. 17:3-5)
Az általános húsevési engedélyt csak később (Deut. 12:20) kapja meg az ember, és kifejtetten akkor is csak azért, mert képtelen a b’sar ta’avah-nak (a puszta vágy kedvéért fogyasztott húsnak) ellenállni. Ám a húsfogyasztás a továbbiakban is egy negatív mellékzöngével terhelt, kordában tartandó emberi „szenvedélyként” van megjelenítve. A Talmudi Bölcsek több helyen (pl. Chulin 84a, Pesachim 49b) kifejtik hogy a húsevés se nem szükségszerű, se nem feltétlenül kívánatos. Nem csak a mit és hogyan együnk van szabályozva, hanem releváns még a kik, mennyit, milyen alkalomból és miért kérdések is. Mindenképpen elgondolkodtató, hogy ha a húsevés egy I_tennek tetsző dolog lenne, miért vetette volna körül ilyen elképesztő mennyiségű korlátozó szabállyal és tilalommal. Érdemes megnézni, hogy a Tórában hogyan ábrázolják az ideális földet, amely az embernek táplálékot ad:
„Mert az Úr, a te Istened jó földre visz be téged; bővizű patakoknak, forrásoknak és mély vizeknek földére, a melyek a völgyekben és a hegyeken fakadnak. Búza-, árpa-, szőlőtő- füge- és gránátalma-termő földre, faolaj- és méz-termő földre. Oly földre, a melyen nem nyomorogva eszed kenyeredet, és a hol semmiben sem szűkölködöl; …Ha azért eszel majd és megelégszel: dícsérjed az Urat, a te Istenedet azért a jó földért, a melyet néked adott. (Deut 8:7-10)
Húsról ismételten nem szól a fáma! (Folyt köv.)
Facebook Comments